Délmagyarország, 1978. október (68. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-01 / 232. szám

10 Vasárnap, 1978. október í." sSj fe MAKRISZ ZIZI: GÖRÖG KISVÁROS Öregek öregekről „Kihagyom" A

z iskolai tornaóráik — bizonyára észrevették már — Íratlan törvények szerint zajlanak. Az Íratlan törvények automatikusan szétválasztanak ügyest és ügyetlent, erőst és gyengét, mintegy megszabva mozgásuk, maga;tartásuk mikéntjét. így volt ez a mi osztályunkban is: a tornaszer az egyiknek engedelmes jószág volt, a másiknak pedig gúnyosan nevető vad; irigyelt „bajnokok" és esendő esetlenek között folyt testünk nevelése. A negyvenperces órák az élen levőket serkentették, a hátul kullogókait elkeserítették. Az uitóbhiak alig várták a sorakozót. amikor végre az öltöző felé Indulhattak, s eldughatták pipaszárlábukat a hosszú nadrágban, fölvehettek Ingüket, melynek ráncai dagadó Izmokat hazudtak. Hovatovább minden tornaóra csoportokra szakította az osztályt — a középmezőny röhögött az ügyetleneken, és istenítette bajnokait, a felmentettek nevetni sem mertek, távolról tisztelték az erőseket. Semelyik tantárgynál nem övezett ennyi dicsfény és sajnálkozó vigyorgás embereket, mint éppen a tornaórán. Nos, hősünknek, egy bizonyos Vadker nevű alacsony, pengearcú srácnak a mutatványait általában vigyorgás kísérte, örök utolsó voltát meg a nála kövérebb osztálytársatok sem veszélyeztették. Vadker nem lógott ki a sorból; egykedvű pofával, lomha tartással tűrte & megjegyzéseket, a mutáló röhejeket, mtot, aki maga sem gondolja komolyan önmagát. Itt szúrná közbe a közhely, hogy Vadker ilyen, meg olyan kitűnő fejű gyerek, eminens tanuló volt, úgy tetszik azonban, hogy a közhely elkerülte osztályunkat: Vadkert mi nehéz fejűnek, bukdácsolónak ismertük. Ennyi, gondolom, elég hősünk és a tornaórák bemutatására, vezessen bennünket az atlétikapályára maga a történet, melyben Vadker olyant tesz, amit nemigen várnánk tőle. Mert Vadker „versenyre készül", láthatja báirfd — fut, erre-arra dobálja testét, karjával laza mozdulatokat ír a levegőibe, felcvőtárr.aszókat végez (a hasa közben a földet éri), pengearca vörös az erőlködéstől. „Etnynylre jó lenne magasugrásban a kdök?" — jegyzi meg egy idősebb, langaléta diák, kihegyezve az ,4" betűt, majd hozzábigygyesz'.i — „Pedig nem úgy néz tel...". Többen nyugtatni kezdik a langaléta iskola válogatottat; ez Vadkor, aki átkozottul ügyetlen, és nem tudják, mi ütött belé, mit balhézik itt A langaléta megnyugszik, ruganyos lépteivel Vadker mellé fut, kezdi ugyanazokat a gyakorlatokat, köziben az orrát piszkálj a. Vadkert semmi sem izgatja valami különösen, az égre néz, mint aki eset vár, aztán a földet morzsolja tenyerében. „— humuszt kercoel, vagy mi a fenét?!" — kajabái be az ügyeletes mókamester — majd a magasugróléc mögé megy, és a homokot tapossa. Moot már bizonyosak lehetünk — én legalábbis htotos vagyok abban, hogy Vadiker ellesett mozdulatokat hozott magával az ablé'iT.capályára. Brumelt láthatta a televíziót néző emberiség ilyen precíz nyugalommal készülni egyegy ugrásra. Vadker tornacipője hegyével nyomja-tapossa a homokot, kezében gyűri-gyömöszöli, majd apránként visszaszórja. Körben megérkezik tornatanárunk is, ujjára ma is sípot fűz a kójjzal^, ű ís mem-ek etndszer üea indítja „na mi van magával, Vadker..." kezdetű mondókáját, amin már nemegyszer névette magát halálra az osztály, most is sorra jönnék a poénok — mikorra már az összes „vágány" megtelt. Vadker megjegyzi: „A magas ugró versenyre készülök, tanár úr.. Egy méter harmincról indultunk, világosán emlékszem, de ha mégsem, kérem, javítsanak. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy az egy harmincat minden nehézség nélkül átvittem a magam kétballábas módján. A mezőny fele persze ezt a magasságéit kihagyta — gyerekségnek tartották volna strapálni magukat, tartalékolták az erejüket. Vadker — a névsorban is az utolsóként — nagyképűen zárta egy „kihagy ómmal" az egyharmincat. A röhögcsélés ekkor karéjba fonta őt, egy-két bemondás is elhangzott, én azon vigyorogtam, hogy valaki rákérdezett: azt várja-e, hogy átférjen alatta? öt oeratit emelteit a lécen — tízen vagy tizenegyen ugrottak át, ketten háromszori kísérlet után kiestek, nekem aprócska kövek görögtek le a szívemről, hogy elkerülöm az utolsó helyet. A nagymenők többsége persze most is kihagyott, de igy tett Vadker is, akinek közben összecsomózták földön heverő fcréntogkabátja ujját, gondos kezek pedig az öltözőiben eltüntették ruhájáról az összes gombot. Ennek tudatában még nagyobb tetszésnyilvánítás kísérte Vadker merészségét, hogy nem ugrott néki az egyharmtocötnek sem. A tornatanár magához intette a fiút — madzagon ldíegő sípja köröket szabdalt ki a levegőből —, s megkérdezte tőle: melyik egyesületbe íratta a papája. Vadker pengearca rezzenéstelen maradt, úgy felelte, hogy papája őt fizikából korrepetáltál.ja, de sehol sem ugráltatja Egy méter negyven centinél már sűrűn hullottunk, bár állítom, hogy az én esetemben a cipőm sarka volt a hibás. Mindenesetre ennéd a magasságnál már beszállt néhány nagymenő is: hlunbálódzva és készakarva lascan futottak neki, még a dobbantásuk sem volt az igazi, lássa mindenki, nekik ez még csak játék, a tisztesség kedvéért ugranak, a java még hátravan. Vadker következetesen kihagyta az egynegyvenet is. Ekkor valamelyik nagyokos azt javasolta a tornatanárnak, hogy most már — mivel úgyis csak a „profik" lesznek versenyben — emeljen tíz centit, s kihirdette, aki az egyötvenre nem vállalkozik, öltözzön föl, és jöjjön úgy vissza, nehogy megfázzék. Az osztályból tízen maradtak tarnadresszben — köztük Vadker is. Kezdtük komolyan venni. Bár még egyszer sem ugrott, léptei határozottabbaknak tűntek, pengaarca madkáníjsá vált, pipaszúrlába inassá, ruganyossá. Péti g imoüit sem nézett senkire, mégis ijedezni kezdtünk, hegy nem volt-e korai örsaecsomózni tréningruhája ujját, levágni ruhái gombjait...? Szétüt közöttünk, és akikor ml lesz? Iszkolni fogunk, mert ezt a fiút nem olyan puha fából faragták, ahogyan edd'g gondoltuk. A temadresszesek is kezdtek sandán Vadker felé pillantani, ő azenban még inkább nem nézett senkire, elmerülten rugdosott egy követ maga előtt. A léc az osztály legalacsonyabbjának már a szájáig ért, szinte hihetetlennek tűnt nekünk, hogy ezt át is lehet ugrani. At lehetett. Bár öten kiesitek, négyen átvitték. Vadker föltett kezével jelezte: ezt a magasságot is kihagyja. Erre az iskolaválogaitott is hátba veregette: „Azért te mégis tudsz, öregem ..." Ügy ropegta az „r" betűt, minit annak előtte hegyezte az ,4"-«t, s bár még mindig nem látta senki sem Vadkert ugrani, a lábikráját néztük, és sehogyan som értettük — hogyhogy eddig nem láttuk, milyen fejlett is Vadker vádlója. A tornatanár szemében hihetetlenkedő fények csillogtak, legszívesebben az osztálykönyvet nyitotta volna ki, hogy megnézze Vadker érdemjegyeit — most bánhatta csak igazán lustaságát, amiért mindig a tornateremben hagyta a naplót. De már emlékezni vélte, hogy — érdekes, ez eddig eszébe sem jutott — lóugrásban Vadker az elsők között végzett, ós ötöst kapott (egyébként utolsó volt, ha önök nem emlékeznének az esetre pontosan, s kettest kapott — tornából úgysem lehet valakit megbuktatni). Mindenesetre Vadker üdhaigyomjai megmozgatták fantáziánkat, memóriáinkban sem hittünk már annyira — Vadker nőni kezdett és izmosodni, pengearcát szemünk antik arcélekhez hasonlította, legszívesebben fölvarrtuk volna níiájára az összes levágott gombot (tréningkabátjának ujját közülünk valaki már rég kibogozta ...). Továbbra is kihagyott Vadker. Egészen addig, amíg az utolsó nagymenő ki nem esett. Egy méter hetvenöt centi msigassn pihent a léc — várva a nap leendő hősére. Vadker azonban addigra szőrén-szálán eltűnt. A tornatanár sípjába fújt, kiabált a fiú után, mi keresgélni kezdtük őt, hiába. Tanárunk volt a legmakacsabb — még percek múltán is ei-e'kurjantotta magát: „Fiam! Jöjjön ugrani!!!" Másnap derült ki, hogy Vadker fogta magáit, és klottnadrágban hazament. Még ma is azon töröm a fejem, hogyan nőhetett istenné ez az ügyetlen, örök utolsó, pengearcú fiú anélkül, hogy egyet is ugrott vodna — csupán kiihagyomjaival. Azóta gyanúsak nekem a mindig kihagyók, a lécet nagyképűen magasra tevők, akik — szinte biztos vagyok benne — az eredetileg kitűzött magasságot sem lennének képesek átugrani. Viszont azóta is sajnálom, hogy Vadiker cseppecske erejét összeszedve nem rugaszkodott néki az egy méter hetvenöt centinek. Igen, ta'án leverte volna. De szerethetném ... TAMÁS ERVIN (Folytatás az 5. oldalról.) va, különböző tájékokon láttuk meg a napvilágot, és különböző anyagok adagolásával tartjuk fenn az életet, amit örököltünk. Ennek dacára, ha minden gyermek azt vallaná, amit én vallottam és ennek értelmében próbálna élni, akkor a háromgenerációs családnak semmi baja nem volna, mert összefűzné és egységesítené valami, és ez a tiszteleten, a hálán és a megbecsülésen alapuló cselekvő szeretet. Természetesen a háromgenerációs család vonatkozásában vannak olyan nehézségek, amelyek szocialista gazdálkodás mellett leküzdhetetlenek. Az első és talán a legnagyobb nehézség a lakás. Manapság sem nálunk, sem sehol a világon nem akad lehetőség arra, hogy egy nagyobb család, amilyen a háromgenerációs szokott lenni, használható és komfortos lakáshoz jusson. Arra is alig van lehetőség, hogy valaki, aki városban él és értelmiségi munkát végez, ugyanazon a helyen a háromgenerációs család minden tagjának megtelelő foglalkozást tudjon biztosítani. De ha mindez sikerülne, akkor is megvan a harmadik és legnagyobb akadály, ami leküzdhetetlen és ez a világnézeti vagy úgy is lehetne mondani, hogy ideológiai különbözőség. Az öregeket es a fiatalokat mindig és a világon mindenütt mély szakadék választotta el egymástól, ami mérhetetlen küzdelmeknek és harcoknak volt az előidézője. Ez a szakadék a mai életben tökéletesen átjárhatatlannak bizonyul. Mint egyik közéleti vezető emberünk nemrégen megjelent írásában olvasom: „Mellettünk felnő egy új nemzedék, de olyan távol tőlünk, mintha kontinensek választanának el bennünket." A mai Ifjúság más mint mi voltunk és vagyunk. Más világban, más kenyéren és más társadalomban születtek, másban élnek és annak dacára, hogy az eredet közös, más formában dolgoznak, más értékeket látnak és másért lelkesednek. Maradnak tehát a szociális otthonok, illetőleg a szeretetházak, amiben szerzőink is megegyeznek. Vannak azonban egyéni elgondolásaim, és meglátásaim, amelyeknek megvalósítása haszonnal jarhatna. Nevezetesen, helyesnek tartanám, hogy azok, akiket szociális otthonba kényszerít a sors, olyan helyre kerülnének, amely legalább részben emlékeztetné az elveszett paradicsomra, mert ott látnák azokat a kedves bútorokat, képeket, és másfajta szobaberendezéseket, melyek otthonukban voltak, úgy-ahogy én Bukarestben, a Parhon-féle öregek otthonában, a gerontológiai intézetben láttam. Helyesnek és szükségesnek tartanám, hogy, azok, akik testileg, vagy szellemileg vagy mindkét vonatkozásban alkalmasak arra, hogy tovább dolgozzanak és akarnak dolgozni, ott maradnának Tasnádi Varga Éva Ősz Szekerek járnak az útoa s a szivem daltól árad, nekimennék az éjnek. deresedő határnak 1 S mint kölyökkoromban tettem. gallyat dobnék a tűzre, és nézném, hogy láng a fényben az asszonyok gyűszűje. \ á Szekerek járnak az úton. — tizony, hogy ősz van újra. és bizony, hogy már mögöttem maradt az évek útja. Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak. és különös fanyar ízét érzem a tiszta bornak. azon a helyen, ahol voltak, ugyanabban a munkakörfcsn, addig amíg testi erejükkel, vagy szellemi képességükkel bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy a társadalomnak értékes és produktív tagjai. Ezzel sok embert lehetne megelégedetté tenni, és nekik napnyugta előtt örömet és boldog perceket szerezni. Hogy mit jelent a munkahely és a munkalehetőség megvonása olyan emberek számára, akik nyugdíjazás után is tudnának és akarnának dolgozni, azt igazolja a sok és szörnyűséges tragédia, de igazolják azok az esetek, amelyek ugyan mosolyt keltők, de válójában mélységes emberi sorsokat ábrázolnak. Az emberek rabjává válnak a foglalkozásnak és nem tudnak szabadulni tőle. Régen ismert dolog hogy a mozdonyvezetőt egyszerűen le kell emelni a mozdonyról és ha ez megtörténik, akkor is mozdo nyosdit játszik. Hogy ez így van, arról magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Amikor még megvolt, nem is olyan régen, a sárkányhegyi állomáson felszálltam a Pusztamérges és Szeged között közlekedő kisvonatra. Mivel nem sok volt az utas, rögtön bementem a kocsiba és helyet foglaltam. Ahogy kitekintettem a peronra, láttam, hogy egy amolyan ötven év körüli ember ott áll és az ajtó tetejére könyökölve ügyelőleg előre néz. Szóltam neki, hogy jöjjön be, hiszen bent a kocsiban bőven van hely. Erre 6 azt válaszolta, hogy 25 esztendeig volt mozdonyvezető és ezalatt, amikor a mozdonyon volt, mindig állt és előre nézett. Vasúton most sem tud másképpen utazni. Olyan esetről is tudunk, hogy az öreg nyugdíjas, aki előbb egy nagy épület egyik emeletén foglalatoskodott, mindennap elment az épülethez, körüljárta, felnézett azokra az ablakokra, amelyek mögött dolgozott és azután hazament. A hely, ahol az ember egy életen keresztül dolgozott, az eszközök, amiket használt, a gondolatok, amelyekkel nap nap után foglalkozott, nem hagyják el gazdájukat. Vele maradnak, vele éhnek, és barátaivá válnak. Pár évvel ezelőtt egy nyugat-németországi kongresszuson előadást tartottam. Egy teljes óráig beszéltem, és ezalatt idegszövettani készítményeimről, amelyeket egy fél évszázad mérhetetlen munkájával magam készítettem, több mint száz képet vetítettem. Amikor vége volt az előadásnak, azt kérdezte az elnök, hogyan lehetséges az, hogy azt a rengeteg adatot, ami a képekhez fűződött, egyetlen sor írás használata nélkül, szabadon adtam elő. Erre azt válaszoltam, hogy ez azért volt lehetséges, mert a preparátumok, amelyekről a képek készültek, az én legjobb barátaim. Igen, az, amit az ember csinál, az idő. amíg csinálja, az eszkőzök, amelyekkel csinálja, az embernek a legjobb barátaivá válnak. A becsületes és az álhatatos munka, amit az ember nap nap után lelkiismeretesen végez, öröm és az amit produkál a legjobb, a leghűségesebb barát, meg nem /ásárolható kincs, amit nem lep be a rozsda és nem emészt meg a moly. Valami, ami az ember énjének jobb fele, cél, öröm és életelem. Ezért fájdalmas a mostohaság és a nemtörődömség, amely ott ólálkodik a nyugdíjas ember élete körül, gondolatalt megzavarja, álmait megmérgezi, az igazságba, a becsületességbe és az önzetlenségbe vetett hitét elrabolja. Ezért kell meleggé és otthonossá tenni a szociális otthonokat, annak pedig, aki dolgozni tud és dolgozni akar, meg kall adni ehhez a helyet, az eszközli, ket és a munka metvte megkívánta segítséget,