Délmagyarország, 1978. augusztus (68. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-06 / 184. szám

45 Vasárnap, 1978. augusztus 6. Darázs Sándomé: Én lentről jöttem... — Szegedi? — Fontos ez? — kérdez vissza Darázs Sándorné. — Talán. Pontosabban szólva: nekem igen. Hiszek a szegediségben. — Szegedi vagyok, nem itt születtem ugyan, de pici gyerek korom óta itt élek, itt jártam már az általános iskola osztályait — A tanáraira emlékszik-e? — Alig. Kellene? Miért kérdi? — A tanárokat általában azok felejtik el hamar, akik rossz tanulók voltak... — Ez nem jött be! Én Jő tanuló voltam mindig. A középiskolából, a Tömörkénybe jártam, onnan már sok tanárra emlékszem, és szívesen. A természettudományos tárgyakat szerettem... — Miért mondja ezt hangsúly íyal? — Mert bíró szerettem volna lenni, a jogra pedig, tudja, a magyar és a történelem a felvételi tárgy. — És? — Megpróbáltam, előfelvettek. Gondoltam egyet, s eljöttem a konzervgyárba dolgozni. — Mint mi? — Általános adminisztrátor. Ez az első hivatalos bejegyzés a Munkakönyvemben. — A második? — Üzemírnok. — Szóval, dolgozott egy évet, •ztán elment a jogi karra — Beiratkoztam a felsőfokú Jechnikumban, az élelmiszeripariba. — Lemondott a bírói hivatás nagy ábrándjáról? — Le én. Elmosolyodik, a szeme is nevet a csontkeretes szemüveg mögött — Kér egy kávét? — kérdi. — Kérek, hozzák is mindjárt, A konzervgyár igazgatónője szódavizet iszik. — Szerencsém volt, a főiskolán azokat a tárgyakat tanulhattam, amelyeket szerettem is. — Csak azokat csak olyanokat? — Hát mit mondjak, tulajdonképpen nem egészen, az iskola akkor indult, mi voltunk az első évfolyam; egy induló iskola pedig általában nem eléggé kiforrott még. Azóta sok tárgyat elhagytak már, újakkal helyettesítették őket. — Aztán? — Az ösztöndijasok mindig visszatérnek a gyárba. Miért én lettem volna kivétel? Technológus lettem, öt évig csináltam, aztán egy napon behívatott magához az akkori igazgatónő: „Tudja, hogy mit jelent ilyen fiatalon négyszáz emberre! dolgozni ?" Nem értettem a kérdést, kétszeresen nem értettem. Aztán kiderült, hogv kineveztek a főzeléküzem vezetőjévé; szóval, az a sok ember az ott dolgozókat, főleg középkorú asszonyokat jelentette, a kérdés második fele meg az életkoromra vonatkozott. 26 éves voltam. — Es tudta, hogy mit jelent annyi emberrel dologzni? — Honnan tudtam volna? — És ezt meg is mondta? — Meg. de hozzátettem, hogy megpróbálom megtanulni. — Hitte is? — Ezt gonoszkodásnak szánta? — Nem, csak a teljes igazságra voltam kíváncsi. — Teljes igazság? Annyi tény, hogv éreztem magamban annyi erőt, hogy megbirkózzam azzal a feladattal. S mint később kiderült igazam volt, ezt abból gondolom, hogy nagyon szerettem ott dolgozni, bár... — Nem fejezte be a mondatot! — Ja, persze, azt akartam mondani, hogy az a munkakör igazából nem nőnek való, sokat kell tizenkét órázni, túlórák is akadnak, éjszakázni is kell. — Most, hogy igazgató már, ki van annak az üzemnek az élén? — Férfi. — Ügy tudom, a férje is itt dolgozik... — A termelési osztályt vezeti. — Amikor 1974-ben kinevezték igazgatónak, a férje beosztottja volt akkor fordult a kocka.„ — És elkezdődtek a gyárban a találgatások; hová megy majd a Darázs...? — És hová ment? — Maradt a helyén, ő a főmérnökhöz tartozik közvetlenül... és minden csoda csak három napig tart... — Ne haragudjék, hogy megkérdezem: a férje hogyan fogadta a tényt, hogy a felesége lesz az igazgatója? — Nem okozott neki lelki defektet Tudja, a baj r.em ott van, hogy a feleség igazgató, a baj akkor kezdődik, ha a feleség otthon is igazgatót játszik. Otthon pedig nem vagyok igazgató, anya vagyok, feleség, főzök, mosok, takarítok. — És itt ben"? A műnk"— beszéléseken találkozik a férjével. — Az hivatalos megbeszélés. — Tegezi? Már úgy értem, a hivatalos értekezleten? — Persze, de nemcsak őt a régi kollégákat valamennyit — És az újabbakat? — Azokat is, ha ennek életkorunk különbsége nem akadálv3. — Milyen igazgatónak tartja magát? — Ezt a munkatársaimtól kellene megkérdeznie... — Akkor megkérdezem másképp. Hogvan szólítják magát hogyan emlegetik a gyárban. — Ügy tudom, így mondják: az Éva. Esetleg Éviké. Az jutóbbit nem szeretem. — Miért? — Csak. Nőkkel előfordul, hogy nem szeretnek beceneveket — Azt mondta: csak. Használja ezt a szót akkor is, ha munkáról van szó. — Nem. Soha. — Négy éve igazgató, van már kialakult vezetési stílusa? — Talán. Volt kitől tanulnom, a hajdani főmérnök, dr. Farkas János segített abban az akkori fiataloknak, hogy vezetővé válhassanak, azt mutatta meg, hogy miről legyünk tájékozottak, miből álljon egy munkanapunk, kivételes egyéniség volt ritkán születnek olyanok, mint ő. Persze, mit is tagadjam, kezdetben nagyon nehéz volt, mélyvízbe kerültem. — Volt úgy, hogy tel akarta adni. Az első évben, igen. — Mi okozta a legtöbb gondot? — Nézze, és ne vegye szerénytelenségnek, én tíz év alatt megtanultam, hogy a termelésben mit kell csinálni, azzal tisztában is voltam, de igazgatóként anvnyi minden mást is kell csinálni... A termeltetéstől a kiszállításig mindent. — Közgazdásznak is kell lenni... — Közgazdász? Hol ran az még... Majd leszek. El akarom végezni a közgazdasági egyetemet — Szükségesnek tartja? — Ezt nem kérdezte komolyan. Együtt, egyedül persze hogy szükségesnek tartom, bár tudom, hogy sokan azt mondják, hogy az Éva mióta itt van a gyárban, folyton csak tanul, minek az, de én csinálom. — Egy nap huszonnégy órából áll... — Annak, aki nem tudja beosztani az idejét Aki tudja, annak nem. Én ötkor kelek, hétre bejövök a gyárba, az esetek többségében este hatkor kerülök haza, de mindenre jut időm. — Fodrászra is? — Arra is, minden héten. Ki nem állhatom, ha egy nő slampos. — Nem azt mondom, hogy a nők járjanak szuperszerelésekben, de legyenek ápoltak, csinosak. — Gyorsan dönt? — Igen. — És ha téved? — Szerencsére, eddig ritkán fordult elő... Olyankor... — Olyankor? — Azt mondom, elszúrtuk, csináljuk újra. Volt, hogy bejöttek az emberek vasárnap, feldolgoznivaló meg nem érkezett, volt, hogy kocsiba kellett ültetni néhány munkatársamat, hogy hívjanak be embereket, mert váratlanul érkezett termék, kiálltam, elmondtam az embereknek, ez van. Az ilvesmi nem csorbítja a vezető tekintélyét — Gondjai? — Kevés a dolgozónk, sokat túlóráznak, gumicsizmában kell dolgozni, bekötött fejjel, érthető. Sajnos, sok-sok év kimaradt a fejlesztésből... Csöng a telefon, felpattan. Nem illik, de hallgatózom. „Mi bajod van > Az édesanyád? Miért nem szóltál, küldtem volna kocsit, nyugodj meg, fiam, persze, attól vagy kibukva, ... Szólj, ha jobban leszel, ..." — Ne haragudjék, kivel beszélt? Ismerős, adatgyűjtő nálunk. — Ebből az irodából föntről látszik a gyár... — Ne feledje, hogy én lentről jöttem! — Ez mit jelent? — Csak annyit kérek, amenvnyi tudom, hogy teljesíthető, és jobban értékelem a dolgozók munkáját, mint ahogyan az enyémet, meg többiekét értékelték, mert tudom, hogy mit csinálnak. — Csak ennyit jelent? — Ennyit. Csak nélkül. PETRI FERENC N

emcsak igazságokra, féligazságokra, hanem statisztikai adatokra is rásüthető a „közhelyszerű" jelző. Esetükben azonban nem annyira a tartalom, mint inkább gyakoriság szempontjai alapján. A világszerte mért és elemzett válásról tanúskodó adatok a'.aoján elmondható: íme, egy terület, ahol ott vagyunk a világ élvonalában. Ami érdekesség lehet. Nálunk, a hetvenes évek Magyarországán, a tu'ai dóriképpen fiatalnak nevezhető házasok is hamar kimondják a megannyi eljárási tortúrát maga után vonó két szót: elég volt! Aztán keresetek, viszontkeresetek, tárgyalások, az esetleges vagvon megosztása és ismét tiszta a kép: szabad az életét nemrégiben egymáshoz kötő emberpár. Nem tudni pontosan, mi az oka a korai házasságoknak és a korai válásoknak, mégis megkockáztatható: korántsem egyértelműen a meggondolatlanság számlájára írhatók a fiatalon felbontott életközösségek. Az efféle ítélet igencsak veszélyes dolog, meglehet éppen a tartalmat takarja el szép látványosan. Mert egy válás aligha választható el a házasság körülményeitől. Hangsúlyozom, Fiatalokról van szó, fgy az egybekelés és ami tulajdonképpen fontosabb nála, az együttlét körülményei meglehetősen sajátosak. Mondják, s nem minden alap nélkül, hogy a család és a munkahely az a két színhelye az emberi életnek, amely elsődlegesen befolyásolja hangulatainkat, érzéseinket, mondhatjuk úgy is: közérzetünket Az egyik a másikra, a másik az egyikre igen csak hatással van. Képzeljük csak el. Egy huszonéves, alig egy-két esztendeje dolgozó fiatalember, tulajdonképpen logikusan, úgy határoz, semmi más nem hiányzik élete teljességéhez, csupán, hogy egybekeljen a választott leánnyal. „Munkám van, a szüléinknél ellakhatunk, nem lehet akadálya a boldogságunknak" — gondolhatja, persze korántsem ennyire fennkölten, ám a tartalmát tekintve mindenképpen így. A dolgok simán, szépen mennek a maguk útján — eljegyzés, meghívók, asztalfoglalás, akármelyik étteremben —, a zene, az ünnepélyes pillanatok után azután következik a vízválasztó lényeg: együtt kell élniük egymással. És talán ez a legnehezebb az egészben. Követve a megálmodott átlagtörténetet, a kezdet még simán megy. Aligha létezik olyan földi lény, aki ne örülne a maga választotta új helyzetnek. Aztán — nem ritkaság — valamelyiküknek nehézsége támad a munkahelyén, szorongását természetszerűleg hazaviszi. Kérdés, fel tudja-e őt oldani a szeretett lény? Az anyós vagy az anyósék egykét hónap elteltével már korántsem olyan barátságosak, segítőkészek, mint annak előtte. íme, egy újabb helyzet, amely állásfoglalást, esetleg döntést kíván. Szükségként jelentkezhet az elköltözés is, csak hát hová, kihez és mennyiért? Egy jó albérlet manapság inkább főnyeremény, mint szükségmegoldást jelentő tény. És ha minden együtt van — a lakás, a megélhetést biztosító pénz, a megértés —, még akkor sem nevezhető könnyűnek a fiatalok helyzete. Egy együttéléssel súlyosbított, vagy inkább megnehezített kapcsolat képtelen rá, hogy önmagában, önmagától szépen fejlődjék, egészen a kiteljesedésig. Valahogy élni kell, s az élet megfelelő, az adott ember — esetünkben emberek — személyiségjegyeihez igazított minták alapján szinte lehetetlen. Korántsem másolásról, a már látottak pontos kopírozásáról ejtek én szót e helyütt, csupán arra utalnék: kell lennie elképzelésüknek az összeházasodóknak a leendő együttes életükről. Sok szó esik róla mostanság, hogy a mai huszonévesek képtelenek rá, hogy úgy éljenek, mint szüleik, nagyszüleik. Érthetően, hiszen egészen más, esetenként homlokegyenesen ellenkező feltételek között nevelkedtek, vagy neveltettek, mint aa őket megelőző generációk. Másképpen gondolkodnak, mások as igényeik mindenben, miért éppen a házasság lenne kivétel ez alól. Ami igazán nehézzé teszi a dolgot az együttélésnél: az a minta szükségszerű hiánya. Mert • munkára, a hivatás szeretetére a család megtaníthatja a leszármazót — az élettapasztalatok itt sokat segítenek. Ám, hogy miként élhető le egy boldog élet a házasság kötelékében, erre aligha. Itt ugyanis a gondolkodásmód meghatározta vágyakról, példákról van szó. A házasságnál a fiatalok maguknak keresnek íés nem készen kapnak) mintát Jó^ avagy rosszat És kissé rezignáltán idézhetünk egy másik statisztikai adatot is. A tapasztalatok szerint a fiatalon elváltak második életközösségére már a siker a jellemző. MALONYAI PÉTER Epekő Mondjuk Lajos akkor már huszadik éve dolgozott észrevétlen azon a helyen. Észrevétlen, mert jól. Még akkor sem ágált, ha nem volt anyag, hanem ötletekkel próbálta kihúzni a műhelyt a pácból. Amikor szakszervezeti választásikor valaki bedobta a nevét, tulajdonképpen mindenki elcsodálkozott, hogy eddig nem jutott eszébe senkinek. Egyhangúlag választották meg bizalminak. Mondjuk ettől kezdve munkaidőben és munkaidő után a következő témákkal foglalkozott: meghallgatta az üdüléssel kapcsolatos kérdéseket; kivizsgálta a bejelentést, miszerint a művezető, Fájront megcsipkedte a takaritólínyt, utánanézett, Borz indokoltan kapott-e nagyobb prémiumot, mint Spindulác. Mondjuk Lajos a munkavédelmi felelősi megbízatást már csak úgy, menet közben kapta. Mire magához tért, már poroltókat töltött élesre, körleveleket fogalmazott, avagy az újonnan belépő dolgozókat világosította fel, akik, igaz, hogy kívülről fújták, „A mozgó daru körzetében tartózkodni tilos!", és egyéb jelmondatokat, de arról fogalmuk sem volt, hol találhatók a szerelőaknák. Arról nem is beszélve, hogy ebben az üzemrészben a daru nem mozoghatott, tudniillik nem is volt. Amikor ők is bekapcsolódtak az „Egy üzem, egy óvoda" mozgalomba. Mondjuk természetesnek találta, hogy szabad szombaton öltözőszekrényében egy cédula az Édenkert nevű óvoda kerítéséhez invitálja. amelynek újjávarázsolását Mondjuk nevében a kerület élen járó aktívái vállalták. Az olyan apróságok fel sem tűntek neki. hogy táskájából — miközben reggelijét csomagolta ki — cédula került elő, mellette pedig a testvérbrigád naplóját találta. A kedves hangú levél arra kérte, szerezze be Czefre Sebő, az' ism.ert író bejegyzését, miszerint f. hó 26-án a brigád meghívására az üzem — egyébként még csak tervekben szereplő — klubjában nagy sikerű író-olvasó találkozón vett részt, amelyen megvitatták a máriabesnyői vész hatását az antifeudális parasztmozgalmak radikalizálódására, különös tekintettel a reformáció hollandiai szárnyának tevékenységére. Mivel Mondjuk ugyanazon a lakótelepen lakott, mint .a Mester, ez különösebb erőfeszítést nem jelenthetett a számára. Amikor immár hónapok óta különös fájdalmak erősödtek az oldalában, felesége unszolására végül is elment orvosi kivizsgálásra. Amikor az üzemben a 25 éves törzsgárdatagok jutalmazási ünnepségére került volna sor — ahol aranygyűrűket szoktak adományozni —, Mondjuk Lajos a kórházból táviratban üdvözölte a kollektívát. kívánt további alkotó munka sikereket, s megkockáz*"t">tt eon apró kérést, miszerint a neki szánt gyűrűbe, akár a saját költségén, egy szerény kis követ helyezzenek el, amelyet postafordultával, zxpressz-ajánlva eljuttat a szakszervezeti bizottsághoz. Csupán azt kell megvárnia, míg a. szóban forgó, számára oly annyira kedves tárgyat eltávolítják az epéjéből. Becsülettel végzett 25 évi munka után ennyit csak megérdemel! M. L.