Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-09 / 160. szám

12 Vasárnap, 1978. július 66: MAGAZIN Megyei utazások Varrótű és kábelkorbács A város komorabbik arcát mutatja. Ónszinú felhők fölöttünk. Határszemlére indultunk. Az emberek tanakodnak, érdemes nekiindulni? Nem. Az elmúlt két napban hatvanegy milliméter eső esett. Megközelít hetetlenek a táblák. — És a hagymaföldek? — kérdezem. — Azok is — mondják kórusban a körülöttem állók. — Menj kl a MEDICOR-ba — tanácsolja Makón dolgozó kollégám —, érdekes gyár. Orvosi műszereket és különféle, sebészetben husznalatos tűket gyártanak. Es exportra is. — Hová? — Úgy hallottam, hogy Libanonba is... — Akkor induljunk. Közben elfogy a cigarettám, keresem a régi trafikot. Nincs. Bontják a házat. Vajon mi lehet a trafikossal. Magas, vékony öregúr volt. Viccelődésre hajlamos. Mi lett vele? Senki sem tudja; pedig afféle városképi jelentőségű trafikos volt... Makó belvárosa átalakul, új hazak sorjáznak, nagyvárosiusak, a régi meg pusztul, ez a dolgok rendje. — Ez az Egészségügyi Berendezések Gyára — mondom a kapuban. — Nem. Ez a MEDICOR, rég Jártál erre. — Lehet. Négy éve, öt? Az igazgató, Nagy Lajos mondja: — Három éve lett u gyár a MEDICOR-é. A régi üzemben egészségügyi bútorokat gyártottunk, laboratóriumi asztalokat, bölcsődék, óvodák berendezési tárgyait. — És most? — Ionizátorokat, néhány műtőasztaltípust, orvosi tűket. A régi termékekből megmuradt az óvodai bútor. Egyedül mi gyártjuk az országban, nem hagyhattuk abba. — A fejlődés? — Mtt mondjak? 1976-ban 30, 1977-ben 20 százalékos volt... — Az EUBER-ével azonos létszám mellett? — Nem. A régi gyárban 120 asztalos és 25 lakatos dolgozott. Ma ötszázan vagyunk, és van száz ipari tanulónk. — Ennyi új munkás — csodálkozom el —, vajon honnan jöttek? Ismereteim szerint ugyanis ebben a városban egyik üzem sincs bővében a munkaerőnek ... — A Csongrád megyei Hírlapban megjelent cikkre gondol — néz fel az igazgató —, hat mi azonnal keszitettunk egy felmérést. A gépgyárból hozzánk csak harmincketten jöttek. — A többiek? — A többi gyárból, van közöttük sok pályakezdő is. Es azért tőlünk is mennek az emberek. Legutóbb például öt lakatos. — Miért? — Régi nóta. A másik helyen öt forinttal többet kapnak óránként. Hát igen, így mar érthető, hogy több helyütt is hallottam, a makói gyárak igazgatói néha orrolnak egymásra.... A munkások vándorolnak, több pénzért persze. Igaz, találkoztam olyan véleménnyel is, hogy mindez jól van így, mert ezenközben emelkedik a makói lakosság életszínvonala ... Hát, nem tudom, nem hiszem, hogy jól van így. Ez a jelenség ugyanis arra utal, hogy nem ért még véget az extenzív típusú iparfejlesztés kora. Nézzük meg a gyárat! Dr. Szűcs Zoltán, az üzemgazdasági osztály vezetője vállalkozik, hogy végigkísérjen a csarnokokon. Az elsőben kábelkorbácsok készülnek. A debreceni gyár használja fel őket. A munkások séma szerint dolgoznak. Nagy figyelmet igénylő kézi munka. Átlagban tizenhárom forintos óra- , bérért. — A másik műhelyEen dolgozik a tűgyártó gépsor — mondja kjsérőm — az érdekesebb. Francia gépek, orvosi tűk! Csuda tudja miért, de valami szuperhipermodernre gondolok, mígnem kiderül, hogy a gépsor icikepicikét öregecske, két év múlva leírják nullára, ami egy gépnél azt jelenti, hogy nem a kenyere javát ette meg, hanem az összes kenyerét. A gépsor Debrecenből került ide, ott nyilván modernebbek dolgoznak, termelékenyebben, hatékonyabban 1982-re jön Ide ls új gépsor, addig ennek kell termelnie. Viszont a dolgozók megtanulnak ezen tűt gyártani — ez sem kevés! A műhely egyik sarkában a beállítólakatosok. Asztalukon szerszámok, és — ezen meglepődöm — mikroszkópok. Rajtuk a feiirat: A Magyar Tudományos Akadémia műszerügyi szolgálatának tulajdona. Valóban szükség is van rájuk. A legvékonyabb tűk három tizedmilliméter átmérőjűek, s a sajtolószerszámmal ezekbe kell beleütni azt a lyukat, amelyikbe az orvosok befűzik a cérnát. Németh József beállítólakatos egy szerszámot mutat. A mikroszkóp alatt persze: — Egy ilyen szerszám elkészítése három-négy órai munka, a gépmunkás meg egyetlen másodperc alatt elronthatja. Az asztaloknál nők ülnek, válogatják, ellenőrzik a tűket. Eléggé szemrontó a munkájuk — állapítom meg. A művezető, Szalai Endre közben elmondja, hogy a múlt hónaptól csoportos bérezést vezettek be, a műhelyben kétezer hétszáz forint az átlagkereset. És csak hibátlan termékért jár bér, ez ösztönzőleg hat. A már kész tűket hőkezelik. — A kemencében pontosan 1078 fok a hőmérséklet — magyarázza Papp Károly. Tíz évig az asztalosműhelyben dolgozott, nemrégiben nyergelt át hőkezelőnek. O is betanított munkás. Háromezer kétszáz forintot visz havonta haza. Kifelé jövet a műhelyből, kísérőm megjegyzi: — Azt feltétlenül bele kellene írnia a cikkbe, hogy várjuk fiatal nő dolgozók jelentkezését! — Ezt nem fogom beleírni — mondom. Bekukkantunk az új tanműhelybe is. Az új lakatosüzemben egyik felében van. A diákok — reszelnek. Kívül a csarnokban vagy tizen állnak körben. Itt éppen egy fűthető állatműtőasztal készül. Szemre is tetszetős darab. — Üj termékek gyártását kellett megtanulni, biztosan nem volt zökkenőmentes dolog — mondom az igazgatónak. — Nálunk mindenki tanul. Olyan sokan, hogy ki is neveztünk egy volt lakatosunkat tanulmányi felelősnek. Évente a dolgozóinknak több mint egynegyede vesz részt valamilyen képzésben. Mire beszállunk az autóba, a felhők mögül kibújik a nap. Megpróbálom összegezni magamban, mit is láttam. Végül arra jutok, hogy a vidéki ipartelepítés egyik jellemző esetét. A fejlettebb gyárból jön a régi technológia, a kevesebb hasznú termék, innen pedig a munkaerő. Hány év keíl elteljék vajon addig, míg ez a gyár is eljut a világszínvonalra, mint a nagyobb gyár, amely kebelébe fogadta. Reménykedem, hogy kevés. PETRI FERENC Cselényi Béla: Öreg a vonaton senkiföldjén a kocsárdon ott ül az öreg hideg ultrakék ingben kívül vastag vagonba öltözötten kőporos regényt olvas a hetbastyumadárról és szempillája csattog az öreg felrepül hogy utazik! hogy utazik! Plexiplasztikák Nem véletlenül talállak rá a szobrászművészek a plexire, mint szobrászati anyagra. Kihasználják átlátszóságát, fényhatásait, formálhTtóságát, alakíthatóságát. A hazai nonfiguratív plasztika kiemelkedő egyénisége, Segesdi György sem véletlenül fedezte fel a maga számára. Több mint másfél évtizede használja ezt az anyagot, mely nagyszerű eszköznek bizonyult térformáló, térszervező elképzeléseinek megvalósításához. A plexi az a szobrászati anyag, amely talán a legtöbb lehetőséget biztosítja az alkotó számára a dinamizmus, az áttetszőség, a fényjáték, a vibráció segítségével korszerű gondolatainak kifejezésére. Segesdi György a tavasszal megrendezett, a műcsarnokbeli Magyar Szobrászati Kiállításon ls három, egymással összefüggő plexiplasztikáját mutatta be, bizonyítván az azonos elemekből kialakítható mobil plasztikák variációs lehetőségeit.