Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

29 Vasárnap, 1978. szeptember 10. PÁRBESZED furatovics Aladár A gondok középen sűrűsödnek... Tél vége volt, vagy tavasz eleje. Korán sötétedett még. Gurultunk hazafelé az olajmezőről. Akkor tudtam meg Juratovics Aladártól, hogy a fáklya tulajdonképpen szinbólum is, addig ég, míg egyetlen csepp gáz van •z itteni föld mélyében. A fáklya ott lobogott a közelünkben, és mégis egy másik lángocskára gondoltam; amikor Juratovics rágyújtott. egy pillanatra ottmaradt a tekintete azon a kisebb lángocskán. Aztán csak annyit mondott: a szívem újabban hülyéskedik. Nem volt a szavában panasz, • tényt mondta csak ki. 1953 óta dolgozi.r az olajiparban; Bázakerettyén termelési osztályvezető volt, Egerben üzemvezető. Harminchat éves volt, amikor Algyőre jött 1966 augusztusát írtuk. — Élete fontos napjaira élesen emlékszik az ember... — A kinevezésem napjára gondol? — Arra. — Megkérdezték, milyen feltételekkel vállalom. • Fizetés? Azt úgyis megadják. Hallgattam. Lakás? Azt is adnak. Még mindig hallgattam. Aztán, amikor azt ls megkérdezték, hogy mi is a valódi feltétel, azt mondtam, hogy a stábot szeretném magam kiválogatni. Rendben, mondták, akarja ezt írásban. Akartam. Kaptam egy papírt, hogy az iparágból bárkit idehozhatok, ha neki magának van kedve jönni. — Elhozhatta a legjobb mérnököket? — Mérnököt én egyet sem hoztam. csak a Juratovics-féle szuperkádereket. — És kik azok? — Van közöttük gépkocsivezető, hegesztő, termelőmester, műszerész. Itt vannak most is, mind. — És mitől szuperkáderek? — A munkatársaik nevezik őket így, talán mert tudják, hogy ezeknek az embereknek a véleményére sokat adok, szívügyük az olaj, ezért. Ha problémáim vannak, meghívom egyiküket, másikukat Ide az irodába, vagy fehér asztal mellé, s beszélgetünk. Én a magam gondjairól, ők a magukéról. De hogy szuperkáderek lennének ... Egyiküket, Török Miklóst kl akartuk tni emelni, de nem sikerült. Nem akarok elszakadni a műszereimtől, ez volt az érve. — Mindenkivel ilyen jó viszonyban van? — Azokkal, akikben nem csalódom, igen. — És akikben csalódik? — Tisztázzuk, én nem szeretem az Intrikát, a szembe beszédet szeretem. Ha valakiben bízom, de visszaél vele, és intrikálni kezd a hátam mögött vezetési stílusomról, vagy döntéseimről, azt az embert én többé nem becsülöm. Mert nem nekem mondta. Retorzió persze így sincs. Csak annyi történik, hogy azon túl csak szakmai dolgokról váltunk szót Es még valamit Nagyon nem szeretem azokat az embereket, akik azt mondják valamire: nem. Én azokat becsülöm, akik ha azt mondják: nem azt is hozzáteszik: hogyan tovább. Az előbbieket rossz drukkeroknak tartom, akik álldogálnak a taccsvonalon, de ottlétüknek csak kára van. — Felemelte már a hangját ebben a szobában? — Én nem. Más megtette már. Bejött egyszer egy dolgozónk, s elkezdett éktelenül kiabálni velem. Szép csöndben megkértem, hogy fáradjon ki a szobából, higgadjon le, s azután jöjjön csak vissza. — Visszajött? — Két nap múlva, és elné-' <zést kért, aztán hamar tisztáztuk a dolgát, békén, s mindkettőnk megelégedésére. — A kudarcalt számon tartja-e? — Nekem az volt kudarc, ha akartam valamit, s nem sikerült, mert nem volt hozzá anyag, vagy kivitelező, vagy engedély, szóval, ha valami nem volt, de letargiába sohasem estem. Azt szoktam mondani, hogy a vezetőnek mindig talpra kell esnie, mint a macskának. — A macska már születésekor rendelkezik a talpraesés képességével ... — A jó vezető pedig megtanulja. Ehhez akaraterő kell elsősorban, aztán kell hozzá megfelelő informáltság is, én úgy mondom: tudni kell, honnan fúj a szél, mi a tendencia, és kell még ehhez egy jó adag diplomáciai érzék. Az embernek úgy kell harcolnia a maga vélt igazáért, hogy azért hagyja magát meggyőzni, ha téved. Én szeretek vitatkozni, de a vitáért magáért nem szoktam. Az az elvem, hogy harcolni ügyekért kell, és nem emberek ellen. — Volt már olyan, hogy • munkatársai leszavazták? — Volt Jól emlékszem, például egy kitüntetés körüli vitánkra. Én javasoltam egy embert, szerintem megérdemelte. A pártvezetőség nem értett egyet velem. Nem volt kitüntetés. Behívattam magamhoz az érintett kollégát, elmondtam neki, hogy nem javasolták, azt is, hogy miért. Bólintott Megszívlelhette, amit hallott, mert egy év múlva már semmi kifogás nem volt ellene. akkor a pártbizottság javasolta kitüntetésre. — Mit tart a vezető legfontosabb tulajdonságának? — Olyasmit, ami tulajdonképpen nem is tulajdonság, azt. hogy hagyja a munkatársait dolgozni. Ma már minden épelméjű ember a szocializmust akarja, de sokuk, és azt hiszem, hogy ez attól van, hogy túl sok még nálunk a rendelet, a szabály, az utasítás, nem tud igazából kibontakozni. Pedig, ha a saját ötletét valósíthatja meg valaki, az biztos, hogy dupla lelkesedéssel dolgozik. — Erről jut eszembe. Sokfelé találkoztam azzal a hiedelemmel, hogy furcsa ország vagyunk. Fönn egészen kitűnő határozatok születnek, lenn — a munkás tudja, hogy mi a dolga, de középen ... — Van ilyen jelenség. Lázár György mondta a parlament legutóbbi ülésszakán, hogy nagyon sok idő telik el a felismeréstől a döntésig, a döntéstől a végrehajtásig. Főként bürokratikus problémák miatt. Néhány dolgot túlbiztosítunk, túlszabályozunk. Ám igaz az ls, hogy a kormány például felismer egy tendenciát, mondjuk azt, hogy szükség van eocénprogramra, s biztosítja is ehhez a pénzt, de végrehajtás már középen történik, a munka feltételeit ott kell megteremteni, ez pedig nem könnyű. Előjönnek az anyagellátás. a kivitelezés problémái, köztudomású az is, hogy Magyarországon beruházási feszültség van... És előfordul, hogy a vállalatok be is tartanak egymásnak. Mondjak példát? Az például, hogy milyen biztonság kell egy kút működéséhez, sokszor egy aktehegv létrejötte után dől el. Ez is túlbiztosítás. Lenn pedig. Ha van anyag, munka, a munkás az dolgozik, abban nincs hiba szerintem. Szóval, a gondok. ugyanúgy, ahogv a fociban, a középpályán sűrűsödnek. — Foci... Fontos- szerepe van a S7.FOL elnökségében. Az egyesületet a szurkolók általában a labdarágáson mérik. A csapat kiesett. Sokan úgy vélik, ha lett volna egy másik bajnokság, amelyikben a vezetők indultak volna, ők is kiestek volna ... — Nézze, régi vita, és sajnos eldönthetetlen ma is. hogy kik legvenek a társadalmi sportvezetők. Kiöregedett sportolók, akik értenek ugyan a dologhoz, de se Katona udit beosztásuk, se hatáskörük; vagy olyan emberek, akiknek van beosztásuk és hatáskörük, de ennek következtében idejük nincsen. Én úgy érzem, hogy az elnökség és a szakosztály nevekből áll. de dolgozni csak kevesen dolgoznak, van olyan elnökségi tag is, akit a SZEOL-nál jószerével én alig láttam. Aztán meg a boldog isten tudja, hogy van, hogy senki nem akar ssm igent, mondani, sem nemet Én annyi piti üggyel foglalkozom ott, hogy az túlzás, és olyanokkal, hogyha itt jönne olyasmivel valaki, elzavarnám, mert el lehetne intéznie a művezetőnek is. A függetlenített apparátus sem áll feladata magaslatán, de ez nemcsak a focistáknál van így, hanem az atlétáknál is például. — Az emberek találgtanak. Mennyit költ valójában az iparág a sportkörre? — Kétmillió forintot ad működési költségként, fizeti a sportmunkatársak munkabérét, ez is miliós nagyságrendű összeg, átlagban egymillió évente a társadalmi munka értéke. A fejlesztési hozzájárulás változó, van, hogy semmi. Most 78—79ben viszont ötmillió. — Ez több, vagy kevesebb, mint másutt a vidéki kluboknál? — Tudtommal kevesebb. — Ez lenne a kudarc oka? — Nem hiszem. Baj van az edzőkkel is. Tervek olyanok születnek itt, hogy az valami álom. Rövid távra, középtávra, hosszú távra; nevelési terv, edzésterv, meg minden. A labdarúgó-szakosztály tervét etalonként fogadta el az MLSZ — a csapat meg kiesett. A terveket végre is kellett volna hajtani. Régen mondogatom már, hogy az olajat tonnára mérik, a focit gólra. Én az iparág millióit nem sajnálom, csak akkor vagyok mérges, ha nem látom a munka eredményét, és most nem látom. Persze, úgy vagyok ezzel is, mint mással, kimérgelődöm magam, aztán csinálom (Visszaút az autóban Juratovics gépkocsivezetőjével.) — Sokat dolgozik a főnöke — mondom. — Mi jövünk be elsőnek, mi megyünk el utolsónak — mondja többesben a „kormányférfi". — Mióta jár a főnökkel? — 12 éve. Nagyon sokat dolgozik, én nem értem —, van értelme ennyit hajtani? Estéje ls kevés van, a falugyűlések délután vannak, sok időbe telik a képviselői munka is, a sport is. Szabadságra se szokott menni. Ügy volt most is, hogy elmegy, már kezdtem reménykedni, hogy lazíthatok egy kicsit, de öt nap múlva visszajött Szerintem ebben az évben se veszi ki mind a szabadságát, a fele bennmarad. És azt se hajlandó beismerni, ha beteg. Képzelje, egyszer elkapta egy influenza, alig tudták hazaparancsolni három napra, de akkor se feküdt, hanem folytonfolyvást telefonált. Juratovics két mondata jár közben az eszemben; nem kellett őket lejegyeznem, a fejemben maradtak anélkül is. Mondta azt. hogy olajmérnök-hallgató fia nem jön ide dolgozni, mert szerinte az apja beárnyékolná, a másik pedig ennek a cikknek akár a címe is lehetne. Juratovics Aladár, az NKFV üzemvezetője így summázta 12 itt töltött évét; az én életművem: Algyő. PETRI FERENC Virrasztók ösvényre fut a gyom. Az estikék kék szoknyája még meglebben, ahogy becsukódnak a kerti kiskapuk. Már csönd tapintja szűk szobák szemét. Mint olvasón az idős kéz szemez, tárg -ak közül ielrebbenti az árnyat Nem súg vissza sötétben száj a szájnak. Sehogy se jó. A kar s láb nehezebb. Szakadt nyakláncként titkon könny gurul. Forgo'ódnak. Az óra percet üt s mert senki sem iön kis asszonvfejük csak tartogatják. Ébren, szótlanul . Nyolcsoros Hazamentek a hű utak cipelve poros naoi terhet Szorítia kis kacatjait még álmában is. Alszik a gyermek. Adj neki nyugtot éjszaka, reggel kaod ölbe játék: legven nyuga'ma, teje. kenyere míg árnyból a fénybe átlép. A szögedi nemzet (II.) B

álint Sándor életművének összegzésére tett sikeres próbát a Móra Ferenc Múzeum évkönyveinek sorozatában megjelent A szögedi nemzet cimű monográfiájával. A szegedi nagytáj népélete alcímet viselő munka első kötete a múlt év decemberében, második része nemrégiben jelent meg a múzeum árusítópultján, s aki belelapozott már a település, a ház, az otthon, s a megélhetés három ősi ága köré bokrosodó kötetbe, érthető érdeklődéssel várt a másikra. Annak szerkezete ugyanis szorosan ráépül az első részére: a vízi élet, pásztorkodás, földművelés hármasából nő ki a szögedi nemzet életének körülményeiről, hogyanjáról beszámoló második rész. (Talán nem törte volna ketté a szoros kapcsolatot, ha a második rész elé is illeszt rövid bevezetőt Bálint Sándor. Inkább csak azok kedvéért, akiknek nem egy időben jut kezükbe a két kötet, s akik igy az előzmények ismerete nélkül a dolgok közepébe csöppentve érezhetik magukat. Itt tesszük szóvá, hogy a rövidítések jegyzékét is hiába keresi a második rész olvasója. Márpedig ez a kötet használatát nehezíti, sok esetben a lábjegyzetek kedvéért kell fellapozni az első kötetet. Tudományos művek rendszeres olvasóinak ez nem gond, könnyű az eligazodás; a néprajz és a helytörténet laikusainak azonban segítség lenne a köteten belüli tájékozódáshoz a bevezető, s a rövidítési jegyzék megismétlése.) Aki szegedinek vallja magát, városa jelenéből tekintsen viszsza a múltba — kéri kimondatlanul is Bálint Sándor, s úgy tereli a szemlélődő figyelmét, hogy szinte észrevétlenül beleplántálja az alaposság igényét is. A szögedi nemzetet ugyanis nem lehet lapozgatni — végig kell olvasnunk, s vissza-visszatérni a korábbi fejezetekhez ls egy-egy utaláshoz érkezvén: a hajóépítők alfejezetének megértéséhez ugyanis segítség a vizi közlekedésről általában előadott jellemzés, az étkezési szokások is a táplálkozás szegedi múltjáról írottakban gyökereznek. Meg sem számolhatóan szerteágazó, s alapos életmódvizsgálódásnak lehet tanúja A szögedi nemzet olvasója — a már nem létező, vagy kiveszőfélben levő mesterségek szemléletesen élednek meg a kötet lapjain: a hetvenes évek végéhez közelítve a múlt századi, s századeleji, akkor még virágzó szakmák tárgyi emlékei. S az ember is, akit eszközeivel, s a munka módozataival jellemez a szerző, meg persze szokásaival, hiedelmeivel, Bálint Sándornak szövetségese ebben a vállalkozásban Tömörkény, Vedres István, Zsótér János, Cserzy Mihály. Bakay Nándor —, hogy csak az ismertebbeket soroljuk —. műveikből bőséggel idéz a szerző, s jó, hogy ezt teszi — ízelítőt kapunk igy az adott kor nyelvezetéből. Irodalmából is. A szögedi nemzet második kötetét már korabeli képanyag i* szemlélteti: ismét újabb csemege azok számára, akik az apró részletekre is figyelvén, például egy századeleji piaci képen a környező épületeket is vizsgálgatják, vajon állnak-e még,.; A mai olvasót egyébként kézen is fogja Bálint Sándor, ha rég! fogadókról, boltokról, piacterekről szól. mindig hozzáteszi • mai elnevezést, az épület mai utca- és házszámát. (Aprócska észrevétel, az esetleges második kiadás szerkesztői figyelmébe: pem MÁV-Üzletvezetőséget, hanem MÁV Igazgatóságot mondunk ma már. ha a forspont szolgálatra váró jobbágyok hetelőkocsmájának helyét akarjuk meghatározni.) Bognárok, szijjártők, kötélverők. talicskások, vásározók, fogadósok életkörülményei, munkamódszerei — s eszközei után a táplálkozással, a háztartással kapcsolatos kutatásokba pillanthat be az olvasó, s Iparágak tucatjaival ismerkedhet meg — többségükkel már csak Bálint Sándor monográfiája lapjain. Késesek és mézeskalácsosok, szappanfőzők és molnárok elvétve tűnnek fel életünkben; a szűrszabók és bocskorosak, a csizmadiák és tímárok már csak nyelvünkben élnek. Mint ahogy azok a szavak ls, melyek valaha élő elemei voltak a szókincsnek, s melyek már Bálint Sándor szófejtő magyarázataira szorulnak. Szeged múltjának rajza a harmadik kötet megjelenésével less teljes: az egészség és betegség, népnyelv és népköltészet, hagyomány és szokásrend témakörökbe csoportosított kutatási anyag ugyancsak tartogat még érdekességeket. De hát ez nem lepi meg azt, aki Bálint Sándor életművét megismerésre kívánkozónak tartja. Sokan vallhatjuk ezt, s joggal. Mert nála jobban aligha ismeri valaki ezt a várost — hát tanulhatunk tőle PALFY KATALIN