Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

MAGAZIN 10 Vasárnap, 1978. július 23: Megyei utazások Szentes — bédeker nélkül A

z országút kanyargó víztükörnek látszik. Ülünk a berregő hal gyomrában, elhagytuk Vásárhelyt, még pár perc és a szemhatáron feltűnik a csíkos törzsű ceruza, a szentesi tévétorony — Körül kellene nézni Szentesen — mondja J. —, eddig mindig csak átszaladtunk rajta. Látnivaló minden városban akad. — Megnézni, mit? — Tudod — magyarázza J. —, megnézni mindig azt kell, amit borbélyok meg a pincérek ajánlanak. űk mindent a legjobban tudnak. — Túlbeszéltük — mondom —, menjünk, délig van Időnk körülnézni. Feltűnnek az elsó házak, s miután az Imént elhatároztuk, hogy ezúttal nemcsak nézünk, hanem látunk ls, mustrálgatni kezdjük a látványt. — Régen, talán persze szükségből is — mormogja maga elé J. — adtak az elsó benyomásokra, dfszes városkapukat építettek. Most meg... — Bakterházat — mondom. Hová megyünk elóször? — A főtérre. Kisvárosban mindig a főtérre kell menni először — állapítja meg J. egy világutazó csalhatatlan ösztönével. A fótér sarkán szép vonalvezetésű, modern épület. Képeslaptéma. — Látod a teraszt — kérdezi J. —, van mögötte egy kitűnő preszszó. Láttad már? — Közelítsük meg. Közelítjük. Es akkor zutty. J.-nek még sikerült félreugrania, nekem — en vagyok a pechesebb — nem. Tetemes vízmennyiség zúdul a nyakamba. Az égre nézek. Bárányfelhők úsznak át rajta békén. 3. a teraszra, oldalfalára mutat. — Legalább nősz egy kicsit! J. ismét félrelép egy új vizadag elől, nekem megint nem sikerül. Kezd bosszantani a dolog. Dohogok. Caplatunk fel a teraszra a csigalépcsőn. Harminc lépés — és megvilágosodik minden. A teraszon — 3. gyorsan előkapja a fotómaslnát, s hogy mindig emlékezhessek a szentesi esőcsinálóra, meg ls örökíti — egy férfiú locsol komoran egy hosszú slaggal. — Nem zavarja, hogy a Járókelők nyakába csorog a koszos víz? — kérdem a férfiút a tőlem telhető legnagyobb szelídséggel. A férfiú egyik mezítlábáról a másikra áll. — Ez el van rendelve, kérem. Az más, gondolom, merőben más. A presszó neve Panoráma, a panoráma pedig úgy szép, ha tiszta. Belépünk a presszóba. Azaz... Egy hölgy a pult tetején állva szól: — Takarítás! J. csodálkozik. — Pardon, hölgyem, hánykor is méltóztatnak a nagyközönség — és itt rém mutat — számára kinyitni ezt az üzemegységet? — Nyolckor — hallik a kurta szózat a magasból. — Most tíz óra és két perc — jegyzi meg szelíden J. No, de ha annyi Is, tessék mondani, nem lehetne egy táblácskát, egy icipici tablettót kitenni a lépcsőzet aljára, hogy ne jöjjön fel senki hiába? — Mindenre mi sem gondolhatunk ... — szól a pultteteji hang. — Tényleg, hát mindenre ők sem gondolhatnak — mondja J. Aztán közli velem, hogy legjobb emlékezete szerint Itt fenn, a terasz másik sarkában található egy kiállítási terem, s nézzünk be. A kiállítóterem szép. és szépek a képek is. Garantált minőség. Tornyai János és Endre Béla emlékkiállításán vagyunk. Negyed óráig és — mind a ketten. — Ma reggel borotválkoztunk, a borbély kiesett, keressünk egy pincért a tovább) programhoz. J. bólint, s megyünk, átkelvén a zöldön a Petőfi szálló éttermébe. Benyitok, s visszahőkölök. Ez még nincs nyitva! Takarítónők tangóznak az asztalok között... — Mikor nyitnak? — szólítja meg az egyiket 3. .— Nyitva vagyunk! — szólal meg a másik. Eltelik öt perc, s előkerül egy függöny mögül egy pincér. Rendelünk, hozza. — Turisták vagyunk — mondom —, szeretnénk körülnézni az Önök városában... Mit ajánl? A szeméből úgy látom, legszívesebben még egy sört ajánlana... — Háát — mondja aztán Jelentőségteljesen. — Valami műemlék van a városban? — Műemlék? Nem tudom, hacsak ez a kápolna nem az itt szemközt... De nem tudom, belülről sohasem láttam... — Más? — A múzeum. A Széchenyi ligetben, a ligetet is érdemes megnézni, természetvédelmi terület, úgy hallottam. Es megyünk. A liget lehetséges, hogy természetvédelmi terület, de ez az égkerek világon semmiből kl nem derül. — A múzeumok mindig érdekesek — biztat J. — a turisták minJig felkeresik őket! A múzeum — elvégre még csak délelőtt tizenegy óra van! — zárva. Jobb hí^án elolvassuk a falán levő táblákat. Megtudjuk, hogv Csa" 'ny Gábor 1871-'e-! szü'etef. s 1945-lg élt. ö a'anította a Csongrád vármegyei múzeumot, s igazgatta is negyvennyolc éven át, s hogy az em'ék'áblát a múzeum baráti köre állíttatta születésének századik évfordulóján. J. a másik táblán levő szöveget böngészi. — Kár, hogy nem alkotunk bejelentett csoportot — horgasztja le a fejét szomorúan. — Aztán miért? — Mert akkor megnézhetnénk a kiállításokat Itt vagyon az írás: bejelentett csoportok számára 9— 12-ig. J. közben a múzeum előtt álló szobrot szemléli. — Galambok mindenütt vannak — mondja tárgyilagosan. — Láthattuk volna a Koszta emlékkiállítást, az irániak és germánok ittjártának emlékeit, valamint a vidék néprajzát. — Várjuk meg a délutáni nyitást? — Persze, leülünk egy padra, és várunk! — Te, ez a liget, ez lehet, hogy tényleg természetvédelmi terület — mondja 3. — Honnan veszed? Nem szólal. Hámnéz, aztán a földre, s ezt megismétli többszőr is. Ja, persze. A salakkal hintett utat vastag rétegben felverte a fű! — Látod, itt még a tarackra is vigyáznak, ezt nevezem természetVédelemnek. — Te — mondom. Lakonikus vagyok ma. J. dalra fakad: „És most hová, merre kell menni,..? Szó, ami szó, Gilbert Bécaud egy fokkal jobban csinálja, de a pillanatnyi élménydús szituációban ezzel is beérem. Néprajzi kiállítás helyett — Akkor? — öblítsük le! Tovább, Csongrád felé indulunk. Dél van. Nomen est ómen: betérünk a Delelő nevet viselő harmadosztályú üzemegységbe, amely, mirtt emléklap is árulkodik róla: kiváló. A kiváló üzemegységben körben állnak a vendégek. Nem kólót Járnak persze, a pincér körül sorakoznak. Fröccsökért Benézek — már amennyire ez a függöny gyanánt szolgáló koszos abrosztól lehetséges — a másik helyiségbe ls. Csak Lella, az arab démon hiányzik belőle — mint ezt Rejtőtől tudjuk. — A Csongrád felől érkező — ide térhet be először — állapítja még 3. — Megy is tovább — mondom. Megyünk ml is. PF.TRI FERENC „,..az pokolbéli sátánnal szövetkezvén..." M

ásként vélekedik a történész, a levéltári iratok kései kutatója, a jogász, a pszichológus. a néprajztudós, az orvos, ha arról kérdik: mit talál érdekesnek a 250 éve zajlott szegedi boszorkányperben. Ki az adott társadalmi körülményeket, ki a bűnüldözési módszertani kérdéseket tartaná említésre méltónak. Más talán a babonákkal terhelt világ természettudományos fejletlenségében keresné az okokat, s bizonnyal lenne olyan megkérdezett, aki a bizonyítási eljárás jegyzőkönyveiből életmódkutatási témájához gyűjtene adalékokat. Mit olvas ki az űiságíró Rózsa Dániel, Szanda Kata, Köre Ilona vallomásaiból, a tanúkihallgatások jegyzőkönyveiből? Véleményét nem terelik semmilyen irányban a tudományos ismeretek, hát megpróbálja beleélni magát az akkorvolt helyzetekbe... Miért foghatta Kökénynére, a bábaasszonyra a boszorkányságot Puskás András? A tanú eskü alatt vallotta, hogy „felesége terhes lévén, mindenkor ajánlotta magát KÖkényné bábának. Eljővén a szülés Ideje, oda haza említett Kökényné nem találtatván, más bábaasszonyt kelletett hívniok... Oda menvén Kökényné, egy keveset leült, azután ... kimentében az fatens menye kikísértette, mondván neki Kökényné: csak meg ne bánjátok ezt. Harmad napra 12 esztendős fia rosszul lett, az lába bokája nagyon kifakadozott és egészében elromlott, végtére benne meg is holt." Hol sebezte fel a lábát a Puskás gyerek, mióta gyűlt már a sebe, hogy — bizonyára a vérmérgezés miatt — épp a szerencsétlen kijelentés után kellett meghalnia? Hát aki meg egyszer nem adott kölcsön lisztet a bábának — mert esetleg épp neki sem volt — tán szegénységét szégyellve használta fel az esetet arra, hogy a bábaasszony ellen forduljon. „Fazekas Ferenc rholnárné terhes lévén, oda hivattatott Kökényné. Annyira össze gyötrötte, kente az terhes asszonyt, az méhében belé nyúlván, összve rontotta annyira, hogy az gyermek halva lévén, az asszony is megholt beléje. Ezt pedig azért cselekedte, hogy annak előtte az terhes asszonytul lisztet kért Kökényné és nem adhatott neki, akkoron megfenyítette, hogy jobb volna ha adna." Szerencsétlen kor, amelyben akár egy marék liszt miatt máglyán végezhette életét a gyanúsított. Mert hát a bizonyítási eljárás jegyzőkönyveiből világosan kitűnik, a kuruzslást évtizedekig űzhették, boszorkánnyá csak akkor lettek, amikor az éhínség, a szárazság. a városlakók közti belső ellentétek pattanásig feszítették a helyzetet, s más ok nem találtatván, ráfogták a vétket a fllvekfcdl gyógyítókra, az írral kenegetőkre. „Monda Kovács Pá), a koldusok bírája, hogy nem istentől van ezen nagy szárazság, hanem tőrük országra adták el az esőt a boszorkányok. Csak őtet fürösszék meg, tudja 6 aztán, kinek kell a kőtelet nyakába vetni." Ml mással, ha nem az ördögget való szövetséggel magyarázható — legalábbis az akkori gondolkodás szerint —, hogy Kökényné azt is megmondja egy lakodalomban: „olyan eső lészen, valamint tavaly; félek rajta, hogy mind búzát, s mind szőlőt el fogja verni — amint eső is lett, de csendes eső lett egy hétre." Hát már most mai eszünkkel boszorkánynak tartanánk-e a meteorológust, ha véletlenül pontosan jelezne egy hétre előre? A tanúvallomások, a vádlottak önkéntes és kényszervallomásai még a Jegyzőkönyvekben is őrzik a korabeli magyar nyelv különleges ízeit — némi pikantériával fűszerezve. A 65 éves Kökényné Nagy Anna arra a kérdésre, hogy vagyon-e szövetsége az ördögökkel, így válaszolt: „Midőn először közikben adta magát... Az seregben jelen volt egy bak, annak a szőrit megfogta és három Ízben környül tánczolta, annyiszor arczulatját és... hátulját ls megcsókolta .., Azután a bakbul szép ifjú emberré vált és a latenssel közösködött." Nyomorú sors tehetett, hogy azért lépett szövetségre az élete felén már javában túljutott, mert „elhitették, hogy jobb lesz néki az olyan élet". Aztán persze jött a fürösztés, a csigára húzás. A boszorkányper híre terjedt, 1728. július 15-én a pozsonyi országgyűlésre követként felküldött főjegyző és tanácsnok értesíti a város tanácsát: „nehogy a nép megmételyeztessék és e miatt a tanács okoltassék, további befogatások és ítélkezések teljes erélylyel eszközöltessenek". A hatalmi szó foganatja: 1728. júltus 21-én kihirdetik a haláloa ítéletet. „Mivel ezen Jelen álló gonosztevő személyek... az pokolbéli sátánnal örökös hűségre éa szolgalatjára szövetkezvén, nékik ... adni magukat.. „ számtalan embereket testekben megrontani és életüktül ls megfosztani... nem félemlettek. Azért is élő tőrvények szerint más gonoszoknak rettentő és félemlő példájukra, az igazaknak tovább való megmaradásukra elevenen tűzre sententiáztattak. Tűzre, tűzre..." Es 1728. lúllus 33-án, éppen ma 250 éve, a halálra ítéltek alatt meggyújtják a máglyákat. A legfiatalabb Malmos Katalin 40 éves, a legidősebb Rózsa Dániel 82 esztendős. PALFY KATALIN Pék Pál: Körbeért világ Elém meredt a fal. Az ágak ostorral űztek házadig. Hol az a víz, mely ilyen szomjat valaha is lecsillapít? Emlékké-süllyedt kertjeinkből arcod nyugalma megszökött, miként a fű, a kút. a dombok megszöktek akkor délelőtt. Testeddé-lényegülf nyarakból valahogy mégis rádnyitok — Kések mögül kivlllog szinte érintetlen homlokod, s félelmed malma egyre őröl — Vonul a körbeért világ. Fliléres-gondú életünkből kilép a dal, az ifjúság. Egérutat se nyerhetünk már Ülünk a festett ég alatt, s feloldatlan zárak védnek: a szabad és a nem-szabad. Voss Levente: Boróka őszi dúdoló lapikondulásban ingalengő gyertyaláng szél lobban áspis tüzek alvó harangján Szemed vitorla utolsó hold zuhan füvekbe sodorva homlokod bujdosó csillagalt sekély nyál ujjakon lüktető erezetben végső mezőkön most kisercen a hold kertek alatt árvalányhaj fojtó szátldosás föld ere pattan: fák karjai bíborban dombok hegyek zúzmara röptömre összebújnak első fények harangjain madarak szárnyaim hazatalálok anyám keze kérgek közt korom koralloko' omló avarban Nap felé tépett a seb sajog szirony füvek tükrében medúza: barátaim fölött szétnyíló ejtőernyők V^flfP*