Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-09 / 160. szám

12 Vasárnap, 1978. július 68: Bosszúság K

lavgyíja Grigorjevna egyike az üdülőtelep kis számú őslakóinak: itt született s ment férjhez, innen kísérte ki halász férjét utolsó útjára, s e fészekből repültek ki felnőtté cseperedett gyermekei. Most egyedül éldegélt a hatalmas családi házban. Kis kertjében zöldséget gyümölcsöt termel, és ezek árából, valamint a nyaralóknak kiadott szoba béréből tartja fenn magát A szomszédságot — legyen az távoli, vagy közeli — úgy ismeri, mint a tenyerét mégis igen ritkán teszi náluk tiszteletét. Az igazat megvallva, nem önszántából maradozgat el — kiközösítették, mert csillapíthatatlan szenvedélye, hogy beledugja orrát mások ügyébe és frigyébe... Egyetlen barátnője a szintén magányos rokon, Polina Akimovna, vele egy utcában él, srégvizavi. De még köztük is támadnak olykor-olykor csendes lefolyású nézeteltérések; ilyenkor Klavgyija Grigorjevnát barátnője őszinte és csípős megjegyzésekkel illeti, mire amaz mintegy válaszul felhúzza az orrát Klavgyija Grigorjevna száját sosem hagyja el tiltakozó szó, némán sértődik meg, és úgy is távozik. Egy-két hétig nem mutatkozik, de mihelyt behegednek sebei, ismét benéz barátnőjéhez, mintha misem történt volna. Hát hogy ls ne nézne be! Mennyi hír futott be azóta, s mind ott bizsereg a nyelve hegyén, hogy szabadulna már tőlük! Sietve átsurran Polina Akimovnához. Hol van már a múltkori sérelem! Akkor aztán ömlik belőle a szó, csak győzd a füled hegyezni és a szemed meregetni. „Ó, hogy nem szegődtél el Stirlitzhez. Itt pocsékba megy a tehetséged" — fejtette ki véleményét egy alkalommal Polina Akimovna, mire Klavgyija Grigorjevna, mint rendesen, megsértődött, mindamellett ezúttal sem hosszú időre. Jelenleg olyan tJJ gondok nyomasztják, melyek máris észrevehetően megbolygatták mindennapi életének nyugodt, egyhangú folyását. E változást az idézte elő. hogy a tőszomszédságban levő nyaralóba, mely egész évben üresen állt. hirtelen új lakók költöztek, mindjárt hárman: egy középkorú férfi és neje, valamint vak is látja egyetemista fiuk. Klavgyija Grigorjevnának már megérkezésük napján, pontosabban a kocsiból való kirakodás közben sikerült felderíteni, hogy a Szergej Ivnnovics, Vera Petrovna, illetve Gyima nevekre hallgatnak, és külsejükből, beszédükből, s persze cuccaikból egyből megszimatolta, hogy művelt, intelligens emberekkel van dolga. A látottakat, s hallottakat haladéktalanul barátnője elé szerette volna terjeszteni, csakhogy nem mehetett, mert eszébe jutott legfrissebb sérelme, s különben is, közben észbe kapott: ilyen szegényes ismeret birtokában tenni látogatást kvalitásos barátnőjénél, enyhén szólva tolakodás lenne. Klavgyija Grigorjevna az ágyban is az új szomszédokra gondolt, elalvás előtt ezen törte a fejét: vajon kik lehetnek, hol dolgoznak, miből telik nekik ekkora nyaralóra? „Csakis a vendéglátásban," — döntötte el félálomban, — „legalábbis valami hasonlóan jól jövedelmező helyen. Nyakamat rá, hogy szarkanépség." Bizony nem egy napot vesztegetett el Klavgyija Grigorjevna, pedig látástól vakulásig kint buzgólkodott kertjében a léckerftés legtövében. Csak annyit láthatott, hogy együtt távoznak, s érkeznek („Táncsak nem egy helyen dolgoznak?"), a férj karonölti feleségét, még a retiküljét ls ő viszi („Biztos kölcsönös szeretetben és megértésben élnek."). Ezeken a kis Incifinci részleteken kívül semmi újat nem sikerült megtudni a szomszédokról. De végre eljött az 6 napja. Bgy núKögban nyeskertjében a földet túrta, s a kerítésen át szapora pillantásokat lövelt hol a szomszéd ház nyitott ablaka, hol udvara felé, hirtelen szokatlan diskurzusra lett figyelmes. „Akaratlanul" is fülelni kezdett. A nyitott ablakon keresztül kitűnően hallotta a házaspár harsány párbeszédét: — Te mellesleg mindig ilyen voltál! — Akkor miért vettél el? — Én vettelek el téged! Haha! Tán nem emlékszel, hogy volt? Elcsábítottál, aztán kész tények elé állítottál: gyerekünk lesz. — Miért, mit gondoltál, egy kis etyepetye, aztán mosom kezeimet? — De hisz mások ls így csinálják — egy kis etyepetye, aztán mosom kezeimet. — Aljas. A végén még a gyereket is letagadod. — Mit lehet tudni. Egy bizonyos: rám nem hasonlít. — Eddig miért hallgattál? Mert úgy volt előnyös, ugye? Nálunk tejben-vajban fürödtél, éltél, mint Marci Hevesen. Ugyan, mire vitted volna, ha a szüleim nem segítenek! Klavgyija Grigorjevnának az Izgatottságtól majd kiugrott a szíve: mégsem maradt hát el hírleső buzgalmának jutalma, az eddig rejtélyes életű házaspár legbensőbb titkainak tudója lett. Klavgyija Grigorjevna szorosan a léchez nyomult, már-már rátapadt, s kihegyezett füllel, dermedten várta a folytatást: — Szerinted én csak egy tehetetlen fráter vagyok. Nem mondanád meg, honnan vannak a rongyaid, a sok bizsu és ez a nyaraló? Tán az égből pottyantak? Vagy netán a szüleid ajándéka? — Lopott holmival jobb, ha nem dicsekszel, ezt különben már apám is lelkedre kötötte egy párszor. Hányszor kacsintott feléd a vádlottak padja! És mindannyiszor apám húzott ki a bajból. Nélküle már rég egy uránbányában görnyedeznél, vagy kuliznál valahoL — Miattam persze nem sokáig emésztetted volna magad, hamarosan megérkezett volna a váltás. — Világos! A férfiak még most is olvadoznak, ha rám néznek. Te viszont családi életre már ailgha vagy alkalmas. — Ah, te szégyentelen ... Klavgyija Grigorjevna sóbálvánnyá meredt, nyitott szája szögletéből patakokban csordogált le állára a nyál. „Most kéne idehívni Akimovnát. Ha csak én mondom, úgyse hiszi." Már ott volt, hogy el is megy érte, de tüstént meggondolta magát: hogyisne, mi mindent elszalaszt, míg oda van, meg aztán hátha nem is jönne. Ezért úgy döntött, hogy tovább hallgatózik, és jól megjegyez mindent a legutolsó szóig. Repesett az örömtől, hogy titkos tanúja lehet egy olyan nagy horderejű perpatvarnak, mely felszínre hozza mindkét fél lelki mélységeit. „Igazi vércse" — vélekedett szomszédasszonyáról: „Na persze, a másik is jómadár. Tolvaj, de még mekkora! Különb embert is akasztottak már nála! Tudnám csak hol dolgozik, majd elküldetném, oda, ahova kell. Még hálásak is lennének érte." Ezalatt a szobában még javában folyt a magasztos társalgás: — Na, csak üss meg! Mire vársz? — Sajnálnám bemocskolni a kezemet. — Méghogy sajnálnád! Egyszerűen gyáva vagy! — Még cukkolsz is! Nesze! Az ablakból női sikoly hallatszott, majd néma csend. Klavgyija Grigorjevna megrémült „Táncsak nem ájult el! Vagy tán agyonverte? Hívni kéne valakit..." De rögvest észbe is kapott, még majd bűnrészesség gyanújába keveredik, a végén tárgyalásokra is elrángatják. Jobb lesz minél előbb elpucolni innen. Alig jutott e! idáig gondolataiban, megszólalt az ismerős férfihang, ezúttal egészen más hangnemben: — Remek volt, Verocska. Gyere, hadd csókoljalak meg. (Felcuppant a csók.) Mára elég. És az ismerős női hang hasonló tónusban válaszolt: Nem, Szerjozsenyka. Pihenünk egy kicsit és újra átvesszük ezt a jelenetet. Muszáj, holnap főpróba. És most, drágám, hozz be légyszíves egy csésze kompótot. Klavgyija Grigorjevna előtt elhomályosult a világ. „Hogyhogy," lihegte fejvesztetten, „hát nem igazából vesztek össze?" Vádló tekintetet vetett a nyitott ablakra, elvonszolta magát a kerítés mellől, nagy nehezen betámolygott a házba. Nyomorult volt, becsapott, s púposabb, mint valaha. — Lelketlenek, — zsörtölődött egyre, — komédiások... Bosszúsága határtalan volt MIHAIL ILJAS (Odessza) Egy türelmetlen kritikus T

öbbszörös kíváncsisággal böngésztem Rózsa Gyula legfrissebb könyvét, a Corvina Műhely első kötetét Kokas Ignácról. Hisz egy éve sincs, hogy Négy portré című tanulmánykötete megjelent, s az egyik portré éppen Kokast mintázta. Vajon miben különbözik a két arcmás? Van-e többlet, sajátságos szempont a mostani munkában? És mit várhatunk az újdonsült Corvina Műhely-sorozattól. amelyben Rózsa kötete az elsők között volt? Persze mindjárt látható és méltányolható, hogy ízléses, kecses formátumú kiadványtípus született, ahol a szövegnek és a képeknek is nagyobb térrész jutott, mint legtöbb népszerűsítő könyvünkben. Ám miféle szerkesztői koncepciót takar a puritán, bensőséges képzetű sorozatcím? Egyetlen műből azonban mit tudhat meg az olvasó? Reménykedhet esetleg, hogy történet- és életrajzcentrikus képzőművészeti kiadványainkban végre a művekre is nagyobb hangsúly kerül, s ezzel együtt talán egy oldottabb, közvetlenebb stílus is utat tör magának. De félre a bizalmat, lankodással. Elvégre egy-egy sorozat milyenségében mindig is a szerzők felkészültsége, szemléletmódja és leleményessége döntött. Igaz, a szerkesztő finomíthat, egységesíthet, netán a nagyközönség érdekeire hivatkozhat. Mint ahogy Rózsánál is ez utóbbit tette. Nos. a szerzői kiegészítés. az „Utóirat" aligha módosított a kötet lényegén. Enélkül vagy ezzel együtt is az utóbbi évtizedek egyik legjobb, legizgalmasabb és legtanulságosabb mütörténeti remeklésének tartom Rózsa Gyula könyvét. Mert a gyakran emlegetett nyitottság és igényesség nála eleven gyakorlat. Már előző munkájában úgy vázolt fél egyedi pályaképeket, hogy közben pályatársakra. kritikára, mecenatúrára — jóformán képzőművészeti közéletünk egészére — ráláthattunk. Ugyanakkor a dokumentatív jelleg, az egyszerre tárgyilagos és friss hangvétel is az újdonság erejével hatott. A mostani kötet pedig logikus, szerves folytatásnak tűnik, de továbblépést is egyúttal. Remekül célzott Almásl Miklós, amikor a Négy portrét „majdnem kiáltványnak" nevezte. Mert a Kokastanulmány igazában mel lettes röpirat, kiáltvány lett — levélformába burkolva. Rózsa jóvoltából tehát újjáéledt egy halódó műforma, amellyel öblös, plasztikus keretet teremtett a közéleti szintű esztétikai, képzőművészeti gondolatcseréhez. S tartalmasan, feszítően ki is használja ezt a keretet. Miközben sorra-rendre bizonyítja, hogy Kokas érett művészete nem dekadencia, nem hanyatlás, hanem valódi elkötelezettség és gyötrelmesen szép alkotói kiteljesedés, minduntalan szemben találja magát művészeti életünk újabb és újabb buktatóival. Például a látszatelkötelezettséggei és a közérthetőség misztifikálásával. Azután a konzervatív, patriarchális kritikával; egyáltalán: közízlésünk, művészeti gondolkodásunk konvencióival. És a perlekedés itt dokumentumok nélkül is meggyőzőbb, mert a türelmetlen tagadó gesztusokat az állítások rendjével, komolyságával hitelesíti. Ne gondoljuk persze, hogy a vita sodrában elszalad a mérték. Egyébként is: Rózsa nyájas, majd hogy nem cinikusan türelmes polemizáló. A falusi világ értelmezéséről, konkrétan a „Téli udvar"-ról szólva azt kérdezi: „Nem tudom, járt-e ön télen falusi udvarban?" Azután szépen elmeséli, miért tartja illúziónak a patyolatgyapjas zsánerképeket, s miért magvasabb, igazabb ezeknél Kokas felfogása. Valójában tehát Kokas módszere, világlátásának alakulása áll a tanulmány előterében. A konkrét művekből indul ki. s ide talál vissza minden elmélkedése. Ez a konzekvens műközpontúság kizárja a funkciótlan életrajzi mozzanata, kat. viszont céltudatos összehasonlítási-szemléitető eljárással, az életmű belső rendszerének feltárásával a legfontosabb esztétikai kérdésekre, s egy korszerű — a képzőművészeti publicisztikában alig alkalmazott — módszerre irányítja figyelmünket Rózsa Gyula módszere. írói alapállása más tekintetben is kilóg a sorból. Mert szokatlanul személyes jelenlétű szerző. S nem csupán közvetlen, szellemes hangjával, hanem a műben elfoglalt helyével is. ö is főszereplő ugyanis. Igaz, a mértéket Kokastól kölcsönzi, ám az ehhez kötődő mű. vészetelméleti és kritikai koncepció igizóban egy rokons-cnves kritikusi ars poetica. Rokonszenves. hiszen szeszélyesen változó szellemi életünkben az önálló véleményalkotás, a szellemi függetlenség pozícióit erősíti. Ugyanakkor az intellektus függetlenségét nem keveri össze az újító szándékú okoskodással. Elismerően szól például Gábor Eszterről, aki elsőként vette észre, hogy Kokas művészete valójában ott folytatódik a magyar művészetben. ahol Bernáth Aurél „Riviérá"-jánál, a megszakadt tragikus hangvételnél abbamaradt. S főként azért imponáló Rózsa progra/nja. mert bátortalanul szelektáló művészeti életünkben a tudatos és meggyőző erejű értékorientációt követeli. Nagyobb jogot, figyelmet. felkészültséget és elismerést a hiteles fogantatású, áttételes, több rétegű és több jelentésű müveknek. Vagyis egy igényesebb, nyitottabb képzőművészeti, esztétikai kultúra kibontakozását sürgeti Rózsa Gyula — jogos türelmetlenséggel. (Corvina K. 1978.) SZUROMI PÁL A doodadfa V

an egy doodadfám a a nappaliban. Aki New Yorkban él. az rákényszerül az ilyesmire. New Yorkban minden „fontos" embernek rengeteg szobanövénye van. ami elég természetes is, ha belegondolunk, hogy mihelyt kilépnek a szobából, a tájkép csupa cement és magas vérnyomás. Amikor az ember először letelepedik New Yorkban, az egész őrültségnek tűnik. Az a rengeteg, levegő híján elrozsdásodott szobanövény, a kandalló előtti cserépben nevelt grape-fruit és a bannyanfa, melyet kissé megmetszettek, hogy mögüle kilátsszon a televízió. De hiába, lépést kell tartani. különben a New York-iak úgy vélekednek maid. hogy nem tartozol a „fontos" emberek közé, és nem jönnek el többé vacsorázni, ami megöli még a reményét is annak, hogy valaha azok körébe tartozhass. akiket Jacqueline Onassis környezetében látni. Így hát én is megvettem a szokásos növényeket Páfrányokat. borostyánt, philodendront, citromfát kaktuszt, kókuszpálmát és vénuszlégvölöt. A növények mind gyűlöltek engem, és én viszontgyűlöltem őket Szüntelenül szekáltuk egymást. Nem tetszett nekik a megvilágítás. A levegő páratartalma nem volt megfelelő, és miért nem tápláltam őket gondosabban? No, meg a víz? Az öntözés? Hol késett az öntözés? Hamarosan tudtomra adták, hogy vagy ők, vagy én. Én pedik tudtukra adtam, hogy én maradok. Amikor az utolsó is elvánszorgott a növények temetőiébe, akkor újra bevásároltam néhányat, de ezúttal olyanokat, amelyek megélnek a sanyarú New York-i körülmények között, és meg is szolgálják a gondozásukat. Például a doodadfa 40 láb magasra megnő, napfény és víz nélkül, azokkal a koromszemcsékkel táplálkozik, amelyek az ablakon át beszűrődnek a lakásba. A szoba beinézete természetesen nem engedi 40 láb magasra nőni. de a pompásan rugalmas doodadfa, a mennyezetet elérve, vízszintesen nő tovább, majd a szoba túlsó felénél lefelé kezd kúszni. Akinek tűzlépcső van az ablaka előtt, az élvezheti az Amazon-folyó medencéjéből származó hootchbubvenyige indáit. Ez a növény ugyanis rendkívül érzékeny az emberi test illatára. Ha valaki csak néhány lábnyi közelségbe kerül hozzá — mondjuk egy betörő. aki az ablakon át akar behatolni —, a kar vastagságú indák sűrűn körbefonják! A hootchbub tulajdonképpen az orchidea nektárját akarja kiszívni. amelyről különös fejlődéstörténeti tévedés folytán úgy véli. hogy az emberi testben található. A hootchbub vad, de nem gonosz növény. Miután felfedezte, hogy zsákmánya nem tartalmazza az értékes nektárt. melyre 6 oly kétségbeesetten vágyakozik, a csalódás fájdalmas sóhaját hallatja és kihajítja áldozatát az ablakon. Ne. kem három hootchbub növényem van, és az egyiket éppen mcet pereli kártérítésért egy házaló lexikonkereskedő. Minden New York-i lakásnak javára válna néhány cserép Hohenstein moha. Ez nem közönséges moha, hanem olyan, amelyet most fedeztek fel a Suvos-dinasztia sírja körül végzett ásatásoknál. Jellemző vonása az, hogy vacsoravendégség vagy koktélparti alkalmával körülkússza a vendégeket, és kellemetlen. kis szippantó hangokat hallat, ami tulajdonképpen annak a sajátos kifejezésmódja, hogy milyen nagv öröm végre élő embereket látni, a sírban töltött évszázadok után. Természetesen ezt senki sem érti. ezért a Hohenstein moha sohasem unalmas, sőt még társalgási témául is kiválóan megfelel. RUSSEL BAKER (Fordította: Zilahi Judit)