Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

A döntő kérdés M

ondd, neked nincs barátod? — kérdezte egyszer Boldizsártól az asszony, amikor a férfi már elmúlt negyvenéves, a gyerekük meg éppen kijárta a középiskolát, és az utolsó, hosszú vakáció Idején sorra hordta föl a házhoz cimcorált. Az asszony ekkor vette csak észre, hogy mennyire unja Boldizsár állandó otthonülését, s ekkor túnt csak föl neki igazán, hogy mennyire gyűlölni tudja férje semmirekellő magatartását, ahogy heteken keresztül minden délután legyeket, szúnyogokat csapkod, vagy éppen clpőpucolassal köti le magát. Boldizsárt mellbe vágta u kérdés, annál is inkább, mert felesége ezzel érzékeny pontjára tapintott, s minthogy hasonló kérdés még nem hangzott el majdnem húszévi házasságuk alatt, a meglepetéstől hirtelen válaszolni sem tudott Az asszonyt azonban boszszantotta a dolog — mármint a kérdés megválaszolatlansága — olyannyira, hogy újra megismételte: — Mondd, neked nincs barátod? Boldizsár idegesen csoszogott ide-oda rojtos szélű papucsában a pár négyzetméternyi előszobában, és úgy tett, mintha most is legyekre vadászna, pedig nem volt már egy fia légy sem az egész lakásban, csak a falon szét. kenődött vérfoltjuk virított meg a szürke linóleumon hevert ittott néhány légytetem. — Ha-allo-od? — emelte föl hangját az asszony. Elnyújtott, lurcsa hangsúlyából némi gúny érződött s ha arcán nem is látszott, belülről azért mosolygott, enyhe kárörömöt melengetve lelkén. De Boldizsár továbbra is makacs hallgatásba burkolózott, s összeszorított fogakkal, fájdalmas képpel tűrte, hogy felesége hármadszor is a szemébemondja: — Mondd, neked nincs barátod? A férfi szabályosan megdöbbent a gúnyosan csillogói vagy inkább fenyegető szemek láttán, de még mindig úgy tett, mintha ml sem történt volna, s közben szinte észrevétlenül szedelőzködni kezdett Az asszony megérezte, hogy valami nagy hibát, vétett, /•avarában majdnem a konyharu. hával törölte meg a száját — Mi bajod, hová mész? — kérdezte férjétől, aki a rekamién ülve a cipőfűzőjével foglalatoskodott — Nincs nekem semmi bajom, csak sétálok egyet — felelte a férfi, de hiába hatott látszólag megnyugtatásként ez a válasz, hangja tele volt kétségbeeséssel, lelke mélységes sérelemmel. Nem sokáig tartott Boldizsár elkeseredése, mert a háromszor megismételt, már-már fenyegető kérdés föltevése után jó fél órával döntő változás történt életében. Céltalan bolyongása közben ugyanis betért egy ismeretlen mellékutcába, ami tulajdonképpen nem ts volt Ismeretlen, hiszen nap mint nap előtte járt el, azonban végig még sohasem ment rajta. Kis híján fölbukott egy kiálló kockakőben, amikor valaki hátulról elkapta a vállát. — Vigyázzon, még elesik! — mondta barátságosan a férfi, s Boldizsár miközben megköszönte a támogatást, valamint a figyelmeztetést, alaposan végigmérte az idegent, mivel a bozontos szakáll és bajusz mögött egy régi Ismerőst vélt fölfedezni. — Hát te vagy az, lapát? —• tegeztc le egyből a férfit, akivel a téren valaha együtt rúgták a bórt, és akire ezt a fura nevet azért rugasztották, mert nyurga ujjaival, hatalmas tenyerével úgy el tudta kapni a labdát, mint más földi halandó a röpködő legyeket. Lapát néhány másodperc alatt felocsúdott, és színlelt boldogsággal vonta keblére hanyagul öltözött néhai osztálytársát, akivel annak Idején sohasem volt jó viszonyban, de most, ennyi év után ki emlékszik már egy-két összezördülésre. — Te pedig Boldizsár, ugye? — mondta vagy inkább kérdezte határozatlanul, mert még mindig nem volt biztos benne, hogy ez az ismerős küllemű személy valóban Boldizsár-e, netalántán Ikertestvére, akivel számtalanszor összeverekedett, és akit mind a mai napig szívből utált, s akit mellesleg Barnabásnak neveztek. — Hát ki lehetnék más? — örvendezett Boldizsár, s abban a pillanatban már tudta, hogy elkezdődött valami új, valami régóta várt esemény az életében, egy találkozás, ami változást hoz negyvenegynehány éves fejére. Hónap vége lévén, kissé furdalta ugyan lelkiismerete, amiért elhozta otthonról a család utolsó ötszázasát, azonban a harmadik nagyfröccs után csakhamar túladott e gyötrelmen. Mivel a legközelebbi ivóhely első osztályú volt, már a beszélgetés elején oda lett szinte egy egész piroshasú. Lapát dióhéjban előadott, két és fél évtizedet átfogó élettörténete bővelkedett izgalmakban, így Boldizsár szüntelenül rendelte a nagyfröccsöket, nehogy a mesélő torkán akadjon a szó. Amikor a zenekar is játszani kezdett, Boldizsár már nem gondolt többé a másfél szobás lakásában eltöltött unalmas délutánokra, a tévénézéssel tarkított egyhangú estékre, helyette inkább vacsorázhatnékja támadt. Szaporodtak előttük az üres poharak, mígnem egyszer a prímás is fölfigyelt a két mulatozó vendégre. Boldizsár csillogó szemekkel, felszabadultan énekelte, hogy száz forintnak ötven a fele, miközben széles mozdulatokkal vezényelt a népi zenekarnak, s nem sajnált még egy százast sem a barna képű hegedűs szivarzsebébe gyűrni. Fél nyolc táján a pincér megelégelhette Boldizsár és Lapát hadonászását, mert hívás nélkül megjelent, s jegyezni kezdte keskeny számolócédulájára a fogyasztást Boldizsár, miután kifizette a cehhet, a gyakorlatban is meggyőződött róla, hogy száz forintnak valójában ötven a fele, ugyanis pont enynyi maradt az ötszázasából. — Gyere, bemutatlak az aszszonynak — húzta maga után Lapátot, s útközben betértek a közeli presszóba, ahol Boldizsár egy üveg Jobb fajta muskotályt vásárolt, megszabadulva utolsó forintjaitól. — A barátom — mondta otthon a feleségének Lapátra mutatva, és imbolygó léptekkel elindult a nappali szoba felé, szívélyesen Invitálva rég nem látott cimboráját. — A találkozásunkra — töltött a poharakba, s mit sem törődve asszonya vészjósló tekintetével, koccintásra emelte a vastag falú ivóalkalmatosságot. Felesége, mintha ekkor érezte volna meg az égi csapást, felugrott, kitárta a szekrénysor fölső ajtaját, s a polcon felhalmozott fehér lepedők közé túrt. — Jajj, istenem! — sikoltott föl fájdalmasan, és kezében az üres, kék borítékkal vad htsztériázásba fogott. Minden kiderült azonnal. így hát Lapát kénytelen volt fejvesztetten menekülni, Boldizsár pedig reggelig hallgatni a szűnni nem akaró asszonyi patáliát. Nem jutott el tudatáig a dolgok lényege, hogy mekkora bajt csinált, mindenesetre másnap, kora reggel, zúgó fejjel és karikás, kialvatlan szemekkel elindult, hogy valamellyest Jóvá tegye nagy-nagy vétkét, hogy pénzt kérjen kölcsön, s ezáltal adósa, tehát lekötelezettje maradjon valakinek. — Elegem van belőled és a barátaidból! — szakadt kl egy napon az asszonyból u zokogás, amikor Boldizsár már jóval túl járt az ötödik lkszen, és az elmúlt tíz év folyamán elitta az eszét, meg rendszeresen a félhavi fizetését. — Elegem, érted? Elegem! — folytatta sírós hangon az aszszony, és a következő héten benyújtotta a válópert, Boldizsár pedig fittyet hányva minderre, fölkereste Lapátot, s a többi jóbarátját, hogy sokadmagával elüsse az unalmas délutánok, tévénézéssel tarkított esték egyhangú szürkeségét. ROZSA IMRE Aratás havában A

z öreg magtáros nyugdíjasként sem tudott teljesen elszakadni a téesztől. Ezért is kért munkát aratás idején. így lett az idén felíró. Számolnia kellett, hogy a kombájnosoknak hányszor kell üríteni a megtelt puttonyokat. Az aratás első napján már jóval a munkaidő kezdete előtt az Irodán sündörgött. Pedig borús volt a hajnal. A felhőzet nehezen akart felszakadozni. — Amint javul az idő, megkezdjük az aratást — határozott a főagj-onómus. — Pista bácsi a tábla szélén várja meg a kombájnokat — kapta az utasítást. Felült hát kiszolgált biciklijére és elkarikázott — Ha teljesen besimul az ég, baj lesz mormolta útközben, fejét csóválva. Megáll! a tábla szélén, s szemével végigpásztázta a határt. — Nagyon megdőlt — állapította meg. — Nehezen boldogulnak azok az ormótlan gépek. Leszakított egy kalászt. Két kezébe fogta, aztán szétmorzsolta. Kifújta a szemek közül a tokiászokat. Megszámolta, mi maradt a tenyerén. Kiválasztott egy kövér szemet. Kettéharapta. — A ml időnkben az ilyet még nem mertük aratni, De hát van most már szárító is. ÜJból felnézett az égre. A Nap fátyolosan átsütött az egyre vékonyodó galambszürke felhőkön. Az ég alján már kéklett. Biciklijéhez ment. Elővette tarisznyájából irkáját. Nagy ákombákom betűkkel véste rá: Napló Aztán lapozott egyet. Ide került: Búza. Ojabb oldalra a táblaszá- , mot meg a fajtát pingálta. Gondosan bejegyezte a dátumot is: Aratás havának 8-lk napján. Kezdte volna írni a kombájnosok nevét, mikor motorzúgás neg pett a dűlőútra. A közelgő rozsdás zínű masinákon a vágóasztal, meg a motolla játékosan ringatózott minden döccenőnél. — No, Pista bátyám, mikor esszük a birkapaprikást? — kérdezte az egyik nagydarab gépész, ahogy megérkeztek. — Csak, ha elfogyott már az összes aratnivaló. — Igaz ez a gólyamese? — Lehet. Nálunk ls az udvarban van egy fészek. Most négyet költöttek az öregek, pedig csak kettőt szoktak. Esős nyar lesz nyilván. A kombnjnosok a felázott földet és a dőlt búzát méregették. Alaposan feljött már a gaz is. A legidősebb gépész intett a többinek, induljanak. Leeresztették a vágóasztalt, megpörgették a motollát. A gépek mohón hajtolták torkukba a kalászokat. — Vigyázz Jóska, bentebb süppedősebb — kiáltotta az öreg a vezérkombájnosnak. Közben ismét beborult az ég, s csöpögni kezdett az eső. Leálltak hát. — A szakramentumát! Jól kicsinál minket ez a monszun! — Hát ezt meg honnan veszi? — csodálkoztak el a többiek. — A rádió mondta, hogy ezért van a sok eső — hadarta büszkén az öreg. Ügy kell majd lei lopkodni a gabonát — tette még hozzá. — De azért ne higgye, hogy kaszásokra is szükség lesz — hetvenkedett az egyik legényke. — Nem is tudnék tán még húsz kaszást se összeszedni a faluból. De így van éz rendjén. Az eső egyre jobban rázendített A kombájnok indulhattak vissza. Az öreg még maradt. Leült egy fa alá, ahol nem ázott. Elővette füzetét és a dátum mellé bejegyezte: Megkóstoltuk az aratást. RADICS FERENC Katona ludit Lányom Békakirály Lányom, gilicém, fükoszorú a fején, tenyerében csillag ül. Lányom, madaram, dúdolgat, ha maga van, kicsi tücske hegedül. Lányom, kicsi lány, barna lepke a haján, meggy a szája, szeme szén. Lányom, takaros, a nap fája de magos, te ülsz a legtetején. Erparton ül, trónja kő. Bámulom még most ls én. O az, súgta Jó anyám, nézd, mi ragyog a fején. Korona van a fején, csúf palástján vadrózsa, őrzi álmát békanép, vízipók a szabója. Trónja mohos. Nyoma sincs. Az ér száraz, parttalan. Anyám tudta egyedül vlzlvára merre van. Érettségi találkozó A

műhelyben tudták, hogy szeretem a verseket. A „ kollektíva alkalmanként űj kötettel lepett meg. Néha egy költő látogatásakor büszkék voltak rám. — Látjátok, a forgácsolók is értik az irodalmat — mondogatták munkatársaim. Valóban, szeretem a verseket. Most is a vonaton verssorok motoszkálnak a fejemben. Csütörtök délelőtt van, s utazunk. Kicsit bosszant, hogy pont csütörtöki napra szervezték az érettségi találkozót A csütörtök sosem volt szerencsés napom. Elhessegettem a baljóslatú sejtelmeket, s észre sem vettem, amikor a vonat befutott az állomásra. Izgatottan szálltam le és biztattam a feleségem: — Igyekezzünk! Ránéztem a kifordított, kopott kabátjára és elfogott a keserűség. Lehetne jobb ruhája is, de a lakásra ment minden pénz. A lakást sikerült szépen berendezni, de nincs valamire való ruhánk. Szorítást éreztem a torkomban, mikor lenyomtam az osztályterem kilincsét. Bent négyen-öten beszélgettek. Megismertek, s bemutattam a feleségem. Nem találtuk meg a közös hangot a többiekkel, 9 leültünk az egyik padba. Lassan megtett a terem. Szűkreszabottnak éreztem a ruhám, feszültség vibrált a testemben, s izzadni kezdett a tenyerem. Rövidesen össze kell foglalni az életutam. Mit mondjak? Öt éve dolgozom, s közben elvégeztem a forgácsoló szaktanfolyamot. Fizetésem nem több, s nem kevesebb mint a társaimé. Az osztály felé továbbtanult. Pénzügyi főiskolán, közgazdasági egyetemen. Én gépnél dolgozom, munkások között Nehezen fogadtak be. Először nem értettem a nyelvüket gondolataikat — Maradtál volna az íróasztalnál a közgazdasági technikumoddal — mondták. De valahogy jobban szerettem az acélöntvényeket a kés alól letekeredő fémspirálokat És jobban szerettem a tiszta szemeket a bátor hangot Igaz nem azon az úton kezdtem, ahol általában a munkások szokták. Nem ismertem a gyárat, az irodák levegőjét szívtam, az aktákat, a számlákat rakosgattam. Rám került a sor. — Szakmunkás vagyok — mondtam. Ereztem, hogy körülöttem vibrál a levegő, s a padokban megszűnt a mocorgás. Néma, döbbent csend. Folytattam: szeretem a munKám, és tanulok. Marxistaleninista esti egyetemre járok, és majd szeretném elvégezni a szakosítót. Az üzemben, a munkapad mellett is tudom hasznosítani a tanultakat. Leültem. Kérdő szempárok figyeltek. Különösebben nem izgatott, már ismertem ezeket a kl nem mondott kérdéseket. Később elmentünk az élterembe, s velünk jöttek volt tanáraink. Kati néni, aki a politikai gazdaságtant tanította, mellém ült Biztatott tanuljak tovább. Láttam, hogy a többiek lopva a kezem nézik. Azt nézhetitek. — Valószínűleg azt gondolták, olajos, repedezett lehet. Pedig a munkám tiszta. Azelőtt a számlázásban konyákig indigós voltam. Beszélgetések. Elkapott félmondatok. Kocsit vettünk. A férjem most. doktorai. Eszmecsere a pénzről, a vagyonról. Kevesen szólnak a munkájukról. Félmondatok. Adria, Svédország. Válófélben vagyunk. Néha egy kisfiú, kislány fénykepe jár kézről kézre. Az is elvétve. Versek jutnak eszembe. Idézni kellene, de nem tudok csak részleteket. „En nem kiáltok, nem mondok átkot, csak állok az esős szivárványvadonba, szájamból nagyanyám szava lobban ... mente meg uram engem, ments meg a gonosztól I" Beszélgetünk, de érzem nincs közös téma, csak üres udvariasságok, bókok. Ezt nngyon jól megtanultuk. Feltűnik Juli. Annak Idején a Jászságból jött a suliba. Jó pofa volt. Most nem tudja, hogyan lépjen a földre. A székek közelebb-kerülnek egymáshoz, kis csoportok alakulnak, majd bomlanak. A távolabbról jöttek készülődnek, indul a vonatjuk. Szűkül a kör. Bezár az étterem. Kint szakad az eső. A kitartóbbjaival elindulunk a barba, de nincs hely. Italt veszünk. Egvikük meghív a lakására. Újra felidéződnek az emlékek. Az iskola, a csínyek, a május elejei viráglopások, a régi csókok, a félresikerült találkák. Színház, művészet, vita. Nem vagyok álmos, jól érzem magnm. Ránézek az Srámra. Lekéstük a gyorsvonatot Vitatkozás a polittkáról. ez életről. Lassan menni kell. Barát) ölelés, öt év múlva találkozunk. Az állomás olyan mint régen. Szürke felhők az égen, az eső hull, s mossa arcomat Már csak versekben gondolkodom. „A harmadik nanon a legnehezebb, a harmadikon Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom S elindulok hazafelé, ázottan, életreszántan. a kék. zöld. n} ros esőben a szocializmus korszakában .. ROZSA JÁNOS