Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

67 Vasárnap, 1978. szeptember 24; A szófogadatlan beteg Egy orvos följegyzései Adyról Sokan megemlékeztek Ady Endréről, életéről, munkásságáról, családi körülményeiről stb. Nincs szándékomban ezek után Irodalmi méltatást írni, csupán egy ideggyógyásznak az Adyval kapcsolatos följegyzéseit ismertetni. Az 1920-as évek elején a fővárosban élő Láng Menyhért doktornak Írásaiból — Ady halála után. az „áldott lelkű, kitűnő, de végül szófogadatlanná vált" betegéről — lényegében az alábblakat olvashatjuk. 1916. január 27-én a „Magyar Xlrály"-ba hívtak sürgősen egy beteghez. A szálloda egy sötét szobájában görcsösen rángatózó embert találtam, aki félrebeszélt és elhaló hangon injekciót kért. Környezete hangsúlyozta, hogy a betegnek idegrohamai vannak. Várják a háziorvost, aki ilyen esetekben Injekciót ad a betegnek; adjak csak neki — mondották — biztos, hogy a beteg attól jobban lesz. Majd újra a beteg fordult hozzám, akadozva és kínlódva el ls szólta magát, hogy Ö morfinista. A sokféle kérés nem hatott meg; bizonytalankodtam, hogy mitévő legyek, mire a beteg rám szólt: „Itt nincs vitának helye, a beteg parancsol és az orvosa engedelmeskedni tartozik!" Erre én, ugyancsak keményen, azt feleltem: „Az orvos nem engedelmeskedik es az orvos ajánlja magát." Megilletődötten ismertem föl a költőt, de nem adtam neki injekciót, ellenben egy jó fél órát ott töltöttem mellette. És nagy örömömre egyelőre sikerült ls lebeszélnem a morfiumról, annál ls inkább, mert egy erősebb, de ártalmatlan nyugtatószer nagyon szépen megtette a hatását. Ez volt Adyval a legelső találkozásom. Természetesen már egyéniségénél fogva is — különösen kezdetben — kérlelhetetlen szigorúságom ellen gyakran berzenkedett, mert kikötöttem, hogy csak akkor kezelem és kezelhetem eredménnyel, ha mindenben engedelmeskedik! Figyelmeztettem, hogy amennyiben nem szakít régi, rossz szokásával, menthetetlen. Le is szokott alaposan az italozásról, amiben nagy érdeme van feleségének is. Csakhogy Időközben elég gyakran elutazgattak Adyék Csúcsára, ahol az elragadó fekvésű Boncza-kastélyban éltek boldog napokat. Azután sokat voltak Kolozsvárott, Mindszenten, Brassóban, Marosvásárhelyt, Szovátán, ahonnan, amig csak odavoltak, állandóan jöttek a levelek. Vagy Ady írt, vagy a felesége, s ilyenkor híven beszámoltak mindenről. PerBze, a levelekben sokszor esett szó pezsgős vacsoráról ls, de ilyenkor ott állott benne: „de Bandi jól viselte magát". Vagy, amikor maga referál egyik levelében, ezeket irja: „Tisztelt és kedve6 doktorom, elszántan s muszájból, egyedül vágtam neki szombaton este a csúcsai útnak. Kikísérő barátaim sem ellenkeztek, s valóban okosan és erősen bírtam le a nehézséget, holott gyorsvonatunk majdnem öt órát késett. Ma, hétfőn, aránylag kitűnően, jól vagyok, s mindenképpen lparkodok a Te utasításaid szerint élni, drága doktorom. Három kanalat szedek a csillapítóból, s az éjjel egy fél gramm veronait vettem csak, s aludtam majdnem hat órát. Persze, rémületes álmokkal, idegesen, de aludtam. Ma este írnom kell éjfélig a Nyugatnak, s emiatt talán 0,75 gramm Veronáit kell bevennem. De viszont borban nagyon visszatartom magam, étvágyam pedig jó. A viszontlátásig hálásan üdvözöl szerető páciensed és híved: Ady Endre." Válaszaimban természetesen — írja Láng doktor — egyre óvtam Adyt az alkoholtól, de persze vidéki jóbarátal unszolásának sok esetben alig tudott ellenállni. S ha mérsékelten ls, azért csak hódolt a Párizsból magával hozott szenvedélyének. Amikor idehaza voltak, nap-nap után ott voltam náluk, és pszichés kezeléssel, a felesége nagyszerű asszisztenciája mellett csaknem a minimumig redukáltam az Italt. Egy alkalommal feleségének el kellett mennie hazulról, Ő pedig nekifogott, hogy írjon a Nyugatnak. De az írás nem ment sehogy. Nyugtalan volt, ideges, nem találta a helyét. Egy kis székely pesztrát alkalmaztak akkor náluk, akit hazulról hoztak magukkal. Ady kérlelni kezdi a leányt, menjen le borért, de a leány nem volt erre hajlandó. Erre Ady kapta magát, elszavalta neki a „Harc a Nagyúrral" és az „Egyedül a tengerrel" című versét. A kisleány annyira ellágyult, hogy leszaladt a legközelebbi vendéglőbe, ahonnan törkölyt hozott Adynak. Ezt ő maga mesélte el bűnbánóan, mint egy tetten ért gyerek, de egyúttal kicsit dicsekedve ls. Láng doktor följegyzéseit nyomon követve, a továbbiakban még a következőket írja: Kimondhatatlanul súlyos hatással voltak Adyra azok a végzetes események ls, amelyek az Erdélybe történt román betöréssel ránkszakadtak. Akik — mert ilyenek is voltak — vádolni, gyanúsítani merték őt hazafiatlansággal, „azoknak nyíltan a szemébemondom, hogy nincsen Magyarországon ember, aki jobban szenvedett volna nálánál a román betörés miatt, amit különben prófétalelke előre megérzett". Jellemző az is, miként nyilatkozott felőle például a románok kultuszminisztere: Goga Oktávián, aki szintén volt betegem, ö vette meg ugyanis a csúcsai Ady—Boncza-kastélyt, és a költőt oly sokra becsülte, hogy a szobrát odaállíttatta a kastély parkja közepére. Es amikor egy alkalommal vele politizálgattam, azt mondta Goga: „Ha eltörölnék az egész magyar történelmet, Madách Imre és Ady Endre elég lenne, hogy Magyarország megmaradjon." Viszont Ady sohasem szerette és egyáltalán nem kívánta, hogy magasztalják. Sőt, egyenesen utálta. „Jómagam talán soha, vagy csak igen keveset beszéltem vele az ő költői nagyságáról, Egy alkalommal, nem tudom már, mi okból, más specialistához küldtem, aki azzal fogadta, hogy örül és boldog, hogy ilyen híres embert a betegei közé sorolhat. Ady alig beszélt vele egykét szót, sarkon fordult és faképnél hagyta." Láng Menyhért szerint Ady, betegsége miatt, roppant elkeseredett életet élt. Végtelen önérzetes volt, de akit megszeretett, azért az életét is feláldozta volna. Néha az életuntság a paroxizmusig fokozódott nála, ennek ellenére végtelenül szeretett volna élni, egészségesen. Ha jól érezte magút, kedves, -vidám, szeretetre méltó volt, és mindig abban bízott, hogy erós szervezete legyűri a bajt. De ebben csalódott. Mert a szigorú tilalmat bizony egyre sűrűbben megszegte. Mind többet kellett ezért figyelmeztetnem. Ezek néha kegyetlennek tűntek, de kénytelen voltam erre az útra lépni, mert úgy láttam, most már csak ilyesmi téríti el a mind megrögzöttebbé váló alkoholszeretettől. Sőt, azt is megmondtam neki, „ha tilalmamat még egyszer megszegi, nem lépem át többé a küszöbét". Ez a kijelentésem, meg egy ebből fakadó kínos félreértés volt aztán az oka annak, hogy Adyval való orvosi és baráti összeköttetésem időnek előtte megszakadt. Amilyen zivataros volt hét a kezdet, olyan volt a befejezés is. DR. DEVICH ANDOR Budapesti levél H

ogy mennyire örök szegedi maradt, bár több, mint 30 évvel ezelőtt elkerült szülővárosából, Szegedről, mi sem bizonyítja Jobban, minthogy felvette színpadra lépésekor a „Szegedy" előnevet. Budai, szép otthonában kerestem fel SzegedySzabó Istvánt, a markáns egyéniségű, nagyszerű jellemszínészt. 1960-ban ment nyugdíjba a budapesti Madách Színházból, ahol az utolsó évtizedben sok felejthetetlen sikert aratott. Kalandregénybe illő sorsa volt a haditengerészettől Thália ekhósszekerén való utazgatáson keresztül — amikor a legnehezebb történelmi időkben terjesztette a magyar kultúrát — a fővárosi színpadokig és filmekig. Sok érdekes Jellemszerep sikere fűződik Szegedy-Szabó István nevéhez. Bégi, elsárgult képet mutat: égő, oldalára dőlt, viharvert csatahajót, a „Szent István" képét, amely egy francia filmben szerepelt, az olaszok eredeti felvétele alapján. Aztán rátértünk arra, hogy az ifjú tengerészkadettből hogyan lett színész. Elmondja, hogy nem volt más ruhája, amikor hazakerült Szegedre, mint a tengerészuniformisa. Ebben a fess és a markáns, férfias megjelenésű fiatalembernek nagyszerűen illő öltözékben szólította meg az utcán Szegő Endre, akinek színiiskolája volt akkor Szegeden. — Akarsz-e színész lenni? — kérdezte. — Mi a mesterséged? — Mesterségem még nincsen, most szereltem le, s amint leérettségiztem, behívtak katonának. — Jöjj el a színiiskolámba délután. Téged az isten ls színésznek teremtett! Szabó István, a szegedi rendőrkapitány fia (apja korán elhalt, édesanyjánál húzta meg magát) elmosolyodott, de vállalta a próbát, mert „sok szép kislány tanul az iskolámon", így kecsegtette Szegő Endre... Aztán próbaként elszavalta az „özvegy Pókainét", kirobbanó sikerrel. Nagyszerű orgánuma és megjelenése csakugyan jó ajánlólevél volt a „világot Jelentő deszkákon" ... — Első szerepem az „Árva László király" volt. Aztán jött az összeomlás, társulatunk feloszlott. A Tisza másik oldalán szerbek voltak, a Maros torkolatánál pedig román csapatok. Ebben a szomorú szegedi végvárban nem lehetett színházat Játszani. Kieszközöltem a katonai parancsnoktól egy határátlépőt, amely 1 személyre szólt, s kijavítottam 17 személyre. Ez volt a kis társulatom, amely mellém szegődött ifjú színészekből állt Eljutottunk Bajára, ahol a katonai parancsnok, a bunyevác Jakovlevics Mtlorád engedélyezte, hogy a katolikus kis kultúrházban játsszunk... Három hónapig játszottak Baján a hálás magyar közönség előtt. Állandó telt házuk volt csak egy hóviharos, kegyetlenül hideg napon nem merészkedett az utcára a bajai közönség Az előadás már majdnem elmaradt, amikor egy Szabadkáról érkezett szerb ezredes megvette az Összes Jegyeket és beült — egymaga a nézőtérre.,. Bajáról Mohácsra került a kla társulat és ott is még vagy két hónapig Játszottak. Hát ez volt a „hőskor" Szegedy-Szabó életében. — Magyarország összes városaiban, falvaiban játszottam — meséli a tőle színpadon, filmen megszokott, kicsit cinikus mosolyával. Sziklai Jenő színigazgatása alatt a szegedi Városi Színház örökös tagja lett. Hosszú színészi pályafutása alatt sok-sok érdekes emlék, epizód, felejthetetlen „sztori" tette változatossá as életét Néhányra szívesen emlékezik. Kassán mint igazgatóhelyettes és főrendező működött, Földessy Géza társulatánál. Onnan hozta haza. Szegedre Bánky Róbert rendezőnek és jellemszínésznek. Az „Ellák" című drámában Attila királyt játszotta és amikor felvezette feleségét (Szilágyi-Szabó Eszter alakította) a trónra, s mindketten méltóságteljesen elfoglalták trónjukat, ami — két faláda — beszakadt alattuk, s a lábuk és kezük kalimpált kl a „trónból". Hatalmas közönségsiker volt... Sz. Szabó Istvánt a rádióból és a televízlóból ls jól ismertük. Kilenc évig volt „Miska bácsi" a „leveles ládájával". A televízióban nagyon sok szerepet vitt sikerre. Még a vándorszínész korszakából maradt fenn az a sztori, amit csak azért mesél el, hogy a mostani, kezdő, fiatal színészek — hitetlenkedjenek... Amikor Tokajban játszottak és a színigazgató megszökött a gázsijukkal, gyalog indultak el a szabolcsi országúton. Kék községben egy pajtában Játszottak, öltözőjük egy kétajtós szekrény volt, s a dobogót az udvari illemhelyek ajtóival toldották meg... Kötetekre való emléket tud felidézni ez az idős művész, aki Shakespeare, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc és mások legsikeresebb darabjaiban játszott a Belvárosi Színházban, a Madáchban és a Vígszínházban. Filmszerepei is kiemelkedőek, Mikszáth „Szentpéter esernyője"-beli alakítása felejthetetlen. CSANYI PIROSKA A fuvar Szép volt a reggel. A soförváróban még alig páran lézengtek, amikor benyitottam. A váltóm, kivel együtt róttuk az utakat, s akit Bajnoknak tituláltak a többiek, már ott volt és széles vigyorral üdvözolt. — Helló fiú! Mit tippelsz, ma merre lesz a menés? — Helló — feleltem —, Illa gőzöm sincs, de majd Marika megmondja. Marika volt a forgalomirányítónk. ö közölte velünk a napi beosztásokat. Előttem járt egy évvel a tekóban és amikor ide Jöttem melózni, nem tudott hova lenni a csodálkozástól, hogy én sofőrnek jövök. Ígérte, hogy segít itt a cégnél bejutnom az irodára, s határozottan megsértődött, mikor közöltem vele, hogy nem tartok rá igényt. Idővel aztán megenyhült, legalábbis a fuvarokból, melyeket adott, erre következtettem. Egyre több „sétás" fuvart kaptunk, melynek Bajnok őrült a legjobban. Szétvert, bunyós arca maga volt a meg.estesült kíváncsiság, mikor a Marlka és a köztem levő titkos kapcsolatunkról faggatott. Persze nem hitte el. hogy nincs semmi köztünk. — Nekem dumálhatsz, amit akarsz — mondta —, az én szimatomat nem vered át! Talán 1— 1— 1 csak úgy. véletlenül jönnek ezek a sétáló utak? Beláttam, hogy ilyen erős érv ellen nem lehet hadakozni, igy ráhagytam. Kinyílt a kis ablak, s Marika azon keresztül el kezdte osztani a menetleveleket és a címeket. Utoljára maradtunk mi. — Bajnok, ti B.-be mentek, játékokat és sportszereket visztek. Visszafelé bejelentkeztek az ottani kirendeltségnél visszfuvarért. Ha nem tudnak adni, akkor induljatok vissza üresen, mert holnap ismét lesz fuvarotok. Fölvettem a kulcsokat, átvettem a pótos IFÁ-t a garázsmestertől és kiálltam. Bajnok addig az okmányokat Intézte el. — Apuskám, ez megint bejött — dörzsölte össze elégedettén a kezét, mikor bemászott a vezetőfülkébe. Ha hajtunk, délre ott vagyunk, s remélem, nem lesz visszítivar sem, így aztán átugorhatunk S.-be. Mindössze 40 km kitérő, és van ott egy csodálatosan klassz fürdő. Fürdőzünk egyet- Oké? — Oké — felettem, s átadtam a volánt, bevált szokásunk volt ugyanis, hogy visszafelé vezettem én, így Bajnok tiszteletét tehette az útmentl csárdákban, hol régi, jó ismerősként fogadták. Fölvettük az árut és már lőttük is az IFA-t a B.-i főúton. Elég nagy volt & forgalom, ennek ellenére egy órára már leértünk. Sikerült némi összetűzéssel az ebédszünet utáni szünetet tartó raktáros urakat előkajtatni, akik aztán hosszas morgolódással átvették az árut. Szerencsénkre a kirendeltség nem tudott fuvart biztosítani visszafelé, ezért aztán csak útba ejtettük azt a híres fürdőhelyet. Az IFÁ-t eldugtuk a közeli erdőben, már amennyire el lehet dugni egy ilyen pótos monstrumot, és fürdőgatyára vetkőzve elindultunk terepszemlére a szabad strandon. Jól kihülyültük magunkat, majd estefelé visszamentünk a Járgányunkhoz. Meglepetésünkre, a jól „álcázott" IFA-nál már ott várt bennünket egy alacsony, szemüveges emberke. Látva, hogy eléggé morcosan nézünk rá, gyorsan belekezdett a mondókájába. Azt mondta, hogy véletlenül bukkant rá az IFA-ra s látta az oldalán levő feliratból, hogy Pestről jöttünk és most üresen állunk, igy azt gondolta, hogy felvisszük az itt vásárolt kis faházikójat. Természetesen illő ellenszolgáltatás ellenében. Egymásra néztünk, s anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna, már tudtuk, hogy elvisszük. Bajnok közölte vele a tarifát, ami kétezer forint volt. Emberünk előbb elsápadt, majd megadóan rábólintott, így állt a bolt. Alig pár száz méterre volt zétszecive a házikó. Gyorsan íeldobúltuk a gépesre, és mér indultunk is visszaíelé. Jött velünk a kis ember is, szótlanul kuporgott a gépház tetején. Most én vezettem, Igyekezve tudomást sem venni a gyomromban levő szorongásról. Hiába, nagyon kezdő voltam még akkor, és még élénken élt bennem az osztályvezetőnk intelme, mely szerint a lebukásnál csak az akasztás veszélyesebb. Kis falun haladtunk át, mikor bátortalan hangon megszólalt a tulaj, kért, hogy álljak meg a vendéglő előtt, mert meg akar vendégelni bennünket. Jól bekajáltunk, s ók nyelték a sört, míg előttem csak a márkás üveg árválkodott. A sör tette-e, vagy valami más, nem tudom, de a lényeg az, hogy a kisember hangja megjött. Kihúzta magát és csak úgy dőlt belőle a szó, mintha valami rejtett zsilipet húztak volna fel benne. Nem figyeltem rá, mert dühös voltam, hogy itt rostokolunk ahelyett, hogy húznánk a csikót hazafelé, meg különben sem érdekelt a zavaros története. Egyszer csak mit hallok ám! Dicsekszik a kicsi, hogy a mi osztályvezetőnk neki jó haverja, és ha elmondja neki, hogy mi mit művelünk az úton, akkor nekünk biztosan végünk lesz. Persze, 6 nem egy olyan rongy ember, hogy bennünket feladjon, de azt a kétezer forintot sokallja, amit kértünk. Szerinte egy ilyen fuvarért nem kérhetünk többet ötszáz forintnál. Ezért ő, biztosít bennünket, hogy nem szól a dologról az osztályvezető haverjának. Döbbenten néztünk egymásra Bajnokkal, aztán egyszerre álltunk fel az asztaltól, és együtt mentünk ki a sötétben álló kocsihoz. Nem szóltunk mi egymáshoz egy szót sem, de tudtuk, hogy mit fogunk most tenni. Rohant utánunk a kis ember, lihegve mászott be a fülkébe és akadozó nyelvvel kétségbeesetten dadogta, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott. Egyikünk sem szólt hozzá, vészjósló csend ült a fülkében, csak a motor duruzsolt egyenletesen. Az első leágazó dülőútra ráfordultam, s úgy 3—4 km után megálltam. Az emberke rémülten nézett ránk, s már háromezer forintot ígért. Fölhajtottuk a ponyvát és pillanatok alatt ledobáltuk az egész szajrét, majd a siránkozó tulajt félredobva bevágódtunk az IFAba és elindultunk vissza a műútra. — Építsd fel itt a faházad, ez egy jó csendes hely! — kiabált ki a fülkéből Bajnok a bénultan álló kis embernek. — Na és üdvözöljük az osztályvezető barátodat I Rátapostam a gázra és a csillagos díszlet alatt hatalmasat nevetve az esetünkön, vidáman, a feketefuvar nyomasztó súlyától megszabadulva, mélységes elégtételérzettel kanyarodtunk rá a kihalt, magányos főútra. TÖTH MÁTYÁS