Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

7 Vasárnap, 1978. szeptember 17. DMJM • ^nteM) *j* MAKRISZ ZIZI: OLASZ KISVÁROS Mindennapi tárgyak — formák Szep-e egy teafőző? Egy rekamié? Egy mosdókagyló? A hagyományos értelemben valószínűleg nem. Formájuk azonban nem közömbös. Sem a felhasználónak, sem a gyártónak. Környezetünk, lakóhelyünk minőségét, közérzetét javarészt az ipari tömegtermékek tárgykultúrája határozza meg. Vagy kulturálatlansága. A tárgyak ugyanis éppen megformóltságukkal sok mindent közölnek: megszabják rendeltetésük, használatuk körét, megszervezik körülöttünk a teret, érzelmi hatást is keltenek. Kénytelenek vagyunk engedelmeskedni sugallatuknak. Egyre erőteljesebb az a felismerés, hogy mindennapi használati tárgyaink célszerűsége, tetszetős formája, emberközpontúsága szerves része az életmódnak. Egyre több jele van annak, hogy az „ipari formák" a háztartásban közüggyé válnak. * Nemreg meselte egy ismerősöm: zománcos tepsit vett az edényboltban. Kissé nagynak találta, de bízott szemmértékében. Hazavitte és dühösen tapasztalta: a tepsi nem fér a sütőbe. Se keresztben, se hosszában. Ez csak egy példája a hasonló bosszúságoknak, amellyel találkozhatunk. Ml történt itt? A Zománcipari Művek nem egyeztette termékméreteit a házgyári konyhák gáztűzhelyeinek „befogadóképességével". S gyártja továbbra is a régi méretű tepsit, amely talán egy falusi kemencében éppen megfelel. (Ha kemencékre is gondolnak, az még nem lenne baj, de a „választék" csupán ez az egyféle méret volt.) Nos, ezek a „torzulások" azért a gyártókat, a tervezőket is elgondolkoztatták. Keresik az új megoldásokat, s vannak nagyszerű tervezőink, s a hazai lehetőségekhez képest jó színvonalú termékeink. • Egyik érdekes kezdeményezés éppen az úgynevezett házgyári konyhaprogram volt. Három iparművész — Borz Kováts Sándor. Soltész György és Pohárnok Mihály — fogott össze, hogy a házgyári konyhákba, megfelelő berendezéseket és edény választékot hozzon létre. A tervezők és a gyártók érdekeinek, a használók igényeinek összeegyeztetésére vállalkoztak. Igaz, törekvéseiket nem koronázta „átütő" siker, mégis módszerességük, ahogy nekifogtak a megoldásnak, rendkívül tanulságos. Mondhatnám: modellszerű. Ugyanis nem a technológiából indultak ki, nem az anyagokból, s a meglevő termékekből vagy fantáziadús elképzelésekből. Azt vették először is számba, mire van szükség egy házgyári konyhaban. Pontosabban: mire ad lehetőséget a megszabott négyzetméter. Ezzel teljesen új szempontokat vittek a gyártásba, a tervezésbe, az első komplex hazai szükségletkutatást végezték el. S összefogásuk eredménye más téren is megmutatkozott: megalakult 1977-ben az Ipari Formatervezési Tájékoztató Központ. Amelynek olyan információs bázis megteremtése a feladata, amely kiküszöböli az olyan gikszereket, hogy a tepsi ne férjen a sütőbe. Igazgatója — talán nem véletlenül, a házgyyárl konyhaprogram elindítóinak egyike — Pohárnok Mihály. Az is jó jel, hogy az intézmény a Kereskedelmi Kamara „kebelében" működik. Mert az akad bőven. * Mindabból, amit eddig elmondtunk, világos: szükségünk van jó minőségű, és életformánkat kifejező, erősitő tárgykultúrára. A szocialista, közösségi életforma, társadalmi eszményeink tárgyi megfelelőjére. Ez nem titok. Minden kor, minden társadalmi berendezkedés tárgyaival életmódjára is utal. A nyugati termékek exportjával bizonyos gondolkodásmód is „beszivárog" hozzánk. Természetesen nem elzárkózásra biztatnék, hanem a mi valós szükségleteinknek megfelelő lakberendezési tárgyak bőséges választékára. Amelyek nem a hivalkodó luxus, nem az értelmetlen pazarlás és presztízsfogyasztás „emlékművei", hanem a célszerűség és a szépség újszerű ötvözetei. Hisz ha valami megfelel céljának, s nem agyondíszített külsejevei, hanem praktikusságával, ésszerű felépítésével, szerkezetével tűnik ki, abban is van „szépség". Az igazság szépsége. S hogy a kettő összefügg, régóta ismeretes. De nem árt, ha újra felfedezzük. A harmonikus környezetteremtés érdekében. MOLNÁR PÉNTEK IMRE Utcák és terek kultúrája A

fenti cím az idei képzőművészeti világhét eseményeinek központi témája. Negyedik alkalommal kapcsolódunk a világhetet létrehívó UNESCO programjaihoz. Az első három — melynek témái között szerepelt Az ember és a művészi környezet, valamint A művész, mint a társadalom hasznos tagja — után a szűken vett és hagyományosan értelmezett képzőművészet kitágult, s mostani témája magában foglalja a környezet minden vizuálisan megragadható mozzanatát, minden látványban rögzíthető tevékenységet. E gazdag téma centrális magja a természeti és az épített emberi környezet harmóniája. Napjainkban mindkét téma gondjaink és feladataink homlokterébe kerültek. Csakhogy a természet és az épített emberi környezet fejlődése éppen ellentétes tendenciájú. Ezért kell hatalmas összegeket áldoznunk a környezetvédelemre, az erdők, a vizek, a levegő tisztaságának megóvására, ezért kell bekapcsolni városok tervezésekor, üzemek, új létesítmények építésekor a humanitás láncszemét, melynek egyik, egyre inkább nem elhanyagolható tényezője a művészet, az esztétikus vizuális megjelenítés. Hogy ezek a témák egyáltalán szóbakerülhetnek, azt a társadalmi fejlődés eredményeként könyvelhetjük el. Egy új minőség újfajta feladatainak megoldásán kell fáradoznunk 1 Az élet minősége pedig nem fejleszthető az epitett és a természeti környezet harmonikus egymásra találása nélkül. Ha ezt a nagy témát részeire bontjuk, igen szerteágazó mozzanatokra lelhetünk. Az utcák és terek kultúrája összefoglaló tematika, eszenciájában magában rejti a várostervezés nagy egészétől az egyes épületek megvalósításán, az emlékműszobrászaton és monumentális alkotásokon, a parképítésen és játszótértervezésen át a kirakatrendezésig, sőt közlekedésünkig és öltözködéskultúránkig életünk megannyi mozzanatát. Fontosságát pedig éppen közösségi társadalmunk leglényegéből vezethetjük le, 'hiszen életünk java utcákon, tereken, közösségi épületekben, munkahelyeken zajlik. Nem mindegy, milyen vizuális élményeket szívunk magunkba munkába menet, gyerekünket játszótérre kísérve, parkokbán megpihenve, kirándulásainkon új ismeretre vágyva. Utcáink és tereink olyan tükrök, melyek társadalmunk —s ezen belül egy-egy város — kulturális állapotát, színvonalát tükrözik. S ebbe beletartozik a városképet kialakító szintetizáló gondolat, de beletartozik minden általunk eldobott csikk, és galacsinná gyúrt cigarettásdoboz, túlcsorduló hulladékgyűjtő. Nem véletlenül foglalkoznak egyre többet hazánk városai a mind esztétikusabb, szebb városképek kialakításával. Ebbe beletartozik Sopron és Eger történelmi városrészének felújítása, Szeged víz után épült Belvárosának újrafestése, beletartozik Kecskemét új városközpontjának nagyszerű kialakítása, a szekszárdi művelődési központ mellett Varga Imre álmaiból megszületett tér a Prométheusszal, a keselyükkel és a sziklákkal, s beletartozik minden jól sikerült plakát, szellemes kirakat, esztétikus szökőkút, újszerű gyermekjátszótér. De beletartoznak az egyre vándorló terelóút-jelzőtábíák, a csigalassúságú építkezéseket eltakaró korhadó palánkok, az esőmosta, rongyos hirdetőoszlopok, a parkok szemétje, a derékbatört fák, a megrongált játszóterek. (Olvasom, hogy az Iparművészeti főiskolások arra vállalkoztak, hogy az útburkolat-bontással járó építkezések környezetének esztétikussá tételére programtervet dolgoztak ki- Egyet kell érteni a szerzővel, aki szerint „sokkal A SZEGEDI KOMÓCSIN ZOLTÁN TÉR Örökzöld nyárutón Színesedik a bilkkerdő. Levelek, zöldek, pirosak, sárgák. Napszítta pázsit a bánkúti nagyréten. Jávorkúton, a fogadó előtti tisztáson csak egy bográcsban rotyog a paprikáslé. Esösarazta üres söröspalackok. A szaruból készült emléktárgyak árusa szíves szóval kínálja portékáját a lillafüredi parkolóban, még néhány nap, s nem jön ki többet Miskolcról. Kevés a vevő, a napsütéssel bágyad a turisták nyüzsgése is. Az egri idegenforgalmi hivatalban mégis csak fizetővendéoszo,-j ;.n.,.uik a szulláskcre.^nek. mc i a szállodákban, a motelben lelt haz van. Turistaház a környéken? Sikfökúton nem veszik fel a telefont, Tardoson sporttábor van, különben ezek nem is tartoznak a hivatalhoz. Talán Felsőtárkány, a Szikla szálló vagy az országút melletti faházas kemping ... Mindegy már, hogy kényelmetlen, hideg a faház, hogy meleg víz nincs, a takarók nedvesek, s hogy szombat délutántól vasárnap délutánig két napot kell kifizetni — aludni, csomagot lerakni csak kell valahol. Mindegy mar. hogy háromnak látszó hat tojásból harminc forintért adják a rántottát a szemközti csárdában, enni nyárutón is kell. Ha az ember a hétvégén kirándulni akar, járni egyet az őszeleji Bükkben, ne garasoskodjon. Ha erdei levegőre szomjazott ha pihenésre vágyott, csavarja be a töltötolla kupakját. Gyönyörködjék a panorámában Szilvásvárad fölött, s ne vegye észre, hogy Bélapátfalván, a háztetők, s a falevelek is egyszinűek a rájuk rakódtot cementportól. Álljon meg a répáshutai búcsú bazáros sátránál, s tegyen úgy, mintha komoly vevő lenne. A hideg szél ellen védekezzék kiadós erdei sétával, s ha egy percre kisüt a nap, köszönje meg a nyárutó ajándékát. Köszönöm a nyárutónak, hogy ajándékba adta nekem a páfrányokat. Elő kell hát vennem a tollam mégis. Megköszönöm a lillafüredi István cseppkőbarlang mélyén, a reflektorfény éltető erejéből táplálkozó zuzmók, mohák, páfrányok látványát. Az élniakarás csodáját. Meredek mészkőfalat öltöztet ott zöldbe a fény. Aprócska életekkel az élettelen kőfalat. Hogy került le az első spóra a barlang hűvösébe? Talán egy talpon, talán repült a széllel. S mint lepke a lámpa fénykörében, megbűvölve ottragadt a számára természetellenes környezetben. Melengette fázós testét a fénysugárban, s legyőzte a követ. Élt és továbbél. Elborítja ma már a megvilágított kőfal minden zegzugát. Arasznyi páfrányok — nagyobbra tán soha sem nőnek. Szomszédaik, a cseppkövek száz év alatt hat milliméterrel hoszszabbodnak. Ha csak egy emléktárgyakat gyűjtő kiránduló le nem töri őket... A páfrány elpusztíthatatlan. A fal aljáról letéphetik — a tetején el nem éri senki. Nem ismer nyárutót és tél havát. Csak a sugárzást. Örökzöld. Ügy legyen. P. K, KÉPZŐMŰVÉSZETI VILÁGHÉT MAGYARORSZÁGOM SEMAINE MONDIALE DES BEAUX ARTS EN HONGRIE esztétikusabb a jól szervezett, ütemes munka látványa, mint bármilyen színes, „esztétikusan kialakított" palánkok mögött folyó sörözgető munkatempó".) Szegeden az elmúlt időben több jó példa tanúi lehettünk. Sajnos, nem minden ötletgazdag kezciemenyezés valósulhatott meg. több zátonyra futott a bürokrácia, a nemtörődömség, a kényelem buktatóin. Volt egyszer egy városdekorácios bizottság, melynek építész és képzőművész tagjai magukra vállalták a meglevő lehetőségek célszerű, husznos és mások számára is példát ado megvalósítását. A tervekből alig-alig valósult meg valami... Országosan is úttörő kezdeményezésként szoborpályázatot hirdetett a város Tarján esztétikusabbá tételére. Akkor, van már vagy öt éve, azt ígérték, rövidesen állni fognak a díjnyertes alkotások. Jelenleg kettő található a városrészben... Sokan dicsérik — okkal — a megszépült belvárosi házakat. S aztán egy eperfagylalt színű palota — mint egy pecsét az új ruhát — szeplössé teszi az egész vállalkozást... A város kirakatai egyre szebbek és esztétikusabbak, mind hozzáértőbb kezek és fejek munkájára vallanak. Aztán, a korszerűsítések nyomán megjelennek itt is, ott is a „vakrakatok" (a vakablak és a kirakatok keresztezésének szörnyszülöttei), mintegy nyelvet öltve minden épkézláb ötletnek... Itt él a városban néhány fiatal, tehetséges grafikus, akik áhítják a feladatol, s plakátjaik — már bizonyították néhány alkalommal — színezhetik a városképet. Talán ilyen kevés a feladat?... A képzőművészeti világhét plakátján egy A-betű. Ez az A-betűre komponált grafikai jel negyedik éve hirdeti a földgolyót átszövő világhét programjait. A jól sikerült embléma — Papp Gábor alkotása — utal az art (művészet) kezdőbetűjére, kapcsolata az ábécé első betűjével is nyilvánvaló, ugyanakkor jelzi a világhétét életre hívó UNESCO mellett működő művészeti intézmények (AIAP, AICA) bábáskodását is. Ehhez a betűhöz kapcsolta a grafikus nagyszerű grafikai leleménnyel a kihegyezett ceruza és a szivárvány motívumát. Az elmúlt hérom esztendőben bebizonyosodott, hogy a különböző „napok, hetek, hónapok" ünnepei mellett megtalálta helyét és szerepét a képzőművészet is. Ezzel az átfogó rendezvénysorozattal talán szűkül a művek és a közönség között még meglevő széles és mély szakadék, mely fölött műtörténészek, kritikusok, esztéták végeznek néha bizony eredménytelennek tűnő akrobatamutatványokat. A vissza-visszatérő képzőművészeti világhétnek elsősorban éppen az a feladata, hogy e szakadék fölött először erős hidat verjen, majd idővel, a közönséggel együtt végzett közös és kemény kubikosmunkával feltöltse ezt a szakadékot. Nincs olyan ember, akit ne érintene a negyedik képzőművészeti világhét témája. Az utcák és terek kultúrája valamennyiünket testközelből érint. S e kultúra nagyon is tágan értelmezendő. Bele kell hogy tartozzon tudatunk gyorsuló fejlődése, igényességünk nagyobb sebességre kapcsolt motorja, mindennapi életünk minőségének emelkedése. A képzőművészeti világhét rendezvényei nemcsak reflektorcsóváit irányítja e téma szerteágazó elemeire, de nagyító alá veszi környezetalakító munkánkat, fontos és közérdekű feladatainkat. Mert az A betűnél nem állhatunk meg! XANDI LAJOS