Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

12 Vasárnap, 1978. július 2. Csontváry és a szegedi árvíz Vadászkaland S

zázhuszonöt évvel ezelőtt, 1853. július 5-én látott napvilágot Csontváry Kosztka Tivadar <1853—1919), aki nemcsak a modern magyar festészetnek, de az újabbkori európai piktúrának is egyik legeredetibb egyénisége volt. Amint monográfusa. Németh Lajos írja: „... festészetét a varázslatos színvilág, a mágikus-realista hangvétel, a szuverén szimbólumteremtő erő jellemzi. Iskolázottsága kevés volt. de nem is tekinthető autodidaktának, szüntelen terme szetslúdiumai segítségével invendőzus festői formanyelvet teremtett". Híressé lett képeit — •unt a „Magányos cédrus", a „Marokkói tanító", a „Zarándoklás a cédrushoz Libanonban", a „Tengerparti sétalovaglóé", csakhogy találomra néhányat említsünk, más műveivel együtt — ma már szinte az egész világon nagyra értékelik és muzeális értékűnek tekintik. Századfordulói hazai festészetünket külföldön — többek között — főleg az ö szuggesztív alkotásai fémjelzik. Helyi mútörténetírásunk abban a szerencsés helyzetben van, mely szerint — Bálint Sándor kutatásai alapján — tudjuk, hogy Csontváry ősei a XVIII. szazadban, mint a sóház hivatalnokai Szegeden éltek. Hiteles dokumentum — a festő ún. „nagy életrajza" — alapján tarthatjuk számon azt a tényt is, hogy Csontváry huszonhat éves korában személyesen vett részt az 1879-es szegedi árvíz mentési munkáiban. A művésznek a tízes évek második felében írott kéziratos memoárja Németh Lajos 1964-ben megjelent Csontvárymonográfiája kapcsán vált ismertté, melyből az alábbiakban közlünk részleteket. „A szegedi árvízkatasztrófa — kezdte több mint harminc év után irt szegedi emlékezését Csontváry — engem az egyetemi hallgatók élére állított, a-kikkel kivonultam Szegedre: de a nagy viharban a hallgatókat öthalmon kellett hagynom éjjelre: magam pedig két legénnyel átkeltem a háborgó tengeren, és kikötöttem a vasúti indóház közelében a nagy töltésen. A csónakot a töltésről lesodorta az árvíz, én pedig ott álltam a két legénnyel sokáig, ázva-fázva, s vártam a katonai pontonra •.. Amikor a városházára értem — folytatja többek között memoárját —, s ott éjjelre inspekciós lettem: egy új kép tárult fel előttem: százával hevertek az emberek a terem padozatán, öreg—ifjú, asszony—férfi, szegény—gazdag, leány—gyermek különböző változatokban ... Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók pusztítását, a kártevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül vízzel lepte meg? ... Ilyen tapasztalatok után kedvetlenül kerültem vissza Budapestre, még egy meghűlessel is, mely nem volt alkalmas írás-olvasásra, a tanulmányok folytatására... Testem-lelkem pihenésre szorult, a sorsom azt kívánta, hogy keressek üdülést a gyógyszertárban. így kerültem Iglóra, ahol a főnököm a legnagyobb szeretettel fogadott s különböző, jövőm illető tervekkel alkalmazott" — fejezte be Tiszaparti városunkkal kapcsolatos — 1879. március 12—13-ra datálható itt-tartózkodásáról szóló — feljegyzéseit a festő. Csontváry önéletrajzának szegedi részletét elemezve már többször is leszögeztük azt a fontos tényt, hogy az itteni árvíz Csontváryra tóti lélektani hatása tagadhataban. A nem sokkal ezután jelentkező művészi hivatástudatának — Igtón tör unó — felismeréséhez <1880. okt. 13.), az ő fiatalkori szegedi árvízélményei szolgáltattak pszichológiai indítékot. Ezt igazolja Pertorini Rezsö: „Csontváry patográfiája" című könyvének (1966) e kérdéssel foglalkozó summázó megállapítása is. „E korszak rövid összefoglalásaként — írja Pertorini — elmondhatjuk, hogy az lS79-es szegedi árvíz idején Csontváry részt vesz a mentésben, életveszélybe kerül, a látottak és egy súlyos meghűlés életmódjának megváltozását okozza. Abbahagyja lelkesen végzett tanulmányait és orvosi tanácsra a Felvidékre megy patikusnak. Leírásából megállapítható, hogy a súlyos szorongást okozó élmények depressziót váltanak ki, melyeknek több összetevője közül jelentősnek látszik az árvíz elsődleges egyéni képzete, amelyből megnyugvást szintén a képzetek tikján nyer. Az élmény leírása és még több adat igen erősen eidetikus alkatúnak mulatják, és arra utalnak, hogy sok nagy hatóerejű képzete volt. A későbbi rohanó ár, vízesés, tengerábrázolásai talán az árvíz élményével állnak összefüggésben." Pertorini orvostudományi jellegű gondos diagnózisából kitűnik tehát, hogy a szegedi árvíz mentési munkálataiban résztvevő fiatal Csontváry további sorsának, szellemi és művészeti kialakításában az itt szerzett benyomásai s megbetegedése meghatározó szerepet játszottak. Bizonyossá válik, hogy ő a Tisza által akkor elöntött városunkban életét formáló, festészetére kiható felejthetetlen élményben, sőt nyugodtan mondhatjuk „pszichológiai áramütésben" részesült. Voltaképpen ezt erősíti meg a szakirodalom is, mely szerint: „... Csontváry későn, negyvenéves korában kezd el festeni tanulni egy későbbi hallucináció hatására, mely azt sugalmazta neki, hogy ő lesz a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaelónál." Csontvárynak ez a betegségéből adódó, nagyzoló önértékeléséből fakadó elképzelése nyilvánvalóan örök ábránd maradt. De kétségtelen, hogy festővé válása előtt ez a neurotikus idegrendszerű fiatalember hasonlóképpen „háborgó tenger"-nek látta a Tiszát, mint egykor <1847 februárjában a róla szép verset író) Petőfi, aki szerint e folyó ,„.. Zúgva, bőgve törte át o gatot, / El akarta nyelni a világot!" Ebből az elementáris régi szegedi élményéből fakadóan vált Csontváry pantheisztikus szemléletűvé, aki egész festészete során „.. .a természetben mindig a monumentálist, lenyűgözőt, szokatlanul nagyszerűt keresi". SZELES1 ZOLTÁN r

miért jöttél tulajdonképpen?! — A nyurga Béla fölöslegesen sok mozdulattal rugdosta csizmájáról a kemény, deres sárkoioncokat: — Álmodozni, vagy őzet lőni!? Karcsi barna, kerek képe mosolyra szélesedett, ahogy megérintette egy galagonyabokor ösvény fölé nyújtózkodó ágát. Amaz nem nézett föl: — A betyár életbe! Odateszlek a Mátra legjobb vadjárásába, te meg!... És az az öreg bak! Életemben olyat még nemi... Kapaszkodóhoz értek, szuszogni kellett. Nemsokára odaláttak a tisztásra. Sátruk előtt guggolt Sanyi bácsi, az öreg vadász. Béla még tavalyról ismerte, meg azelőttiről. Az öreg, hogy meglátta őket, csavarni kezdett. Csak bólintott az üdvözlésre, a cigarettát szájába vette, végét az égnek tartva, nehogy a dohány apraja kihulljon. Gyufa után matatott, és csak az első pöffentet. Után szólalt meg: — Volt szerencse? Béla ledobta válláról a tarisznyát: — Szerencse!... Nem az kell ide, hanem vadász! Az öreg hosszút hunyorított, aztán a cigarettát eltartotta, úgy nézte az ingerült embert. Az talán észrevette a pillantást, megcsökkent: — Karcsi, láss vacsora utan! Ma te vagy a soros! — Cigarettát szedett elő, leguggolt ö is: — Vendégül láthatjuk? — Egyre mosolygott, mind a harminckét fogával. — Megköszönöm. Elutazunk a feleségemmel az ünnepekre. — Ropogó térdízületekkel állt föl: — Éppen azért jöttem, hogy a sátrat csak tegyék be nyugodtan a színbe. — Oké. Még nem tudjuk, meddig maradunk. A vadjárástól függ. — Merre voltak? — A Veres sziklánál. Hajnalban meg a Medve-völgy ben ... — Béla újra beletüzesedett: — Képzelje, a Mátra legszebb őzbakját fuserálta el ez a kölyök! — Lehajolt a táskához, konyakos üveget szedett elő. — Hallom, ahogy húz fölfelé, óvatosan. De nekem jó a fülem! — Kortyolt az italból, az öreget is megkínálta. — Na, mondom, ez csík öreg róka lehet, amelyik ilyen óvatosa a jön .., — Vagy fiatal, félénk suta — bukott ki a vén száján, de már tette is oda a kezét: fiatalabb korában ő se szerette, ha beleszóltak nagy vadászkalandjaiba. Am a másik oda se figyelt. Gombolta ki a mellényét, fújt: — Na, mondom, ez jó fogás lesz!... Felém jött, egyenesen felém a patakmederben! Már szinte láttam a rezes fülét! — Két kezét felemelte, mintha a fegyvert tartaná, és bal szemét beszorítva dőlt előre: — így jött. Érti?! Aztán... egyszerre csak elfordult. — Felegyenesedett, újra húzott a konyakból. — Elfordult, föl az oldalba, ez a holdkóros meg aludt, vagy mi! Az öreg lassan, feszült figyelem közepette emelte szájához a cigarettát: — Szél? — Teljesen a szemembe fújt! Zaj semmi... — Szagot kapott!? — mondta hirtelen a másik," és indulni mozdult. — Mit? Ott!? A szél egyformán csípte a két fülemet! Egészen hülye nem vagyok! Az öreg bólogatott, puskáját a vállára vette. — Szagot kapott; farkasszagot — dünnyögte mély meggyőződéssel, inkább már magának. — Füttyentett a kutyának, indult.. — Farkasszagot! — hördült föl Béia. De aztán csak legyintett, s leült a vadászszékre, amit közben Karcsi kikészített. Jobb lábát kinyújtotta, úgy keresgélte a bicskáját: — Farkasszagot! Haha! A Mátrában farkas! Októberben ... Hm, mit szólsz? — Nem tudom — mondta Karcsi, és átnyújtotta az étkezötálcát. Hallgattak, csak az állkapcsuk dolgozott ütemesen. Valamelyik fa odvában egy méla kuvik ébredezett. Aztán Karcsi fölállt, edényt mosni. Béla még elszívott egy cigarettát, hatalmasakat nyújtózott, ásíttott: — Hajnalhan lövök két bakot. Két óriás, hétpróbás vén csirkefogót! Hm?! — Az jó lesz — mondta Karcsi, s még kiült, nézni az estét. Béla odabent bekapcsolta a rádiót: — Egy kis Mozartot. Azzal tudok jól elaludni. — Keresgélt, Mozart nem jött. Végül kihalászott egy hegedűjátékot. — Na, ez is megteszi. Liszt. — Brahms — mondta emez. — Hagyd meg. A Hold egyre mélyebbre kukkantott a völgybe. A tölgyek rozsdába öltözötten álltak a tetőkön. Lejjebb a gyertyánok csak egy kis szelet vártak, hogy utolsó leveleiktől is megszabadulhassanak. S lent a völgyben vidám zöldet nyújtottak ég felé a cirbolyák. A hegedű hangja előrekúszott, egészen a szakadék széléig. Ott egy része lehömpöiygött, más része meg fölszállt, egészen a csúcsokig, és mély színt adott a holdfénynek. — Előszói- csak az egyik őzet vette észre. Az ösvénytől föntebb állt, fülét előrecsapta. Aztán lépett egyet. Es még egyet. Akkor ért melléje a másik. Fejét az elöl álló vállára tette.., Karcsi szinte látta nedvesen remegő orrcimpáikat... ...hirtelen hátrafordult, de már csapta is föl a könyökét. A lövés a sátorponyva tetejét szakította meg. — Te hülye! Te barom! —Béla lassan, guggolva lépett ki. — Láttad, mekkora bak volt?! A rádió elgurult, a szakadék szélén állt meg. A hegedűszó elhalt, némi recsegés után bemondó beszélt idegen nyelven, majd valami vígopera kezdődött. Mikor a másik ernyedni kezdett, Karcsi elengedte Bement, ágya alá nyúlt a táskáért. — Az irigység! Mert nem volt nálad a puskád! — lihegett a másik. — Nyugodj meg. Nem vagy gyerek. Béla, sírás helyett, nehezen hörgött: — Soha!... Soha nem... Karcsi kilépett: — Nem vagy gyerek. — A homlokán meleget érzett. Odanyúlt A keze ragacsos lett. — Nyugodj meg. Hajnalban kimégy a Medve-völgy be. A Mátra legjobb őzjárása. . Gyors léptekkel indult a lejtőnek. A túlsó helyen várta az öreg: — Baj? — Nem esett Szótlanul ereszkedtek a lejtős, széles hegyhátra. Félóra múlva odalátszott a fényekkel kipontozott városka. Az öreg a puskát hátrafordította, kényelmesre, hogy rátegye a két könyökét: — A két bak?.., Felküldjem a bőrüket? — Nem kell, Sanyi bácsi. Bár egyet se lőttem volna. — így van ez — hümmögött maga elé a másik. — Ezért kaphatna maga puskavégre, amenynyit csak akarna... Maga igen... A horhó lassan szélesedett, ki lehetett egyenesíteni a térdeket. A telehold még a fák ágait is rárajzolta az ösvényre. KUNSZABÓ FÉKÉNC Tasnádi Varga Éva Tárulj tovább... Bodzavirág fehérje, nő, növekszik, egészen fel az égre. Létrán mászom utána, gyermekkorom felejtett délutánja, Tányér lett most belőle. csattog rajta régvolt kiskacsák csőre. Fénye kúszik hajamra, zárja tőlem pincegádor lakatja. Mi lesz. hogyha elérem? Gyermekrajzhoz nincs már engedélyem' Ezer törvény szabályoz, esküvel köt egy felnőtt diplomához Ezer fonál csomózgat. a telefontól nem látom a holdat. Bodzavirág fehérje. tárulj tovább időtlenül az égre.