Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-09 / 160. szám

Vasárnap, 1978. július 9. Egy, kettő, három... H

atalmas, tátott száj, forró, fanyar illatú lehelete az arcomba csap. Szünet nélkül okádja a furnérlemezt. Négyméteres, húsz-harminc centi széles „deszkapallók" — csak épp négy-öt dekánál nem nehezebbek. Alig kapkodja össze az aszszony, épp hogy a kocsira sorjáztuk. már nyújtja ismét öt óriás nyelvét a dotszárító szörny szája. Egy, kettő, három, négy, öt, összeszedni, kocsira, újra egy, kettő... DEFAG Falemezgyár. Délutáni műszak. Egy, kettő, három, négy, összeszedni, kocsira, újra, egy, kettő, három... — harminckettőt egymásra, új sort kezdünk, egy, kettő... Ez a munkánk nyolc órára. Egy perc: tíz-tizenöt lemez, húsz-huszonöt mozdulat a pár dekás hártyákkal. Nem az erőmet, a mozdulataimat fizetik. Egy óra tizenöt forint, egy perc huszonöt fillér, egy mozdulat egy fillér, ha percenként tartom a huszonöt fogást. A kezem beállt a gép diktálta „automata vezérlésre", az agyam „szabadonfutóra kapcsolva", csak nézem, de nem látom önállósult végtagjaimat (most éppen pénzt keresnek), s gondolataim szélnek eresztve csapongnak... Bejöttem az utcáról: munkát keresek, kérdik, egyetemista-e, mondom, voltam, végeztem, s ez igaz is. Hat éve. Tudom, szükség van rám, láttam a táblát. „Segédmunkást felveszünk" három műszakra is. Az időverte felirat árulkodik, nem ma tették ki először. Bámészkodnék, de a portásnő kézen fog, (hm, jól látom, tényleg! Na ugye, hogy kellek!) vezet az üzemcsarnokba, irodába, bemutat, tessék helyet foglalni. Zavarba ejtő figyelmesség, ezek után elhatározom, ha százéves faderekak cipeiését bízzák rám, akkor is maradok. Legföljebb alatta. Hm, nyugi, nem hősi halott kell nekik, hanem munkaerő. Most van épp kettő: rajtam kívül a megjegyezhetetlen nevű vietnami lány. Elhívják, neki már van helye... „A hasítógéphez? Jó, jöjjön kislány.1'! Várakozom. Szólnak. — Te, öreg, most vegyél vacsorát, míg be nem zár a bolt Vásárolok, visszajövök. — Be lehet tenni a hűtőbe. Jé, tényleg, itt még hűtőszekrény is van! Hívnak, megyek. Itt a dobszáritó, ennél kell... Igen, ertem ... Köszönök, nem hallják, köszönnek, nem hallom, egyenletes mormogással dolgozik a szárító. Hatalmas kitátott száj, forró, fanyar illatú lehelete... — Nem jó! Eltévesztette, huszonkilenc. Maga harmincat írt! Felriadok, kijavítom a lemezcsomóra irt számot, figyelek. Egy, kettő, három, négy, kocsira. „ Szemben velein, a kocsi másik oldalára ugyanígy ketten rakják a lemezt. Mondovicsné elkapkodja a kemencetorokból, Zsuzsa, a csillogó fekete szemű lány teríti, simítja, épp úgy, mint én. Csak jobban. Nem téveszti a számolást, nem csúszik félre a papírvékony lemez, a végei épp oda illeszkednek, ahová az előzőké, ő nem rángatja,' húzigálja, feleannyit sem. mint én. Könnyedén, játszva. Most felnevet, alighanem rajtam derül, mert én meg faluszéli kislány módjára nagyot visítok. Vérzik az ujjam! Kinyomom, letörülöm, semmiség, folytatnám, de szemem megakad a táblán: „a legkisebb sérülést is jelenteni kell". Jelentem. Arrább, a művezető szóL — No, épp ezt akartam balesetvédelemből mondani. Vigyázzon a szálkákra. Most hát elvégeztem a balesete védelmi tanfolyamot. Igen, értem, vigyaguk. Vigyáznék, de afte róbbak így is bele-beleszaladnak tenyerembe. — Ha megfogta, ne engedje csúszkálni a kezében, a lepakolást meg lendülettel tessék... Próbálom, most jobb. Lám ennek a szakmának is vannak fogásai. Egy, kettő, három... — Mehetsz. Tíz perc szünet. Ez jár. Cigizel? Zsuzsa áll a helyemre olyan természetességgel, hogy megköszönni sem merem, hisz nem szívesség. Maradnék, de már beállt A mozdulataival is küld. Nem cigizek, megyek bámészkodni. A megjegyezhetetlen nevű lány az életveszélyesen ideoda száguldó négytonnás mammutgyaiunál, a hasítógépnéi twistmozdulatokkal hajladozó „elszedő" munkásoknak segédkezik. Elfoglalt, nem ér rá társalogni. Neki most DOLGA van, s azt mint becsületes alkalmi munkásnak, illik is komolyan venni. — Jól jártunk az egyetemistákkal, rendesen dolgoznak. Sok olyan munkát elvégezhetünk igy, amelyre nincs ember. Valaki a munkaügyről mondta. Fiatal technikusok beszélgetnek. Arról, hogy az országban még egy helyen gyártanak falemezt, de lassan ez a konkurrencia is megszűnik, növekednek a követelmények (valaki közbeszúrja, ötször ennyit is gyárthatnánk, mert veszik, mint a cukrot), ember meg nincs. — Amikor Hároson jártam, az ottani hasítóban önkéntes tűzoltók dolgoztak! Senki nem csodálkozik, vitatkozik. Egy, kettő, három, négy, öt, kocsira, egy, kettő ... Már túl vagyunk a vacsorán. A csarnok falánál kocsin, farönkön ülve egy kupacban, mint valami vidám kiránduló társaság, viccelődés, nevetgélés közepette fogyasztottuk eL Könnyű munka. Jó hangulat, segítő közösség, ihaj! Mégis, ma én, holnap egy másik, holnapután egy harmadik, vagy épp senki az üres munkahelyen. Fizetés? — Háromezer-négy-háromezerötszáz. Szilasiné tíz éve dolgozik itt. — Kétezer-hét-kétezer-nyolcszáz. Zsuzsa két éve rakosgatja a lemezeket. Egyikük sem kap kevesebbet egy kezdő orvosnál... — A három műszak, az három műszak! Az éjszakázás nem csábító, még a műszakpótlékkal sem Ez a pénz is csak azzal együtt ennyi... Mondovicsné tárgyilagosan, nem elégedetlenül mondja, ő aligha megy el innen. És Szilasiné sem. Szerelőmunkás férfi lép oda Mondovicsnéhoz, néhány csendes szó után megjátszott „nagyobb a füstje, mint a lángja" veszekedés. Így csak egy férjjel lehet. — Ö az a Mondovics! Az uracskám... Szilasiné továbbfüzi a szót. — A hasitógépet látta? Ott gépkezelő a fiam. A másik csarnokban meg a férjem. Ha mi elmennénk ... * Egy, kettő, három, négy, öt, hat... Hatszázkiiencven. Ennyi az állandó fizikai munkáslétszám a DEFAG lemezüzemében, tavaly 710 volt, s hogy mindenüvé jusson ember, most is ennyi kéne. Pótolnák alkalmi munkásokkal, buszjáratokat indítottak bejáróknak (ez sem hozott eredményt), bérfejlesztés, a DEFAG átlaga 6,8 százalók, az üzemben 9,2 erre az évre. A dolgozókat meg kell tartani: a lamezüzema Dél-magyarországi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság évi hatszázmilliós termeléséből háromszázat hoz a konyhára... Egy, kettő, három, vége. Leállt a szárító, megszűnt a mormogás. Jönnek az éjszakások. Ránézek a tenyeremre, s elégedetten állapítom meg: nem megyek haza üres kézzeL Tele van szálkavaL IGRICZI ZSIGMOND Az utolsó találkozás B

átyám mondta a jómúltkor, hogy otthon jártam: — Szász Laci beteg. Súlyos. Meglátogathatnád. így nyitottam be még aznap délután Laciék legelősori házába. Közvetlen az ablak mellett feküdt, soványan, halottsápadtan. Mikor meglátott, mogyoró színű, kerek szeme felragyogott, s olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna ülni. Aztán tehetetlenül ejtette vissza fejét a párnára, s szomorúan elmosolyodott: — Nem megy — suttogta bágyadt, fakó hangon. — Ülj le... Mikor jöttél? — Ma reggel... Hogy érzed magad ? — Kicsit jobban. Majdnem elpatkoltam. Elhallgatott. Fáradtan lehunyta szemét s egy ideig úgy feküdt ott, mint aki megfeledkezett jelenlétemről. Én meg néztem meggyötört arcát, a takarón pihenő bal kezét — melyről két újj csonkán mutatott a világba — és eszembe jutott minden, ami valamikor közel hozott bennünket egymáshoz és az is, ami később külön utakra terelt... Világéletében olyan ember volt, akit szinte az első pillanatban megkedvelt mindenki. Nyílt arca, nevetős szeme, mókás kedve egy-kettőre levett a lábáról bárkit már gyermekkorunkban is. Egyébként ő volt legtöbb csínytevésünk értelmi szerzője. Nem csoda hát, ha gyermekkorom legderűsebb emlékei vele kapcsolatosak. Ma is erősen csiklandozza a rekeszizmom például az öreg Koromi megleckéztetésének története. Koromi a szomszédunk volt. Nyugalmazott kistisztviselő, apa, nagyapa, sőt ha jól emlékszem, akkor már a dédnagyapaság felé menetelt hatalmas léptekkel. De természetesen nem ezzei hívta ki maga ellen a mi, jobban mondva a Szász Laci haragját, hanem hogy vén fejjel is minden alkalmat megragadott a fiatal lányok, menyecskék tapogatására, csipkedésére. Sokat töprengtünk, tanácskoztunk: miként szoktassuk le az öreget e nem éppen ildomos szokásáról, míg végül egy nyári délután Laci azzal rukkolt eló, ne gyötörjük magunkat, ő majd elintézi. És még aznap este szürkületkor, amikor az öreg már megszokott helyén ücsörgött a ház előtt, nővére virágos ruhájában, magassarkú cipőben, könnyű nyári kalappal a fején, megjelent a szomszéd kapuban a mi barátunk is. Illegette-billegette magát, majd illatfelhőbe burkoltan szorosan az öreg mellé lépett, s mint akinek megbicsaklott a lába, egyenesen az, ölébe kötött ki. Az meg a lovagias segíteni akarás ürügyén össze-vissza fogdosta, tapogatta. Laci tűrte egy ideig, sőt még viháncolt is hozzá. Aztán felugrott, kebléből elővarázsolta a gömbölyűségüi szolgáló félbe vágott gumilabdát, s csúfondárosan a vén gavallér kezébe csapta: — Szorongassa, vén szamár! — Ezzel ki a magassarkú cipőből és iszkiri, futásnak eredt Heteken át derült a szomszédság az eseten. Az öreg Koromi pedig nagy kitartással leste-üldözte Szász Lacit. Persze eredménytelenül. De a lányok tapogatásáról örökre leszokott... Ahogy elnéztem a lehunyt szemű, mozdulatlanul fekvő beteget, s fáradt, megviselt arcán régi vonások után kutattam, eszembe jutott ez a mulatságos kis történet, majd az a szomorú kimenetelű, háborúvégi tavaszi délelőtt, amikor Laci vállalkozó kedvéért két ujjával fizetett. mert a Maros-parton talált gránátok szétszedése közben felrobbant kezében a gyutacs ... És az is, hogy későhb az ő ösztönzésére lettem krumplilerakati zsákolóból gyári munkás, s tulajdonképpen ő vett rá akkor a továbbtanulásra is. Rég volt, több mint harminc év telt el azóta. Én rövidesen elkerültem szülővárosunkból, s egyre ritkábban találkoztunk. De a hazai hírek azért eljutottak hozzám: „Laci megnősült"; „Laci felesége szép fiúgyermeket szült"; „Lacival baj van! Iszik, mint egy kefekötő". És egy nap anyám levelében pár sor arról, hogy teljesen elzüllött, munkába nem jár, s hogy a felesége sem bírta már tovább, otthagyta. „Gyere fiam haza, ha tudsz. Próbálj beszélni vele, hátha hallgat rád" — zárta sorait anyám. S én mentem, beszéltem vele. ö meghallgatott, meg is köszönte „szép, hangzatos prédikációmat", csak éppen hogy — mint mondotta — nincs szüksége istápolóra, addig iszik, amíg kedve tartja. Foglalkozzam csak saját magammal. Megmozdult, s csodálkozva nyitotta rám szemét. Aztán kisfiús, szégyenlős mosoly suhant át az arcán. — Bocsáss meg, elszundítottam. Képzeld, álmomban gyermekek voltunk újra. A cukorgyár almáfáit dézsmáltuk ... Csízi is élt még szegény... Istenem, de rég volt! Bár most lennék annyi idős. Tudod, ha újra kezdhetném, sok mindent másképp csinálnék. De talán még most sem késő. Igaz? — Igaz. — Te, meglátogattak az enyéim? Ha látnád a fiamat, micsoda srác lett belőle! Az asszony sem haragszik már. Ha feljavulok, újra együtt leszünk, és minden úgy lesz, ahogy volt... Már mész? — Mennem kell. — Ha újra jössz, keress fel bennünket egy jó dumapartira. — Felkereslek... Arra a dumapartira soha sem került sor, mert Szász Lacit két hónap múlva utolsó útjára kísértük el. Súlyos májzsugorodásán már az orvostudomány sem segíthetett. IZSÁK ANDRÁS A „tábornok" H

erkules, Csamangó és Szécsi, egyazon utcában laktak mindhárman és együtt legénykedtek. Egyszerre rántották be, bújtatták őket katonaruhába, s még a vagonban is összetalálkoztak, amely vitte őket a bizonytalanságba. Idegen országban, de a Kárpátokon innen voltak még, amikor Herkules, a nevével pontosan ellentétes keszeg termetét kihúzva kijelentette: — Srácok, a csúzlit rátok hagyom — mutatott a puskájára —, és az egész cuccot, mert én olajra lépek. Nem hagyom magam vágóhídra vinni. Jöttök velem, vagy nem? — Lelőnek a németek, hiszen láthatod, azért vegyes szerelvény ez, hogy ránk is vigyázzanak — szabódott Csamangó és Szécsi, féltve, óva társukat a biztos haláltól. — Akkor maradtok! —mondta szomorúan Herkules, s azzal kijebb tolta a vagonajtót és kivetette magát az éjszakába. Felocsúdni sem volt ideje a másik kettőnek. Magukat okolva gondoltak rá akkor is, amikor Ausztriában fogságba esve az angolok kenyerét ették egy lágerben. Járva-keive megfigyelték, hogy az angolok valami titkot rejtegetnek egy villaszerű épületet átfogó, két méter magas deszkapalánk mögött, amelynek a közelébe sem volt szabad menni. Fúrta az oldalunkat a kíváncsiság. Egy kora reggel kapóra jött az alkalom: — Gyere, ugorj! Tiszta a levegő — dőlt Szécsi a palánknak háttal, és rablólétrát tartott Csamangónak. — Mit látsz? Beszélj már! — Nem hiszek a szememnek. Herkules gubbaszt egy fa alatt — ugrott le Szécsi válláról. — Félrebeszélsz? — Nem én. Nézd meg te is. Ott ücsörög, aranyos vállrojtokkal, medáliákkal a mellén, fején arany szegélyű kék tányérsapka. A nadrágján tenyérnyi széles vörös csík. Szakasztott olyan, mint egy tábornok. — Hé! Herkules! — bődült el Szécsi és integetett az aranyos vállrojtosnak, aki ijedten pattant fel ültéből, majd rohant a palánk alá. Herkules lent, Szécsi meg fent sírta el magát örömében. — Itt van Csamangó is, alattam, ő tartja a rablólétrát. És te? Miféle maskara ez rajtad? — Cirkuszi ruha. Amikor megléptem, beálltam egy csehszlovák cirkuszba állatetetőnek. Így keveredtem ki ide, és nem meszsze innen játszottunk. Két vödörrel vízért mentem a patakhoz, amikor az angolok elkaptak és egyenesen ide cipeltek. Azt hiszik, valami fejest, legalábbis tábornokot ejtettek foglyul. Kérdezgettek mindenféle nyelven, de én megjátszottam a süketnémát, nehogy rosszul szóljak és tévedésből kinyírjanak, vagy tovább vigyenek. — Haverom, figyelj ide! — szólt a palánk tetejére Herkules. — Menjetek be a lágerparancsnokhoz és mondjátok meg, hogy nem vagyok fejes katona, csak egy cirkuszi állatetető parádés ruhában és persze magyar, akinek nincsenek semmiféle háborús bűnei. Engedjenek át hozzátok, aztán majd csak lesz valami velünk. Szécsi nem tudott válaszolni már, mert akkorra vagy egy tucat lágerőr fogta őket körül és a másik oldalon Herkulest is elparancsolták a palánktól. A foglyot egyenest a parancsnokhoz kisérték kihallgatásra, amely gyorsabban kedvezett ügyüknek, semmint gondolták volna. Kézzel-lábbul mutogattak és gagyogtak, keverve párszónyi angol tudásukat ugyanannyi némettel és káromkodva magyarul, amit nem értett senki. Végül papírt, ceruzát kértek és lerajzolták Herkulest a rojtjaival, tányérsapkájával, vastagon piroscsíkos nadrágjával. Nehezen, de csak kilyukadlak odáig, hogy szembesítésre átkísérték hozzájuk a „tábornokot", aki valósággal a nyakukba ugrott, nem törődve fegyveres kísérőivel. Órak múlva gubancolódott ki a fogolytartók tévedése és Herkules mivolta egy angolul tudó magyar tiszt-fogoly, egy százados közreműködésével, aki egyből megállapította és tolmácsolta, hogy a cirkuszi ruha az ó szemében egy közönséges dezertőrt takar, aki sohasem lehetett úriember, mert proli volt világéletében és az ilyenek miatt kellett elveszíteni a háborút. — Mi is prolik vagyunk, százados úr! — szólalt meg szinte egyszerre Csamangó és Szécsi és akkorát köptek a századosra, hogy akár belefulladhatott volna, mert még Herkules is ráduplázott, miközben lerángatta magáról parádés ruháját és a parancsnok lába elé vágta. Hogy emiatt, vagy mert „inzultálták" a századost, mindhármukat zárkába csukták egy hétre. Sebaj, de megint együtt voltak a víg cimborák, akik azóta is, ha öszszetalálkoznak, felemlegetik Herkules szabadulását a tábornokságtóL LÖDI FERENC I 4