Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

32 Vasárnap, 1978. szeptember 10. Világszám A megnyitó előadásra min­den jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világszám is szerepel a mű­sorban. Szünetig még semmi sem történt Pontosabban sem­mi rendkívüli, csak a szo­kott és mégis mindig izgal­mas attrakciók követték egy­mást Amikor a szünet eltelt, és a közönség perecet meg nápo­lyit ropogtatva visszahullám­zott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő hatalmas ketrec. Aha. most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért — Hölgyeim és uraim — mondta —, amit látni fog­nak, az hosszú évek munká­ja és itt mutatjuk be elő­ször. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodja­nak minden szélsőséges meg­nyilvánulástól. Csak semmi pánik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat és szórakozzanak kellemesen I Mindenki Izgatottan figyel­te a „ketrec farkát", az alag­utat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosszúra. És amikor már kezdett sú­lya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdös­tök, püfölték egymást, föl­borogatták a dobogókat, ká­romkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel kétmé­teres óriás —, most megöl­lek! Kibelezlek! összedarál­lak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött, és a ketrecrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kapkoda a levegőt, míg a többiek lefejtették ró­la a gólemet, aki roppant ök­lével ide-oda csépelt, de köz­ben rá ls zuhogtak az Uté­sdc. Mint később kiderült, ez csak egy gyermeteg, csak­nem ártatlan randalirozás volt Mert miközben csattog­tak a pofonok, már sorjáz­tak be a többiek is. Ezek szigorú rendben közeledtek és ágyút hoztak be megukkal. Aztán kimentek és bevon­szoltak egy rakétát is. A fegyvereket a közönségre irá­nyították. Egy hamuszürke öltönyös úr mikrofont vett a kezébe. — Figyelem! Egy... ket­tő... három... — próbál­gatta. majd a közönségre füg­gesztve- a szemét, beleordí­tott: — Mit képzeltek tl? Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassá­tok a könyveket, és gyö­nyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reg­gelit?! És ráadásul még ter­vezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotok­ból, mi lesz holnap vagy eset­leg tiz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hulla­hegyekben ! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a szá­raz avarba kapott tűz. Si­koltoztak, ájuldoztak, felug­ráltak a székekről, és me­nekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izom­kolosszus —, elálltak az út­jukat Már az általános pánik fellobbanásától lehetett tar­tani, amikor egy oroszlán sé­tált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem két lá­bon járva, mint a közönség­ből bárki, vagy akik éppen a rakétával játszadoztak. Sö­rényes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovagló­csizma. De a hagyományos idomárjelmezt nem korbács, hanem egy barkavessző egé­szítette ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok, az ember­szelídítő — szólalt meg em­berül, iszonyú hangjával túl­dörögve a zajt. — Kérem szépen, nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva enge­delmeskedett neki, és döb­benten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsában a barkagallyal mezközelítet­te a ketrecben levőket. Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egy­mást, az ágyúsok meg a ra­kétások pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tegyenek majd a pub­likumban. Leó lassan közeledett. Előbb csak a szemével szuggerál­ta az embereit, majd meg­suhintotta a barkavesszöt és hatalmasra tátott szájjal, el­bődült: — Helyre! Az emberek dühösen mo­rogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak lát­ták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül ál­lították fel azokat, mérge­sen szidva közben a ga­rázdákat, aztán lökdösve, ta­szigálva egymást, megkereste mindegyik az övét. Elébe áll­tak. — Ugrik! — dördült most Leó, és erre mindenki fel­pattant a dobogójára. — Jól van — vicsorított elégedetten az oroszlán és H körbesétált. Amikor elfor­dult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a „hokedli­ről", a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott termett, ölbe kapta, rávert néhányat a fenekére, és visz­szatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ez­után, megsuhogtatva a barka­vesszőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Leó ekkor intett. Erre be­jött négy bengáli tigris kék overáliban és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leo­párdhölgy fiitteres bikiniben, és állattankönyveket osztott szét az emberek között. És eb­pen a percben fölpergett a nagy attrakciókat jelző dob­szóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Ki­nyitni! Olvasni! Egyszerre nyíltak ki az ál­lattankönyvek, és az embe­rek tagolva kántálták a mon­datokat. akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl okta­lanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes". Leó a nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette a cilinderét és meghajolt. So­ha még olyan taps! A közön­ség hosszú percekig tombolt boldogan, önfeledten. És meg­nyugodva. TÚTH-MÁTÉ MIKLÓS (Artner Margit illusztrációja) » Ásatás „Egészséges emberek tár­saságára vágyom", gondolta Kerekes, „ha egyáltalán van­nak ilyenek". — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállító, azelőtt gróf. most részeges eltartott, hiszen az ezerforintos kórházi fizetés semmire nem volt elegendő, főképp nem a napi tíz pá­linkára, amelyet Széky ma­gába döntött. — Nos? — kérdezte Szé­ky? — Semmi — mondta Ke­rekes. A reumaosztály előterében ültek, fél négy volt, már el­végezték a napi teendőket, várták a „fájrontot". És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéri ajtón. — Ferenc, Lacika! — sü­völtötte. — Jelen — mondta Szé­ky. — Itt — jelentkezett Ke­rekes. — A telepfelügyelő hívat­ja magukat. A telepfelügyelő: Vak Bé­la. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katonatiszt korában.) — Uraim — mondta Ke­rekeséknek —, holnap negy­ven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem. Elfordult — Nos? — kérdezte Szé­ky. — Semmi — mondta Ke­rekes. Ásót. lapátot fogtak, ki­vonultak az udvarra. — Mikor is kezdődik a hi­vatalos tél? — kérdezte Szé­ky. (ösz volt, barna, szagos Idő. Kerekes a következő őszt várta, amikor elpályázik a Fürdőkórházból, egyetemi pol­gár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egy­szer Széky —, de abbahagy­tam a vadászatok miatt.") — Idefigyelj. Kerék — mondta a gróf, és ásóját a földbe vágta. — Mekkora gö­dör kell negyven mázsa mész­nek? — Nagy — mondta Kere­kes. — Ez igaz — mondta Szé­ky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, abból nem lehet baj. Ástak. Keményen, izzad­va. Még szerencse, hogy né­ha keresztüllibegett egy-egy nővér az udvaron, fltyulá­val vagy anélkül, lobogó, őszi hajjal, földig érő malac­lopóban... — Elég — nyög­te Széky, leült a gödör szé­lére. — Méltatlan munka ez a kubikolás. A platánok halk susogásba kezdtek, s hamarosan a szél is megérkezett a kórházud­varra. — Nos? — mondta Széky. — Semmi. Kerekes belerúgott a föld­kupacba. — Odanézz — lökte meg Székyt. Egy barnás színű borda­csont fordult ki a földből. — Lócsont — mondta Szé­ky. — Itt álomásozott vala­melyik tüzérosztag, talán ép­pen Vak Béla századosé. — Embercsont — vélte Ke­rekes. Lemászott a gödörbe, ás­ni kezdett. Csont, csont, csont, végül előkerült a koponya is. — Ember — mondta Szé­ky. — Volt — mondta Kere­kes. — összerakjuk? — Nincs meg mind. Ültek a gödör szélén. — Ki lehetett? — mondta Kerekes. — Katona. — A. Meztelen volt, sem­mi ruha körülötte. — Régi katona. Végvári vi­téz, a ruháját ellopták a tö­rökök. — Szerintem áldozat — Hm — dünnyögte Szé­ky. — Minden halott áldo­zat végül is. — Megölték, elásták. — Rémeket látsz. Illetve csontokat látsz, és mivel fia­tal vagy, be vagy szarva. • — Most mit csinálunk? — Semmit. Elássuk a gödör alján. — Azt nem lehet Szólni kell valakinek. — Minek? — Hátha ... — Idefigyelj, Kerék, bár­hol ásni kezdessz, előbb­utóbb találsz néhány cson­tot. Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok em­ber élt rajta. Visszaássuk. Visszaásták, másnap föléje került a negyven mázsa mész. Kerekes nemsokára eltűnt a Fürdökórházbol, de még so­káig érezte, hogy csontokon jár. Székyvel nem találko­zott többé, mert a gróf meg­halt, mielőtt a tél beállt vol­na. BÓLYA PÉTER A levél A tavasz utójától a nyár de­rekáig nem voltunk a nya­ralónkban. Amikor pedig kimentünk — felkiáltottunk meg­lepetésünkben. A gazda szeme nélkül minden elburjánzott, va­lahogy idegen, vad lett ... Az eperágyás fölött Itt is, ott is magas dudvabugák lengtek. A pa­radicsom és az urborka csak­nem teljesen elveszett a sűrű gyom között. És maga a házunk ls szinte felismerhetetlenné vált. A ve­randa padlójának résein át va­lamiféle sápadt hajtások bújtak elő, a falon — a padlótól a mennyezetig — hantyaút húzó­dott, az üres szobákban egerek garazdálkodtak. De a legvárat­lanabb dologra a levélszekrény­ben bukkantunk. Ott darazsak építettek fészket: az egyik ol­dalával a láda bádogfalának tá­maszkodott, a másikkal egy le­vélnek. És látszott, hogy ez a le­vél már rég vár itt bennün­ket. Vita támadt, mit tegyünk. — Ki kell venni a levelet! — mondta Vovka. — Ha kiveszed a levelet, tönk­reteszed a fészket — felelte Tá­nya. Vovkának ls igaza volt, Tá­nyár.ak is. Egyébként én csak­nem pontosan tudtam, hogy ez a levél nekem szól: Vovka és Tá­nya egyelóre még nemigen kap levelet — Még ha legalább méhek volnának, de — darazsak! — mondta Vovka. — A darazsak nem hajtanak semmi hasznot az embernek! — „Hasznot, hasznot!" — Tá­nya haragra gerjedt — Mi az, nekünk mindent meg szabad ron­gálni, ami nem hoz hasznot? Ki mondta ezt neked? Igy hát nem tudtuk, hogy vé­gül is mit tegyünk. A napok teltek egymás után, hetekké áll­tak össze. A levél meg továbbra is ott hevert a levélszekrényben, amely fölött állandóan mintha egy kis füstfelhő gomolygott volna — a darazsak repültek ki. s be. Július végén váratlanul nyir­kosra fordult az idö, ritka nap múlt el eső nélkül. Így hát min­den arra vallott, hogy levelünk az utolsó betűig teljesen átned­vesedik. — A levél persze, nem az enyém — szólt Vovka —, de bántani fog, ha valami fontos van benne. Már bizonyára min­den szó elmosódott — Ha fontosat Írták volna benne, akkor már történt volna valami — válaszolta Tánya. — De hát semmi különös nem tör­tént!... Augusztus végén hirtelen el­tűntek a darazsak. Talán mind egyszerre szálltak el, akár a füstfelhő a mozdony kéményé­ből, talán egyenként — hosszú­hosszú láncban, talán valahogy másképp... Nem tudom: ezt nem láttuk. Csak egyszer azt vettük észre, hogy kiürült a fé­szek. — No, ezek elrepültek —mond­ta Tánya —, még el se búcsúz­tak! Vovka me3 máris futott a le­vélszekrényhez. Kivette a fész­ket, amely igen silány szürke papírból csavart tölcsérhez ha­sonlított. — Ne törd szét! — kiáltott a verandáról Tánya. — Miért törném szét? — szólt vállat vonva Vovka, A levélnek jóformán nem esett baja, és nem nekem, nem Vov­kának, nem Tányának szólt, ha­nem mind a hármónknak. Egy ismerősünk azt írta, hogy va­lamikor a nyár elején betért vol­na hozzánk, de nem talált itt­hon senkit, így aztán a tornác­lépcső alatt hagyott egy doboz cseresznyebefőttet. Benéztünk a lépcső alá. Csak­ugyan ott volt a doboz. Telje­sen megrozsdásodott, a befőtt pedig megsavanyodott — Eh! — mondta legyintve Vovka. — Pedig nekem ez a kedvenc befőttem! Az igazat megvallva, neker* is. SZERGEJ IVANOV

Next

/
Thumbnails
Contents