Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

31 Vasárnap, 1978. szeptember 10. Az esernyős A

férfi — lehet vagy ötvenéves — kiereszti öblös hangját; — E-ernyőt javítok! He-elyben Javítom! — visszhangzik az egész környék, sőt a tél lakótelep délelőtt, úgy tiz óra táján. Mi, szabadszombatos otthonkuksolók tólesünk az ablakokon, s mivel némelyikünknek akad rossz esernyője, örömmel vesszük tudomásul az új, utcai szolgáltatást. 4 Gyorsan lehúzom arcomról a szőrt, pillanatok alatt felöltözöm és szaladok lefelé a lépcsőn megnyomorodott, eső elleni óvóalkalmatosságommal. Hiába a nagy sjetseg, hűlt helyét tatalom az iparosnak. — Bolond volt ez az ember — mondja a virágárus asszony a tízemeletes szalagház huzatos átjárójában. — Ha rajta múlna, becsapná a fél világot. Nem csinált az semmit kérem, csak zsörtölődött, veszekedett, és faképnél hagyott. Azért, próbálja meg, hátha a magáét megjavítja. — Nem látta, hogy merre »ent? — A víztorony felé. Sarga ingben van. Nagy kerülőt teszek, potyára. Letörten elindulok hazafelé. Ezért kár volt megborotválkoznom — sopánkodom. Ám egyszercsak megpilantom a férfit a szeméttároló mellett. A sliccét gombolgatja. majd rohanni kezd, mintha üldözné valaki. Loholok utána. Mire beérem, ismét harsányan kiabal, pontosan a lépcsőházunk előtt: — JS-ernyöt javítok! He-elyben javítom! — Szóba áll velem? — karIdegem tőle. — Már miért ne? Azért vagyok itt. Na mutassa! Lehúzom a fekete ernyő tokját, kezébe adom az elromlott, ősszecsukhatatlan szerkezetet. — ötven forint — mondja, mintán alaposan szemügyre vette a hibás darabot, no meg engem is. Nincs értelme ez alkudozásnak, bólintok. — Föltéve, ha segít es megfogja — teszi hozzá, azzal ledobja kopott trevíra zakóját Ennek semmi akadálya —gondolom, s mellé térdepelek a fűben. Barna nadrágja olaj- vagy zsírpecsétes, sárga sziloningén tenyérnyi foltokban üt át az izzadtság. Perzselőn éget a nap Hátamon szúró tekinteteket érzek. A ház népe a nyakát nyújtogatja kifelé, sokan vigyori képpel megmosolyogják a fura javítást. — Hu-u — Int egy ismerős kisgyerek, orrát a szúnyoghálóhoz nyomja. — Azt hittem, elkerüljük egymást — próbálok szóba elegyedni a férfival. — A virágárus igazított útba. Neki nem csinálta meg az ernyőjét? Ügy néz rám, mintha megsértettem volna. — Dilinós volt az. Négy ernyőt akart nyolcvan forintért megjavíttatni velem. Az egyiknek még nyele se volt. — Azt mondta, maga veszekedett vele. — Én veszekedtem? Annyit mondtam neki, hogy vigye el a Steinerhez, akkor majd megtudja, az mennyit kéme érte, és csak várja kl, mire kész lesz. Ha egyáltalán elvállalja. Tudja, az ilyen vénasszonyok ragaszkodnak minden szemetükhöz. — Láttam mar ószeres!, köszörűst errefelé, de esernyőssel még nem találkoztam — említem meg kicsivel később a mesternek. — Pedig nem ma délelőtt járok itt először — feleli mogorván, és kirántja kezemből az ernyőt. Egyenesre állítja » nyelénél fogva, fordít egyet rajta, hegyét a főidbe böki. A haragos borbélyom szokta hasonlóképpen megcsavarni a fejemet, ha hajvágás közben félrebillen. Aztán megenyhül, közvetlenebb lesz, amint munkájáról faggatom: — Mjért nem nyit üzletet? Csak jobb lenne ott, mint az utcán kurjongatni, é§ a földön hasalva, mások szeme láttára küszködni. Csípőre teszi a kezét. Észre sem vettem, mikor rakta föl ócska papaszemét. — Volt nekem boltom. nehogy azt gondolja! Iparengedélyem is. De abból nem lehet megélni, higgye el. Matat a foszladozó bőrtáskában. Agyonhasznált, kicsorbult fogót húz elő. Csak a nyele szürke, másutt rozsdás. — Hát nem ebből ö? — Nem hát. Ez sóra, paprikára kell, meg egy kis tintára — mondja halálos komolysággal. Kibogozza a madzagot, amivel a nála levő rossz ernyőket kötözte össze. Kiválaszt két acélsínt, méregeti. Ismét a táskában kutat, van abban mindenféle pótalkatrész. A hangszórómágnes köré apró szegek tapadnak. Szájába vesz néhány darabot, s egyenként dugdossa a szegecsek helyére. Elhajlítja őket, lecsípi a végüket. •— Hol dolgozik? — kíváncsiskodom tovább. . — A gumigyárban. Tengeri tömlőket próbálok ki. Csak hétvégeken járom Tarjánt. — Megéri? —• Ma kétszáz forintot szedtem össze. És vettem három használt ernyőt Negyedóra alatt elkészül, kipróbálja a cmiWólrat Addta nyitogatja. míg leszakad a szövet az egyik spiccről. — Gondoltam, hogy előjön más hiba is — mondja. — Fölvarrom. Közben ránk köszön a szomszéd fiatalasszony. Színes, tarka ernyőjén csillognak a nikkelezett fémrészek. Az esernyős nem találja a tűt. — Pedig ide szúrtam — mutatja a zakó gallérját, — Hozok én tűt, itt lakom szemben. Mire visszaérek, a fiatalaszszony már el is tűnt. — Megcsinálta neki? — Meg — feleli, miközben a cérna befűzésével bajlódik. — Mennyiért? — Ingyen. Nincs szjyem ilyen piti munkáért pénzt kérni. Nézze essk! Él ven hajolva a hegye — mondja, s végighúzza kézfejemen a háromélű tűt Majdnem felszisszenek. — Érzi? Jejj, bocsánat, most látom, milyen finom a maga keze. Megszúrtam? — Ah, dehogy. Szerencse, hogy lehoztam a családi varrósdobozt, van benne vagy harminc darab tű. — Ez jó — bólogat, és szaporázza az öltéseket. A kék cérna feltűnően elüt a fekete selyemszövettől. — Szóval azt mondta a virágárus öreglány, hogy veszekedtem? Uram, el se hiszi, mennyi raplis ember van a világon. Maga is az, meg én is. Nem hiszi?. — Miért ne hinném? — Na látja. Ha úgy járná a várost, mint én, sokféle bolond emberrel összetalálkozna. Feláll. Kinyitja. összecsukja újra kinyitja az ernyőt. Jól megrángatja a varrásnál csattogtatja a merev taítot. — Ezzel megvolnánk! — Fizetek, elköszönünk. — A tűt magának adom, hátha szüksége lesz rá. — Ma már nem. de köszönöm. Zakóját belegyömöszöli a szerszámos táskájába, összeorótozza a csatjánál. Megfésülködik, leporolja a nadrágját. — Legyen jó ön is meg én is — mondja búcsúzólag. Ha most csattanót akarnék a történet végére kerekíteni, azt imám, hogy ebéd után hívatlan vendégeim érkeztek, s leszaladtam a sarki bisztróba egy üveg borért. A pultnál összetalálkoztam az esernyőssel. — Elissza a sóra. paprikáravalót? — Mondtam, hogy tintára is kell! De nem akarok csattanót, mert a valóságban sem volt. Legalábbis aznap. Nem jöttek ugyanis vendégeim, így ebéd után kavét meg szódavizet ittam. Az esernyőst azonban láttam a kővetkező szombaton, amint bizonytalan léptekkel haladt hazafelé. Szemerkélni kezdett az eső, s ö kezében ócska táskájával és használhatatlan, ro?sz ernyőível egy pílanatra megállt, s az eget kémlelte. A felhőszakadás csak ezután kezdődött. Az e-ernyös eltűnt a szemem elől, éjszakai sötétség borult a városra. ROZSA IMRE Simái Mihály az utolsó szőlőszemek az utolsó'szőlőszemek anyam azok az utolsó szőlőszemek sohasem fogynak el csak a kórházi ágy fogy el csak a vérfoltos lepedő ülünk egy fellegen együtt egy fellegen s szőlőfürt az idő s szőlőszem a szemed szőlőszem a szemem s a Szőlősgazda nem szól csak néz csöndesen Zalán Tibor Szerelmes vers Lecsendesítem gondolataimat, mint szendergő, ki alunni akar. Szoknyád harang-suhanása meglegyint, ha elfáradtál volna itt e kar. ez oroszlánokat legyőzni képet.. Kenyes címer a férfi-büszkeség, hadd dédelgetni magad. Tenyeremre veszlek, mint pihés csillagát az ég Hánykódnak a homokban fillér-kagylók, fekszel a tenger öledig szalad. Látod, kegyetlen, megint megbántottál, azért hívtál, hogy rajtakapjalak? S most elmész, azt hiszed megélek szepen bronz-állkapcsú idegenek között! Agyamba fészkel és párzik már a gond hajaim közé a nyű kiöltözött Hogy elmenésed elhinni tudjam. festek hozzá embertelen tájat Majd jössz friss széllel, horangkondulásban s e választott magányból kiváltasz. kenyeret hozol és törsz majd belőle, az ölelésben megfeleződünk. Azért melledhez kezem gonddal emeld, most, hogy egymástól elkergetődzünk Apáti Miklót Búcsú És akkor a végén, a búcsúzásnál: eljő a legszomorúbb eső, besótetül az ég. darum adarad mondd, hová búvik ? Most ezt az esőt énekelem neked. szemed hiába süt nem bir súlyos fellegeinkkel, nem üt át rajtuk színes mosolyod, j Várunk még valamit? Az eső múltán megyünk tovább, de olyan egyenletesen bőg az égben az idő, hogy reménytelen eljutni innen valahová, de várunk. Nyugodt, kialudt most a szemünk, a szivünk. Bent is, a szívben is esik az eső. Megint csak búcsúzunk, így igaz. kedves. Boszorkányarccal behajol az ajtón az idő, skérdi: kell valami még? FELVÉTELIN — SOMOGYI KÁROLYNÉ KÉPSORA