Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

10 Vasárnap, 1978. július 23: Whisky A palack whiskys, vagy mind közönségesen viszkisüveg volt, de nagyon panaszos. — ... mert nincs rám szükség. Érti ezt, Uram? Nincs rám szükség? Pedig valódi, feketeíehér viszki vagyok és mégsem kellek... ön Uram, ha meg iiem sértem, a tizenötödik, de úgyis tudom, hogy önnél sem melegszem meg, akarom mondani, önnél sem hűlök le egy darabka jéggel a metszett pohurbun ... Hogy miért, Uram? Ez az, amit nem tudok, ez az, amit nem értek... Hogy mit hallottam? Hát igen, valami olyast hallottam, az első gazdámtól, hogy Ibiké... ez valami titoknő ott nála .. „ szóval. hogy Ibiké fel ne bontsa, holnap János lesz, aztán milyen jó lesz ez ajándéknak... így mondta, meg valami elfogyott reprezentációról és reprezentálásról beszélt Igen Uram, ez az első gazdám volt... Aztán elvitt egy selyempapírbu és egy nagy kocsiba valakihez, aki megrázott, gazdámat, az elsőt, öröméről biztosította, s félretett engem, míg ők valami mást ittak. Másból ittak. Nem belőlem, Uram ... Akkor még azt hittem, hogy tévedés az egész, de félóra múlva hallottam, hogy második gazdám rárivall valami Julikat nevű nőre, hogy meg van húzatva talán, meg fel ne bontsa, úgyis vége az év végi repinek, milyen jó lesz, viszi tovább valami Istvánhoz... Igen, Uram, nem téved. Megint selyempapír. Megint autó. Megint megráztak és félretettek, és aztán... Ügy van, Uram... Kisvártatva vittek tovább. És megint vittek. Uram én még annyi selyempapírt és annyi autót nem észleltem, mint most néhány nap alatt... És nem kellek, Uram. Senkinek sem. Illetőleg kellek, de nem rendeltetésszerűen, Uram ... Ugye érti, mire gondolok, Uram? — Értem — mondtam a szegény kis palacknak, de gyorsan befogtam a száját egy kis selyempapírral. Nekem sincs reprezentációm, meg pénzem sem, viszem tovább. Remek ajándék, egy üveg eredeti skót whisky, kérlek, a névnapod alkalmából. — öregem — mondta névnapi ismerősöm —, a próba sikerült. Az üveg visszakerült. GYURKÓ GÉZA — Szeretsz, Karlgeorg? — Szeretlek, Trude! — Jó volt, Karlgeorg? — Jó volt, Trude. De kutyául ki/áradtam. — Mit főzzek holnap, Karlgeorg? Fasírtot? És mi legyen hozzá? — Mindegy. Kelkáposzta. — De Karlgeorgl A kelkáposzta nem illik a fasirthozl Vöröskáposzta, az igen. — Csinálj vöröskáposztát, Trude! — Egyszer padlizsánnal is kipróbálhatnánk... — Padlizsánnal??? — Ez egy újfajta zöldség. Schuhmanne nagyon ajánlotta. Allitólag Franciaországból származik. — Vegyél inkább vöröskáposztát, Trude! — A franciák hiressek a pikantériájukról, Karlgeorg! — Vegyél Inkább vöröskáposzta t, Trude! — Póréhagyma, karalábé ét paprika keveréke. — Ez az újmódi vacak tönkreteszi a jó berlini konyhát. Vegyél vöröskáposztát! — Vagy inkább húsoskáposztát csináljak, Karlgeorg? — Csinálj húsoskáposztát, Trude! — És mi legyen hozzá? — Mindegy. Puding. Vagy rebarbara. — Jó, hogy mondod, Karlgeorg. Nem is paprika volt, hanem rebarbara. Hogy jutott eszembe a paprika? Schuhmanné pontosan azt mondta: póréhagyma, karalábé és rebarbara keveréke. Egészen különleges ize kell hogy legyen. — Minek, Trude? — Hát a padlizsánnak, Karlgeorg. Most beszéltem róla, de te sohasem figyelsz. — Én mindig figyelek. Azt kérdezted, mit csinál) a húsosPadlizsán káposztához. Én meg azt mondtam, hogy pudingot. — Először a fasírtról volt szó. Azt kérdeztem, csináljak-e fasírtot. Mire te azt felelted: ,Jgen, egyetértek." — Ilyet még az életben nem mondtam! Csak azt mondtam, hogy csinálj hozzá valamit. Kelkáposztát, vagy bármit. — A kelkáposztát csak akkor emiitetted, amikor megkérdeztem, hogy mi legyen hozzá. — Mi legyen hozzál Mi legyen hozzá! Azt mondtad, hogy húsoskáposztát akarsz csinálni. Mire én azt válaszoltam: jó, rendben, csinálj húsoskáposztát. Aludni szeretnék. Felhúztad a vekkert, Trude? — A vekkerről egy árva szót se szóltál, Karlgeorg! — Most mondom, Trude. Ebben a pillanatban kérdeztem, hogy felhúztad-e a vekkert? — Elveszed az ember örömét, Karlgeorg! Nem kísérletezhet egyszer az ember, mint nő? Padlizsán — már a neve is milyen jól hangzik! Olyan egzotikus, romantikus. Uborkaforma gyümölcs, mondja Schuhmanné. Kívülről kék. — Schuhmanné? — Ó, Karlgeorg, az örökös humorod! Tedd egyszer félre! Sehogy se megy ki a fejemből a padlizsán. — Hát akkor csinálj padlizsánt, de legelőször oltsd el a lámpát, Trude! — Nem,, inkább lila, persze csak a héja. Belülről fehér, azaz inkább karalábészínú. Vagy rebarbaraszinű. Nem is tudom, le kell-e hámozni... — Majd holnap megtudod, ha bevásárolsz. Majd megkérdezed. — Becsöngessek Schuhmanékhoz? — Fél tizenkettő múlt, Trude, mindjárt éjfél! — ú, a Schuhmanék sokáig fent szoktak lenni. Ilyenkor még olvasnak. — Csinálj burgonyafánkot, Trude! — Hogy jutott most az eszedbe a burgonyafánk, Karlgeorg? — Ha burgonyafánkot csinálsz, nem kell Schuhmannét megkérdezned. Azt primán tudod készíteni! — Végre, hogy egyszer megdicsérsz! Régen nem dicsértél, Karlgeorg. Pedig nekünk, nőknek szükségünk van rá! Virágot is régen hoztál! — Mit akarsz azzal az átkozott virággal, Trude? — Utoljára a nőnapra hoztál virágot! — Na elég, Trude! — Ennek már nyolc hónapja, Karlgeorg. Nemsokára karácsony. — Akkor majd megint hozok, Trude! — 0, mindig csak viccelsz, Karlgeorg. Szegfű volt. — Miféle szegfű? — Amit a nőnapra hoztál, Karlgeorg. Rózsaszín szegfű. Hogy illatozott! — Na jó, holnap kapsz virágot, Trude. El van intézve. De most már oltsd el a lámpát. Fáradt vagyok. — És mit főzzek holnapra, Karlgeorg? — Tökmindegy, Trude. — Jó. De padlizsánnal! Karlgeorg! Karlgeorgchen! Karli, Karlichen, ne csináljuk még egyszer? — Trude, tényleg dögfáradt vagyok... — Kellett nekem a franciákra gondolnom!... — Oltsd el a lámpát! — Jó éjszakát, Karlgeorg! — Jó éjszakát, Tru... JOHN STAVE Budapesti levél B

lue Jeans — vagyis: farmerruha, kisfiús frizura, törékeny termet, igénytelen külső megjelenés: Berek Kati érdemes művész. Első pillantásra nem hinné róla senki, hogy színésznő, mégpedig a javából! Inkább egyetemista diáklánynak nézné az ember, amolyan huszonéves, de komoly kis embernek. Am jól tudom, hogy csaknem 30 évvel ezelőtt — igaz, csitrilány korában — került el Szegedről, és e három évtized alatt sok értelmes művészi kísérlet, emlékezetes színpadi és pódiumsikerek jelzik pályájának sok-sok állomását. — Anyám a szegedi kendergyárban dolgozott, félárva voltam és nagyon nyomorúságos gyermekkorom volt. Árvaházban nevelkedtem és nagyon sokat éheztem, fáztam. Ezt ma már csak az tudja elképzelni, aki a felszabadulás előtt árva gyermek volt... Mégis felragyog a szeme s talán egy kicsit megnedvesedik, amikor Szegedről beszél. A gyermekkor emlékei közül kiemelkedik a „Sárga", az egykori ingyenes strand, amely megszépíti«a múltba veszett, de felejthetetlenül fájdalmas élményeket. — Ma már nem létezik a régi „Sárga", a helyén kis üdülőházak épültek. De nekem úgy volt a legszebb, ahogy gyermekkoromban volt... Szeme a múltba réved és színes szóval emeli ki: — A szegedi időszak a legfontosabb volt az életemben. A szegedi színház nagyon sokat jelentett nekem, nagy része volt abban, hogy ezt a pályát választottam. Én hiszek abban, hogy az ember életét a gyermekkor determinálja. Hiszen még gyermeklány voltam, amikor a szegedi dalegylet felkarolt és szerepelhettem velük a gyárakban, munkások és fiatalok között. És a színpadon megcsodálhattam ma már nyugdíjba vonult művésztársaim: Rajz János, Zách János, Petur Ilka és a többiek játékát. Aztán eljött az idő — Berek Kati akkor 16 éves volt —, hogy Budapestre került a Horváth Árpád népi kollégiumba. — Volt, aki lebeszélt róla, hogy elmenjek Szegedről. Pipicz József bőrgyári munkás volt az egyik. Azt mondta: „Maradj meg itthon, Szegeden mindenki ismer és szeret, itt mindig első leszel; de ki tudja, mi vár rád a fővárosban?" Hát bizony sok keserves élményem volt, amit még a nyomorúságos gyermekkor folyományaként könyvelhettem el... Súlyos betegségek kísérték gyermeklány koromat. Egyedül jöttem fel Budapestre, de azért itt már sok szerencsés körülmény kísért, amíg meggyógyítottak: a Fehér Kereszt Gyermekkórház orvosai, ápolószemélyzete. Nekik köszönhetem, hogy életben maradtam. A közelmúltban járt az NDK-ban. az ott dolgozó magyar fiataloknak adott irodalmi, verses- és prózaműsorokat. Nagy élmény volt számára a külföldön dolgozó fiatalokkal találkozni. — Most újra a Nemzeti Színházhoz szerződtem. Huszonöt évvel ezelőtt kezdtem színészi pályámat a Nemzetinél. Még nem tudom, milyen feladatok várnak most rám, de örülök, hogy újra a Nemzeti Színházhoz kerültem... Érdeklődöm, hogy miiyen elismerés, kitüntetés ennek az elmúlt negyedszázadnak kiemelkedő mérföldköve. Elmondja, hogy „Érdemes művész", kétszer kapott Jászai-díjat, egy SZOT-díj és Győr város Radnóti-díja. És amire a legbüszkébb, de időben a legtávolabbi: a Farkas—Ratkó-dlj. Ennek története van: — 1848-ban két honvédtiszt alapította a nemrégiben felépült Nemzeti Színház művészei számára. Ezt a díjat a Nemzetinél mindig titkos szavazással ítélték oda a fiataloknak. Ezüst gyűrű volt, a Kossuth-címerrel és büszke örömöm az volt, hogy a Nemzeti Színház művészei titkos szavazással ítélték nekem. Vegyem úgy — mondották —, hogy ezzel a gyűrűvel eljegyeztem magam a Nemzetivel ... — Terveld? — önálló műsorra készülök és a közeljövőben Egervárban játszom több régi magyar színjáték felújításában. Sándor János a rendezőm, vele lesz most megbeszélésem. Egervár csodálatosan szép régi vár Zalaegerszeg mellett Nagy élményt jelent számomra az ottani fellépés. Állandóan dolgozom az életregényemen. Kiderül, hogy ennek az iskoláslány megjelenésű, fiatal művésznőnek 18 éves nagy fia van. Még a nyáron meg akarja mutatni neki Szegedet, ahol az édesanyja kendergyári munkásnő volt, 6 pedig a — má már nem létező — árvaház lakója ... — Meg akarom mutatni a fiamnak a Tiszát Szegeden, a „Sárga" helyét a színházat, az egyetemet, a gyárakat és az egész Szegedet, mindazt, ami elmúlt — s fáj a szívem érte; — és mindazt, ami felépült... Aztán így búcsúzik: — Mindenkit üdvözlök, aki még emlékszik rám, és kívánok mindén szegedi fiatalnak olyan sikereket, szép eredményeket, mint amilyeneket én már elértem... Csókolom Szegednek mind a négy sarkát! CSÁNYI PIROSKA Gregó Apám nekem ajándékozta Meseországot. Esténként, ha hazajött a munkából, maga mellé fektetett és mesélt míg elszenderedtem. (Így kaptam tőle ezerszeresét mindannak, amit a valóságban nem adhatott!) Aztán, miután örökre elment, Sanyi bácsi, a világtalan újságárus kalauzolt tovább abban a csodavilágban. Emlékszem, sokszor órákon át ücsörögtem mellette, s ő nem fogyott ki a szóból; Babszem Jankó, Hüvelyk Matyi, Lúdas Matyi, az aranyszőrű táltos, a jószívű tündér, a kegyetlen felszemű óriás, az elvarázsolt királykisasszony, a gonosz boszorkány és a többi mesehős mind-mind jó ismerősom volt akkortájt... Aztán egy napon Sanyi bácsi la elment, de rövidesen újabb felnöttbarátra leltem Gregó, a kőművesmester személyében. Egy udvarban laktunk. Akkoriban költöztek oda és mintha megbűvölte volna az egész házat, szinte egyik napról a másikra mindenki megkedvelte. Mert Gregó tréfás, vígkedélyű ember volt és csodálatosan tudott az asszonyok, férfiak, gyermekek nyelvén beszélni! Egyébként sok férfitől eltérően, nem szerette a kocsmázást. Inkább kiült az udvarra kezében egy könyvvel, újsággal, s amikor az esti szürkület birtokába vette a várost, betelepedett a tereferélő szomszédok közé és mulattatta, szórakoztatta őket tréfás történeteivel, háborús élményeivel. Hiszen végigharcolta az első világháborút, ahonnan csak az őszirózsás forradalom hozta haza. Jómagam is ezeken a nyári estéken. a történetein keresztül szerettem meg, fogadtam barátommá Gregót. S ez a szeretet, a hozzá való bizalmam, ragaszkodásom az évek során egyre mélyült, hiszen már suttyó legénykoromban Istápolómmá vált, egyengette utamat, s tulajdonképpen ő tanított meg szeretni-tisztelni az igazságot, a szerénységet, az emberséges embert. Egy háborúvégi esemény pedig számomra igazi hőssé avatta. 1844 őszén történt Lárma, ajtócsapkodás zavart föl éjszakai álmunkból. Riadtan lestünk ki a függöny mögül Gregóék szélesre tárt ajtaja felé: a konyhában civilruhás, idegen férfiak fogták közre a házigazdát s dühösen faggatták: — Hová bújtattad azt a koszos zsidót, te rohadt bolsevista?! — Milyen zsidót? Láthatták: nincs itt senki. — Már nincs, de volt... No, szedelőzködj csak Gregorovics elvtárs. Nemsokára úgy fogsz énekelni te kis ártatlan, mint egy pacsirta. Ezzel már lökdösték is ki az ajtón, sőt egyikük hatalmas pofonnal próbálta gyorsabb mozgásra ösztökélni, de Gregó könnyedén félrehúzta a fejét és visszakézböl úgy vágta képen, hogy orránszáján eleredt a vér. Erre aztán nekirontottak és ütlegelve tuszkolták a kapunál várakozó gépkocsi felé. Azon az éjszakán szinte az egész ház talpon volt. Nálunk gyűltek össze a szomszédok, s izgatottan tárgyalták az eseményt. Egyesek tudni vélték, hogy a volt sarki boltos munkaszolgálatból megszökött fiát rejtegette elhurcolt szomszédunk, mások a házalót emlegették, de abban valamennyien megegyeztek, hogy meggondolatlanság üldözöttet befogadni, mert lám mi lesz a vége az ilyesminek. Sőt, Kovács néni, a piaci zöldségárus még azt is elsopánkodta, hogy az a szegény szomszéd élve már többé nem kerül ki a kópék kezébőL Szerencsére nem így történt Másnap újra megjelentek a civilruhások s bőszen faggatni kezdték Gregorovicsnét férje hollétéről, mert úgymond, a „hülye Fogarasi" hibájából meglógott az a „szemét". Hónapokon át hírét sem hallottuk ezután Gregónak. (Később' tudtam meg, hogy ellenálló csoport tagjaként fegyverrel harcolt a fasiszták ellen.) De közvetlenül a felszabadulás után váratlanul betoppant. — Na fiú, ezen is túl vagyunk. Most aztán neki a munkának. Helyre kell hozzuk, amit ezek a zsiványok tönkretettek. Szükség van ám most terád is — ölelte át a vállam. És másnap már ott dolgoztam mellette. Romot takarítottunk, téglát pucoltunk, fqlat emeltünk, építettünk. Igaz, nem sokáig, mert Gregót a fővárosba szólították, ahonnan csak az ötvenes évek elején tért végleg vissza szülővárosunkba. De addig én már elkerültem otthonról; csak vendégként toppantam be néha anyámhoz. Ilyenkor felkerestem őt is, és éjszakába nyúló beszélgetések után úgy tértem vissza munkámhoz, mint aki tiszta forrásvízben fürdött meg... Közben az évek szinte észrevétlenül rohantak el felettünk. És az idő nem kímél senkit: megöregedett az én drága jó Gregó baratom is. De a szíve, az esze még mindig fiatal; bölcs szavaira gyermekként figyelek most ls. A minap, hogy otthon jártam, kiültünk az udvarra a vén eperfa alá. Én fölpaprikázva magyarázgattam neki, ő meg nagy nyugodtan hagyta, hadd adjam ki magamból a mérget, csak azután szólalt meg: — Hitványok, gazemberek mindig voltak. Ma is vannak, fiam — így egész a világ. De nem ők a többség. És még valamit ne felejts el: aki eljegyezte magát a jövővel, az tűzön-vízen át becsületesen tartson ki mellette, hogy emelt fővel nézhessen az emberek szemébe. IZSÁK ANDRÁS *