Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

Vasárnap, 1978. július 30. 97 MAGAZIN Bolygótüzek Ügy vélnénk, manapság nincsenek oly pusztító tüzek, mint hajdanában, amikor (zsupról-zsupra) egész falvak leégtek. Szerelemféllésből sem vetnek csóvát a legények a lányos házra, jobban dívik a bicska. Tüzek mostanában gondatlanságból keletkeznek. K. A. termelőszövetkezeti brigádvezető esete azonban kivétel. Afféle szigorú gazda volt ő, aki rövid gyeplőre fogta a családját. Négy fiát korán munkára szorította, a legidősebbet harmincnégy éves koráig házasodni sem engedte. Hajszolta, törte, dolgoztatta őket s a feleségét, ahogy öt az apja egykor. — Ügy akartam meghalni — mondta a bíróságon —, hogy a két szememmel lássam, milyen birodalmat hagyok hátra. Az apám cselédként kezdte, és tíz-tíz holdat hagyott a hét fiára, mindegyik tanyás birtok volt Megdolgoztatott bennünket, de volt eredménye. Hát én ebbe, jaj!, belebuktam. — Remegett a lába, a fejét fogta. Az történt, hogy a családot kemény kézzel fogva felépített egy hatalmas, kétszintes házat a falu főutcáján, mely — terve, s álma szerint— az egész nagy családnak, fiaknak, menyeknek, unokáknak otthont nyújt majd. Ebben a házban szeretett volna megöregedni, ebben az általa létrehozott birodalomban. Csakhogy mire a ház elkészült, a négy fia közül egy sem akart sem a házban, sem akarnok apjával élni. Tavalyelőtt tavasszal mind a négyen elszállingóztak... A legkisebb fiú Pestre szökött munkásszállásba. A rákövetkező éjjel K. A. olajjal öntözte meg a házat és felgyújtotta. Ilyen kormos lánggal még nem égett ház a faluban. — Jogom van a saját csűrömet felégetni! — hajtogatta makacsul a tárgyaláson. Ilyenek lehettek a középkori tűnek. II. ülnek az öregek a nagy diófa alatt. A tyúkok már visszavonultak az ólba, a kutya a kerítés mellett kódorog, nem érdekli, mit beszélnek azok ott rekedtes, suttogás hangjukon. Orruk megvastagodott s megnyúlt, bőrük a nyakukon feketésbarna, mint az arabusoké. Csak az emberi dolgok ésszel alig felérhető jelenségei foglalkoztatják elméjüket; azok, amelyekre az mondható: ki hitte volna?! — Hallotta? — kérdi egyikük a mellette ülőhöz fordulva. — A Pántlikás bácsi meg a felesége éhen akartak halni! A másik kettő csóválja a fejét. Tudják. Mindenki tudja a faluban. Hinni azonban alig képesek. — A fiuk Jugoszláviába ment a feleségével, a tengerhez. Pántlikás bácsiék meg megbeszélték, hogy éhen halnak. Hümmögnek. Bólogatnak. Pántlikás bácsi! Pedig micsoda cifra, jókedvű férfi volt! Ilyet!... Furcsa, gondolják, hogy épp c Pántlikás bácsi. — Megetették a jószágot, adtak elé annyit, hogy négy napig se tudja megenni. Aztán megvetették szépen az ágyat, egymás mellé feküdtek... és feküdtek. Ki hitte volna, hogy ilyen is van! — Nem akartak már élni. Gondolták, egymás mellé feküsznek, s addig fekszenek, míg éhen nem halnak. A Feri meg oda volt a tengernél. Nagy szállodában laktak, de a Pántlikás gyerek nem tudott aludni. Hallották? A másik kettő nem szólott semmit. A Pántlikás bácsi válogatott legtovább a lányokból, jutott eszükbe. Nagy szál, asszonyroppantó férfi volt. S m csak! — Azt mondja a Feri a feleségének: „Menjünk haza! Rossz érzésem van!" Nem bírt magával. Otthagyták a drága szállodát Ki volt előre fizetve. A Pántlikás bácsi meg Eszterke akkor már három napja feküdt. Nem ettek, nem ittak. Aztán hallgatott, hallgatott mind a három öreg. Csuklójukon akkora bog volt, mint a térdükön, úgy érezték, kaszára érettek már maguk is. Forgatta agyuk a históriát. Forgatta, forgatta, de helye nem került az észben sehol. Az éhhalált választókat sem érteni, sem sajnálni, sem elítélni nem tudták. Ültek a hűs estében a forró nap után, s egyre az járt a fejükben: mit érezhetett a Feri, mikor belépett a házba. Mert ö még fiatal, épp hogy ötvenes, az ilyen még nem szokott a fájdalomhoz. S akkor a harmadik, aki eddig is beszélt, azt mondta: — Nem érdemelte ezt c Feri, akármilyen öregek is. Elet s érdem, ím így összetartozik, GUI,AT ISTVÁN Tanácskozunk. Nemrég épp arról, hogy etikusan dolgoznak, gyógyítanak, viselkednek-e az orvosaink, egészségügyi dolgozóink. Erről mostanában szokás tanácskozni. Adatok: ...és a kirívó esetek számszerűségében csökkenés mutatkozik, tehát megállapíthatjuk, hogy ... Hozzászólás: (optimista): Örömünkre szolgál... Hozzászólás (óvatos):... mindazonáltal vannak még esetek. Vélemény (szenvedélyes) : ... nemcsak az orvosok anyagiasak!... Hozzászólás (kiküldött, hosszú monoton):... mert az etika kérdése nem csupán az egészségügyben vizsgálható... izsgálható... ható... ató... tó. (Elalszom.) Mindenki. Nem is vagyunk ott, csak „számszerűségünkben". Emlékképek kavarognak. A szakmai tanácskozáson fiatal építésvezető tüzel. — Tőlem megkövetelik, hogy a munkát időre elvégeztessem, felelős vagyok a minőségért, a munkafegyelemért. Vezessek! Pedig nekem diktálnak. Beírom a kubikosoknak, hogy a napi munkájuk tizenöt köbméter. Rámszólnak: húsz. Mi az, hogy húsz, mondom. Száz százalék, mondják ők. De hát csak ennyit csináltak, felelem erre. Erre rávágják: ők ennyiért nem dolgoznak. Vagy beírom a száz százalékot, vagy holnaptól én kubikolok, mert van munkahely másutt is. Mi1® tehetek, kitalálom, hogy tereprendezés. Elkönyvelem. Papíron rendben a'terep, de ha valaki kijön megnézni, kitöri a nyakát Csalok. # Robog a teherautó, hull róla a sóder. — Túl van terhelve? — Hát... három köbméterrel Egy ötvenes a markolósnak és megbuggyant ja még egyszer-kétszer a kanalat — És azt az ötvenest megtéríti a vállalat? — Ne nézzen madárnak, uram! Ki az a hülye, aki a cégnek lop? Elszégyellem magam. — Elkaphatják. — Rétegesen kell könyvelni, uram. — Rétegesen? — Igen. A menetlevél közé „rétegezek" két Kossuth Lajost Ha olyan az ellenőr, kimarkolja és minden rendben, ha meg néz, mint borjú az újkapura, kiveszem, hogy pardon, dugeszpénz a feleségem előL Ismeri már az ember, kivel lehet, kivel nem. — Megvesztegetés... — Hálapénz uram! Neki ls kdl élni valami bóL Javítják a darut Fél napja szöszmötöl vele a kezelő, fél napja a haját tépi a mérnök. Szerinte egy csapszeget egy óra alatt ki lehet cserélni. A darus szerint is, de a darus most nevel. A födémpanel a sárban fekszik, a drótkötél tehetetlenül himbálódzik a levegőben. Etika... Ali a munka, a szerelők tűznél melegszenek, szidják a mérnököt, mert kukacol. Most aztán eheti, amit főzött Megmondta a darus, hogy ő „háromszor rakta át" az áthidalókat, s nem egyszer. De az a hülye nem hajlott a szóra, pedig nem az ő zsebéből megy a teljesítményére járó pénz. Most „rossz" a daru. A vállalati közgazdász keserűen nevet. — Megáll az ész! Nézd meg, itt ez a húszméteres csücsök a telep sarkában, ide utat építettek, holott a kerítésen kívül a földúton is bejárhattak volna a teherautók. De nem, mert így az „üzem területén" dolgoznak. S hogy ez miért érdekes? Azért, mert ha „élő üzemben" folyik az építkezés, drágábban lehet számolni a beruházást. Tudjuk mi is, tudja az építő is. Neki kell a bevétel, nekünk az üzemcsarnok. Fizetünk. ' • Ismerősöm mutatja az öltönyét — Hivatalos áron ezerötszáz. Mit gondolsz mennyiért vettem? — Ezeröt? — Ahogy azt Móricka elképzeli! Ezerhét — Maszektól? — Nem. Áruházban. — Blokk, pénztárgép, kassza? Ott mindennek nyoma van. — A blokkon ezeröt van. — Hát akkor?... — Naiv vagy. Ez úgy megy, hogy felpróbálom az egyik ruhát A zakó jó, a nadrág bő. Kérek egy másikat, a nadrág jó, a zakó hoszszú. Extra méret vagyok, látszik rajtam, nehéz pontosat tílálnom. Azt mondja az eladó, van a maga szamára egy „éppen megfelelő" és előhozza ezt rajta a cédula: ezerötszáz. Az ára ezerhétszáz uram, megfelel, kérdi és tartja a kezében az árut hogy ha „nem felel meg", visszaviszi Számólok. Nadrágszűkítés, vagy zakóigazítás, egyre megy. így is, úgy is fizetek. Nekem végül is mindegy, hogy kinek. Igenis ezerhétszáz. Kettő a zsebbe, ezeröt a blokkra. * A Zsiguli jól megy. Büszke a gazdája, megtalálta a megoldást — Odahívom a szerelőt Haver, prücök van a gyújtással, megakad a gázpedál. Kétszáz forintom van rá. Nesze, azt csinálsz érte, amit akarsz. Bólint. Egy óra múlva mehetek a Zsigáért, megy mint az álom. Röhög a haver, adja a számlát: százkilenc forint negyven fillér. Röhögök én is.; de nagy franc! * Ismerősöm meséli, mint egy pajkosságba beavatott. Hogy micsoda ötletek vannak! — Talajjavításra adott hiteiből libavágóhidat alapoznak. A két Dicsérni lehet ? Egy szép napon a sütőipar olyan príma kenyérrel lepte meg fogyasztóit, hogy nem jutottak szóhoz, csak ámultak, bámultak és faltak. Nem így Xabó bácsi. Az öreg, aki megette már a kenyere javát, méghozzá savanyú, csontszáraz, égett, szalonnás, keletlen klebák formájában, évtizede szenvedélyes újságolvasó és olvasólevélíró hírében állt Nevét jobban ismerte a nép, mint a Kossuth-díjas szépírókét, mert ő nem szépen írt és nem jóról írt, hanem csúfságokról, panaszokról, szemtelenkedésről, és az ilyesmit mindenki éppoly szívesen olvassa, mint a kisebb-nagyobb disznóságokról hírt adó bűnügyi tudósításokat. A kiváló kenyér állaga, külleme, kelleme azonban elérzékenyítette Xabó bácsit. El is tökélte, hogy beír az újságba, megdicséri a remek kenyeret Lemetélte a címkét, kiböngészsem te a gyár címét, telefonszámát, magához vett egynapi élelmet, zsíroskenyér és zöldpaprika formájában, mivel az aznapi kenyér finomabbnak bizonyult, mint akármi más. Xabó bácsi csak hívogatta a számot, az meg hol mellément, hol foglalt volt, hol téves, hol nem vették fel, hol megint elölrőL Fogcsikorgatva futott a pénze és elpocsékolt délelőttje után. Csakazértis kifejezi fogyasztói elismerését, ha a mentők viszik el innen, akkor is. Na végre! — Kitetszik? — A mai kenyér..„ azaz a kegyed csengő hangja!... Milyen csodás, hogy ha kissé megkésve is, de végre megtaláltam ... — Kit kapcsoljak! — Kérem az igazgatót! — A nevét! — A ... nevemet?... Nem fontos... Csak a fogyasztók nevében szeretném kifejezni... — Vagy ügy. Melyik igazgatót kéri. Van hét. — Akármelyiket. — Csak Sercli elvtárs van bent. — Akkor talán őt — Honnan keresi? — Honnan is? Innen. Az öszvér utca nyolcból. — Nem tudom kapcsolni. — Már miért ne tudná? Kiújult a reumája? Nem mozog a keze? Naccsádkám, reggel óta erre várok! Csak dicsérni akarom a mai sütést. — Micsoda?! A sütést? Dicsérni? Ilyet még nem hallottam. De nem jár túl az eszemen. Tessék előzőleg befáradni, és engedélyt kérni a titkárságtól. Utána tessék ismét jelentkezni. — Ahhoz, hogy további jó sütést kívánjak? Még mit ne! — Akármihez. Különben se tartson fel. Dicsérni! Itt csak pocskondiázni szoktak. Dicsérni nem szokás. És lecsapta. A vonal megszakadt, Xabót ette a méreg. Még ilyet. De talán a telefonközpontosnak van igaza. Kinek jut eszébe, hogy megdicsérje azt, amivel nincs baj? Szokás csepülni, szapulni, szidni, átkozni, becsmérelni, ledorongolni, kritizálni, elverni a port... mennyi szép, ízes kifejezés a bírálatra, milyen kevés és sápadt szó a dicséretre. Ez nem lehet véletlen. A szokások meg arra valók, hogy ne szokjunk le róluk. Aki dicséri a kenyeret, mert egyszer-egyszer jóra sikerül, annak nincs sütnivalója. Ebben maradt. És azóta sem evett olyan finom kenyeret. És azóta folyton eszi magát. Egy harapás a szikkadt, lapos kenyérből, egy gondolatfoszlány, megint kenyér, megint a rágódás. Vajon nem ő-e az oka annak, hogy a sütőipar úgy érzi, nem érti meg törekvéseit a kortárs fogyasztó — az utókornak meg mit mondhat egy péküzem? így lehet! Elefántcsont toronyban őrlődnek, nem sejtve, hogy volt valaki, aki méltányolta azt a bizonyos, jól sikerült kenyeret Az elmulasztott dicséreten éppúgy rágódik Xabó tata, mint a hétfő este kimért pénteki kenyéren. De ne ejtsünk könnyet érte. Már nem sok kell ahhoz, hogy kisüsse, mit kell tennie. És akkor beír az újságba, és alaposan megmondja a magáét arról a bizonyos telefonközpontosról, aki meggátolta a dicséretben. És ez is valami. PÉRELI GABRIELLA gép csinál egy kis aliM munkát, fl többi meg a vágóhíd tereprendezésénél van. De jobb, ha nem hangoztatom, mert úgyis letagadják, ezt ök nem mondták. Kiröhögtek. Előbb-utóbb úgyis „hivatalos" lesz a meló. Elfelejtem. Később köszön viszr sza az eset. Gyalogosok „fröccsennek szét" az őrülten száguldó mezőgazdász kocsija elől. Végigvágtatta a fél országot reggeltől délutánig. Hajt, „kihajt" egy vitathatatlanul fontos beruházást. Szeretnék elkezdeni, hogy ne vigye el évszámra a víz a munkájuk értelmét jelentő vetéseket. Rohan, a Szeged melletti községbe szakembert csábítani, mert a fiatalok csapatostul hagyják ott a szövetkezetet, megunva a sarat, a vizet, a sikertelenséget Fut a szomszéd megyébe, mert hallott az ottani jó módszerről, amely rajtuk is segítene. Elvtársak, tervezzetek, kihajtom. Rajta. A szomszédvárnál dühösen lép a gázra, a kocsi repül szinte a földgépek nyomait viselő föld mellett. Vágóhíd épül. El innen! — Hát persze, hogy nekünk kellett volna jobban a hitel! Ügy is volt, hogy kapjuk, készültünk rá, gépekkel, szakemberrel. Maga nem akart volna megpukkadni, mikor a saját cégének szervezett gépeket oda kellett adni? A mieink csinálták az ő munkájukat. — Talajjavításra adott pénzből liba vágóhíd ... — Azóta már engedélyezték nekik. Több a jó ismerősük mint nekünk. — Ügy érzi, magukkal „toltak ki"? — Jó kérdés. Hát kivel.. 1 — A szomszéd cég Jót akar, kell a hús az országnak. — Mindenki jót akar. Én is jót akarok. Kell a búza az országnak. Meg a pénz a dolgozóimnak, meg kell a sikerélmény a szakembernek, hogy megmaradjon falun. Nem érti, itt harc megy! Aki többet tud kibrusztolni, az jár jól. Ne higgye, hogy a fejemre estem. Most én keresek pártfogókat. Nem a magam hasznára. De keresek. Rohanok is... Rohan a körzeti orvos. Tizedszer, huszadszor bukdácsol ki a sárbafulladt., isten háta mögötti tanyához. Az öregasszony fekvőbeteg, a fia sűrűn ágynak esik. Rájuk szakadt a fél ház, csak egyetlen helyiség tartja magát Mama, az isten áldja meg, hadd vigyük kórházba, szociális otthonba. „Nem! Az én tanyám, az én birtokom, az én jószágaim nem hagyom! Itt akarok meghalni!" Meg is hal. Az orvos rohan. A megmaradt „fiú" maga is öregember, végérvényesen lebetegedett Napokig fel nem tud kelni. Papa, el kell innen menni. Kórházba, szociális otthonba, akárhova, de el innen! — Itt a jószág! Nem lehet! — Adja el! — Nem úgy van az. Szétcsupálni a vagyont? Végnélküli csatározás a beteggel a betegért. Nagysokára kegyes beleegyezés. „Na jó, gyerünk." Rohan a körzeti orvos mentőért. Ali a mentőfőorvos előtt „Gyere ki, ezt látnod kell." Szó nélkül mozdul, indul. Szántóföldön billeg a fehér autó. Áll a két orvos a földre könyökölt tanya előtt, szemükben döbbenet. Betámolyog az öreg a mentőbe. Gyűlölködve méri végig őket Felriadok. A monoton hangú hozzászóló megköszöni a figyelmet, valaki föláll, berekeszti a tanácskozást, sodródom a kitóduló hallgatósággal, taxiba szédülök, megállok, nézem az órát. huszonöt adom a harmincat, induloK a szerkesztőség felé, figyelmeztetést hallok: „ajtó"! Bocsánat, motyogom, becsukom a taxi ajtaját. Odabent kérdik, na milyenek az orvosok? Felhúzom a szemöldököm. — Orvosok? ... IGRICZI ZSIGMOND