Délmagyarország, 1978. augusztus (68. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-06 / 184. szám

47 Vasárnap, 1978. augusztus 6. nők A tudományos teljesítményt ják — dr. László Aranka nem a hormonok irányit­adj unkLus, az orvostudományok kandidátusa mondta ezt, amikor a SZOTE-n dolgozó értelmiségi nők szakmai előrehaladásáról, le­hetőségeiről kérdeztem. Ha ezt a kétségkívül megcáfolhatatlan tényt összevetjük egy ugyancsak igaz megállapítással — miszerint a tudományos ambíciójú nők több évvel később jutnak el az adjunktusi kinevezésig, mint a velük együtt startoló férfiak, s a. docensek, egyetemi tanárok kö­zött már nagyítóval kell keresni őket — némi ellentmondás rajzo­lódik ki. Márpedig, ha az okok nem a biológiára vezethetők visz­eza, akkor társadalmi alapjai vannak, s a megoldás is csak a társadalomtól várható. Az MSZMP KB nőpolitikái ha­tározatában ez áll: „...a nőkér­désben meglevő problémák és ellentmondások jellege elsősor­ban helyi intézkedésekei. köve­tel". A Szegedi Orvostudományi Egyetemen az utóbbi években fölvett hallgatók 60—80 százalé­ka nő. Nem valamiféle tévesen értelmezett nőpolitika miatt. Egyszerűen azért, mert a felvé­tel objektív feltételeinek jobban megfelelnek. Kezdetben ambíció­juk, tudásuk, szorgalmuk teszi érdemessé őket a továbbtanulás­ra. A végzés után azonban meg­fordul ez az arány: a férfiak sor­ra hagyják maguk mögött kollé­ganőiket a tudományos verseny­ben. Az okok kutatásához ott hely­ben, az egyetemen hozzáláttak, hogy az igazságtalan hátrány le­küzdésének lehetőségeit is meg­fogalmazzák, majd megteremtsék. A SZOTE III-as pártalapszerve­zetének megbízásából dr. László Aranka, a gyermekklinika párt­csoportvezetője eddig négy klini­ka értelmiségi nődolgozói között végzett fölmérést. Csaknem negyvenen válaszoltak a kérdőív tizenhat kérdésére, és személye­sen is elmondták véleményüket a nők tudományos perspektívájáról. Hogy a lemaradás, a „késés", olykor a tudományos jövőről való lemondás oka mi, az nyilvánva­lót A család, a háztartás a nők energiájának, idejének jelentős részét „fölfalja", s különösen az anyaság első éveiben szinte szük­ségszerűen háttérbe szorul a hi­vatás. A megkérdezett orvosok, vegyészek, pszichológusok mint­egy fele férjezett, másik fele ha­jadon, illetve elvált vagy özvegy. Körülbelül ugyanannyian vállal­tak egy gyereket, mint kettőt Három gyermeket csupán egy orvosnő nevel, ő viszont elérte — vagy megrekedt itt? — az ad­junktusi kinevezést. A nap 24 órából áll, és véges a nők teherbírása — itt tehát nincs keresnivalójuk a megoldáskuta­tóknak. Remgpyekkel kecsegtet azonban az ésszerűbb, „gazdasá­gosabb" munkaidő-beosztás. Töb­ben javasolták, hogy kevesebb rutinmunkát bízzanak rájuk, hogy a nyolc órába beleférjen az ol­vasás is. Az úgynevezett 6-|-2-es rendszer lényege az lenne: egy­egy orvos 6 órán át csak a bete­gekkel foglalkozna, szorosan vett szakmájával, két órát pedig irodalmazásra, tudományos mun­kára fordítana. Ennek előnyeit különösen a nők tudnák értékel­ni. Annál is inkább, mert a fiatal, gyes-en levő gyakornokok rutin­munkáját is a tanársegédeknek, adjunktusoknak kell ellátniuk, így rajtuk krvül álló okok miatt is kénytelenek lenyesegetni tudo­mányos ambíciójukból. A fül-orr­gége klinikán például hat orvos­nő van -gyes-en. Természetesen, az otthon maradó nök hátránya még nagyobb lesz, hiszen már az nehezen behozható, ha valaki né­hány hétig nem irodalmaz. A három évet talán meg sem en­gedheti magának — és gyerme­kének — az, aki eljegyezte ma­gát a tudománnyal. Hiszen egy diploma 8—10 év alatt elévül. A pályakezdő fiatalok, s nem­csak a nők gondja, hogy a mun­kahelyükké vált intézetben be­lekerülnek-e rögtön az ott folyó tudományos munka vérkeringé­sébe, vagy sem. Vezetik-e őket, vagy a maguk buktatóin át ta­lálják meg lassan a helyas utat. A gyermekklinikán már hagyo­mánya van: mindenkit érdeklő­dése szerinti témával foglalkozó csoportba osztanak be. A fiatal oktatók tudományos fórumán le­hetőség van az állandó tájéko­zottságra, az előadások, referátu­mok állandóan ébren tartják az érdeklődéi, és „félévenként „az asztalra" kerül, ki mit végzett az elmúlt hónapokban. Mindez hoz­zásegít a tudományos módszerek megismertetéséhez és a kutató­munka megszerettetéséhez. Az al­kotás legfontosabb feltételei te­hát adottak ezen a klinikán a nők számára is. A tudomány magányos műve­lői ma már nem élnek meg. Aki kutatásra adta az életét, elszige­telten, hazai és külföldi kapcso­latok nélkül megtorpan, megbé­nul. Közölni keil — szóban vagy írásban, tapasztalatokat átadni, átvenni. Ehhez idegen nyelveket kell ismerni és merni, akarni be­nevezni a nemzetközi mezőnybe is. Ami a nyelvtudást illeti, at­tól nem futamodnak meg a nők. Elvégre ezt lehet odahaza, éjsza­ka is, amíg a gyerek alszik. A dolgozat is megszülethet ellopott órákból, s egy-egy folyóirat szer­kesztőségébe elviszi a posta. De a külföldi konferencián való rész­vétel, nem beszélve a tanulmány­utakról, szinte riasztó a gyerekes anyák részére. Egy hónapnál hosszabb ideig nem is maradt tá­vol a családjától egyetlen meg­kérdezett nő sem. Mindezt azonban nemcsak idő­hiánnyal és a család iránti fele­lősséggel magyarázzák. Magasak a kongresszusi részvételi díjak. Mind a külföldiek, mind a ha­zaiak. Pályakezdő, családos or­vos, legyen nő vagy férfi, nehe­zen tud százakat, ezreket nélkü­lözni a háztartás kasszájából. A* intézetek anyagi támogatásának lehetőségét hiányolják a nők is, s vplt aki megemlítette: a kandi­dátusi nagy doktori disszertáció­ért is sok saját zsebből az a 6—8 ezer forint Idő, energia, pénz: mind aka­dály a „szárnyalni" akaró^ előtt A nőket ezenkívül még érzelme­ik, gyerekük iránti felelősségük is a földhöz köti. Erőfeszítéseiket szinte reménytelennek tartják, egyedül neki se vágnak a sok buktatót ígérő útnak. Ebbe nem szabad belenyugodniuk önma­guknak sem, de a társadalomnak és a számukra munkát adó in­tézménynek sem. A felmérések, a fölvetett javaslatok alapján úgy tűnik, a nők reálisabb pályavá­lasztására lenne szükség. Az or­vostudományon belül is bizonyos szakmák oly annyira feminizá­lódnak, hogy már-már az egész­ségügyi ellátást is veszélyeztetik. A helyes arányok megteremtésé­vel nem lenne gond a helyette­sítés, és a nők tudományos elő­rehaladására is lenne lehetőség. Az ésszerűbb „elosztással" egy­aránt kerülnének végzett medi­kák a klinikákra és az elméleti intézetekbe, sőt bizonyos csere lehetőségének útját sem kellene lezárni. A nők tehermentesítésé­re — szovjet és lengyei példa van már erre — kórházi, klini­kai szakrendelést szervezhetné­nek, amely néhány éves fekvőbe­teg-intézeti gyakorlat után 6 órás elfoglaltságra ad lehetőséget a szakrendelésen. Így nem csak a nők jutnak némi időhöz, hanem a területi ellátással a betegek is jól járnak. Az intézeten belüli támogatás­ra már vannak példák. Hasznos lenne azonban, ha az egyetemen belül és kérhetnék az aspirantú­ra lehetőségét, azt, hogy ilyen­kor a nők 1—2 évig kevesebb részt vállaljanak a betegellátás­ban, az oktatás munkájából. Ahhoz, hogy a nők a tudomá­nyos pályán is egyenrangú fél­kánt versenyezzenek a férfiakkal, elsősorban nekik kell megszállott­ként merni és akarni. Áldozatok nélkül — függetlenül nemétől — egyetlen ember sem ért el kima­gasló eredményeket. Az áldoza­toknak azonban határai vannak: egészséges, kiegyensúlyozott anyákra is szükségünk van, akár a tudós nőkre. S mert így igaz, töprengeni kell a segítségnyújtá­son, úgy, miként azt a SZOTE-n teszik. S ha a töprengést tettek követik, a magvar tudomány nyer általa. CHIKAN ÁGNES Rendnek kell lenni! K éső éjjel betértem a pálya­udvari borbélyüzletbe. — Rendkívül sajnálom — mosolygott udvariasan a borbély —, de a szabályok értelmében csak azokat a vendégeket szol­gálhatom ki, akinek érvényes vasúti jegyük van. — De most egyetlen vendége sincs — ellenkeztem —, úgy hogy esetleg, most az egyszer, kivéte­lesen.., A borbély sanda pillantást ve­tett rám: — Éjszaka van, kérem szépen. Mi szigorúan alkalmazkodunk a szabályokhoz. Rendnek kell len­ni! Nálunk csakis utasok borot­válkozhatnak! Ezzel faképnél hagyott. A pénztárhoz siettem. — Kérek egy menetjegyet! — Hová? — Bárhová. Nekem egykutya. — Tegye bolonddá a nagynéni­kéjét — förmedt rám az ifjú pénztárosnő. — Én egyáltalán nem teszek bolonddá senkit — válaszoltam nyugodtan. — Adjon jegyet a leg­közelebbi állomásig. Az éppen megteszi. — Mégis, milyen állomásra gondol? — Drága kisasszony, már emii­tettem, hogy akármelyik lehet. A pénztárosnő ekkor már szemlátomást ideges lett. — De azt mégis tudhatná, hogy hová kíván utazni! — Sehová nem kívánok utaznj. Esetem mindjobban felcsigázta az ifjú hölgy figyelmét: — Ha sehová sem kíván utaz­ni, akkor minek kell a vonatjegy? — Mert borotválkozni akarok. Kurta csattanás, a kisablak be­B etöltötte már 76. élet­évét is, de az észjárása ma is fiatalos, s ha olykor megindul mellettem az utcán, úgy kihúzza magát, mint egy huszárkapitány. Csodálom, mennyire telve van életkedv­vel, tenniakarással ez a kis öregasszony, aki viszontagsá­gokkal teli, küzdelmes élet után, ötvenvalahány éves fej­jel befejezte az általános isko­lát, s ugyanakkor a ruhagyár­ban, szakképesítési tanfolya­mon, mesterséget tanult Mert pótolni akarta azt amit vala­mikor önhibáján kívül elmu­lasztott. ,. Egyébként ő a mi kiterjedt, népes rokonságunk önzetlen, segítőkész, mindent elintéző védnöke. Ha baj, nehézség ke­seríti valamelyikünket ké­zenfekvő a megoldás: „No, majd Rózsi nénénk, ő bizo­nyára mond valami okos ta­nácsot" És mond Is, sőt ha szükségesnek véli, szedelőzkö­dik, megy oda, ahová kell és szerényen, de határozottan ér­velve, okosan-kedvesen szól szívhez, észhez. Később pedig gyermekesen tiszta, nevető kék szemével huncutul hunyorog­va így nyugtázza a történte­ket: — Mondtam én, kisfiam: nem létezik, hogy ne találjon meghallgatásra az, akinek igaza van. Jómagam alkalomadtán örömmel ülök mellé, s élve­zettel hallgatom ízes-zamatos beszédét, csodálom különös te­hetségét hogy élete legszomo­rúbb eseményeibe is derűt tud lopni. Pedig az élet csöppet sem kényeztette; a rosszból annyi jutott néki. hogy más háromnak is sok lett volna el­cipelni. De ő vitte zokszó nél­kül, és még csak kacagni sem felejtett el. Rosszul sikerült első és utolsó házasságára sem panaszkodva emlékezik; csak épDen elmondja, hogy né, velem ez is megesett — Nem bántott az én uram engem, még egy ujjal sem nyúlt hozzám, pedig sokszor négykézláb mászott be a kony­Rózsi néni hába. Igaz, én sem szóltam ilyenkor, nem veszeked­tem, mint más asszonyok, mert mindig eszembe volt édesanyám mondása: részeg embert még az ördög is elke­rüli. Csak másnap jegyeztem meg, de akkor is szépen: „La­cikám, nem megy ez így. Én mezítláb járok, te meg az utolsó fillérig eliszod a kere­seted." Szégyellte magát, fo­gadkozott ilyenkor, de más­nap már újból azt csinálta... öt évig várt türelmesen, hogy hátha megjön végre az urának a jobbik esze. Aztán mikor már csordultig telt a pohár, összekötötte batyuját, karjára vette kislányát és úgy otthagyta Battonyát, hogy ke­rek esztendeig senki sem tud­ta merre jár. — Miért tűrtem volna to­vább, kisfiam? Csak azért, hogy azt mondhassam: nekem is van uram? Akkor már in­kább egyedül kínlódjon az ember. Nem igaz? Cseléd lett Szegeden. De ügyes volt, fogékony, vállal­kozó kedvű s így pár év alatt már a szakácsnőségig vitte. Előbb csak kisebb háztartás­ban, de később földbirtoko­soknál, majd nagyvendéglő­ben irányította a konyhai munkát. — Voltak rendes emberek is az urak között, így igaz, de legtöbb helyen azt nézték, hogyan csapják be, hogyan használják kl minél jobban a cselédet. Mert a nagyságos asszonyok azt hitték: ha vala­ki szegény ember gyereke, akkor már hülyének is szüle­tett. Hát én nem hagytam magam. Ha ravaszkodtak, ra­vaszkodtam ái is, hisz azért van esze az embernek, hogy használja... Egy alkalommal sopánkod­va nyitott be a ház asszonya a konyhába: — „Jaj Rózsi, nagy baj van, beteg a mosó­nő. Főzőcskélés közben elvé­gezhetné maga a kismosást." — „El én, nagyságos asszony. Hozzák csak ide a mosniva­lót" — vágta rá néném nagy nyugodtan, amaz meg boldo­gan körüludvarolta, hogy „lám milyen rendes ez a Ró­zsi" és egész délelőtt be se nézett a konyhába, hadd főz­zön, mosson nyugodtan a sza­kácsnő. Néném pedig beáz­tatta a szennyest, ráöntött egy nagy lábos keményítőt, aztán úgy ahogy volt, kicsavarta, ki­terítette. Közben arra is volt gondja, hogy az előbbi nap meshorzsolt csuklóját szépen beiáslizza, hadd lássák: nagy szorgalmában még a kezét is kidörzsölte. Azt persze mon­danom sem kell, hogy szára­dás után olyan volt a fehér­nemű, mintha páncélból szab­ták volna, és ott volt tiszta, ahol „mosás" előtt nem volt piszkos. A nagyságos asszony pedig újra sopánkodott: „Na­hát ez a szegény Rózsi milyen ügyetlen! Véresre dörzsöli a kezét és a ruha mégsem lesz tiszta!" Kacagva meséli néném a fenti esetet, aztán nagy ko­molyan hozzáteszi: — Nem lustaságból, gonosz­ságból csináltam így. kisfiam. Csak azért, mert arra gondol­tam: ha most rendesen, szé­pen kimosok, legközelebb va­lami ürüggyel ismét nyakam­ba sózzák a mosást. És akkor nemcsak velem végeztetnek ingyen munkát, de az a sze­gény mosónő is kenyér nélkül marad. Én pedig se ezt, se azt nem akartam.,. Hát bi­zony így kellett ravaszkod­junk akkoriban, hogy meg­védhessük magunkat, hogy valahogy élni tudjunk. IZSÁK ANDRÁS csapódott. Égy kicsit vártam, az­tán finoman megkopogtattam az üveget. — Drága hölgyem — fuvoláz­tam a helyzethez képest nyugodt hangon —, legyen szíves, adjon nekem egy menetjegyet. A pénztárosnő úgy pislogott rám. mintha őrült volnék. Aztán valamilyen vaskos könyvben kez­dett lapozni. — Értse meg végre: a borbély menetjegyet követel tőlem t — harsogtam a bezárt ablakba. Erre az keskeny résre nyitotta az ablakot: — Mit követel a borbély? — Menetjegyet. Mivel csak ér­vényes jeggyel rendelkező utaso­kat borotválhat — ismételtem. Ekkor aztán világosság nyílt az ifjú hölgy elméjében. — Tessék, itt egy jegy Rebnitz állomásig. Hatvan pfenniget ké­rek. A menetjeggyel a kezemben visszaballagtam a borbélyhoz. — Itt a jegyem, tessék. Most már szeretnék megborotválkozni. De a fodrász kemény legény volt. — ön eredetileg nem is akart utazni. — Nem számit, itt a Rebnitzig szóló menetjegyem! Ez sem elég magának? — Roppantul sajnálom — mondta a fodrász, és elzárkózva összefonta a karját. — Ha csak azért vett menetjegyet. hogy megborotválkozzon — akkor na­lam nem fog célt érni. Itt ugyan­is kizárólag érvényes jeggyel rendelkező és utazni szándékozó utasok borotválkozhatnak! Erre már a lélegzetem is el­akadt. — Bocsánat! — kiáltottam. — Azt senki sem tilthatja meg, hogy ha kedvem tartja, el ne menjek abba az átkozott Rebnitzbe. Eb­ben az esetben pedig in magá­nak utas vagyok! — De hiszen ön sehová sem akar utazni — pálaszott jeges udvariassággal a borbély —, tehát nem utas, még akkor sem, ha me­netjegye van. Ezért kénytelen vagyok nyomatékosan felszólíta­ni, hogy azonnal hagyja el a he­lyiségetI Mi mást tehettem volna — visszaballagtam a pénztárhoz. — Kisasszony — fordultam is­mét a pénztárosnőhöz —, a jegy sem segített. Kérem, váltsa visz­sza. — Nem tehetem — tárta szét sajnálkozva karját a pénztáros­nő. — Hogyhogy nem teheti? Hi­szen én nem utaztam ezzel a j eggyel! — Ha utazás céljából vált me­netjegyet. és így nem használja fel. akkor visszaadhatnám az árát — magyarázta készséges mosoly­lyal. — Keidnek kell lennie, ön azonban már az elején közölte, hogy nem szándékozik utazni, ezért nincs joga arra, hogy a me­netjegy árát visszakapja. Fordul­jon talán a borbélyhoz, hiszen miatta váltott jegyet... — Megtérítené, kérem szépen, a jegyem árát? — kérdeztem a hajmüvésztől. — Egy pillanat tőreimet, ké­rem! — felelt a fodrász. Letette az újságot, a telefonhoz ment, és fel­hívott valakit. — Rendben van — közölte visszatérve —; őn meg­borotválkozhat... — Végre! — kiáltottam kitörő örömmel. — ...de nem itt — fejezte be a mondatot a borbély —: hanem Ott. Rebnitzbenl RALFH WIENER

Next

/
Thumbnails
Contents