Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

12 Vasárnap, 1978. július 2. Egy rendkívüli ember Rousseau emléke A

francia felvilágosodás kispolgári szárnyának képviselője, író, filozófus, a világirodalom klasszikusa, a hűbéri rend nevelési rendszerének éles bírálója, Jean-Jacques Rousseau, 1712. június 28-án született Genfben. Apja szegény órásmester volt, anyja korán meghalt. Apja, aki egy genfi kapitánnyal összeveszett, elhagyja a várost, de fiát is. Rousseau iskolát nem járt, inaskodott, majd megszökött szülővárosából. Warensné vette pártfogásába, egy fiatal hittérítő asszony, neki köszönheti műveltségének alapjait. Párizsba kerül, megismeri és feleségül veszi Levasseur Teréz varrónőt, kinek öt gyermeke születik. Az 1749 jelenti számára a fordulatot Meglátogatja Diderot-t a vincennes-i börtönben. Ütközben elolvassa a dijoni Akadémia pálya tételét: Rombolta-e vagy javította az erkölcsöket a tudomány és a művészet fejlődése? Ez volt számára a „megvilágosodás" pillanata. Meglátta, hogy az élet jó, és az ember boldogságra született, csak hamis úton keresi, és hivatásának érezte, hogy megtanítsa az embereket, „tegyenek különbséget a valóság és a látszat, a természetes ember és az intézmények teremtette hamis és fantasztikus ember között". A pályaművet elküldte, amelyet Értekezés a tudományról és a művészetről (1750) címen emlegetnek. Első díjat nyert, és egy csapásra tűrés író lett. A következő évtized életének legtermékenyebb szakasza. A dijoni Akadémia pályázatára írta második értekezését, Az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és okairól (1755), majd d'Alembert enciklopédiái cikkére válaszolva, Levél d'Alembert-hez a színházakról (1758). Végül a három nagy művében választ akar adni a két értekezésében felvetett kérdéseire: Az új Héloise (1761), A társadalom szerződése (1762), Emil (1762). Az utóbbi művéért elítélik, és elfogató parancsot adnak ki ellene. Rousseau Svájcba, majd Angliába menekül. Párizsba csak 1770-ben tért vissza, de publikálnia nem volt szabad. Utolsó hónapjait egy tisztelője ermenonville-i kastélyában töltötte, es itt halt meg 1778. július 2-án. Rousseau sajátos gondolkodása, mely a XVIII. sz. felfogásából fakadt, már a maga korában is a legellentétesebb kritikákat váltotta ki. Ügy írnak róla, mintegy rendkívüli emberrőL „A tudományok ellen ír, s ő maga tudóssá lesz. Bírálja a francia zenét, s ő maga operákat komponál, megsemmisítő ítéletet mond a vígjátékról, de maga ls ír vígjátékot; sötét képeket fest a filozófusokról, bár maga ls filozófus .. » Ez a vibráló szellem, látszólagos ellentmondásai ellenére csodálatos egységű életművet alkotott. A két Értekezés adja szemléletének alapját Az emberi természet jó, de a magántulajdonra épülő társadalom megrontotta. A rousseau-i leírásban az ember természetes állapota nem egy valóságos történelmi szakasz, hanem hipotézis. Ennek lényege az önszeretet és mások szeretete. A magántulajdon a kapzsiság és a hiúság forrása, s az embernek a dolgok feletti hatalmát az ember feletti hatalmává teszi; az önszeretet önzéssé válik, az ember a látszatok rabja lesz: nem természetes ember már. A társadalom romlott, mégis szükséges, hiszen a sajátos emberi tulajdonságok, az értelem, a nyelv, a tudat, a moralitás csak benne fejlődhetnek ki. A megoldást, a gyógyulás útját Rousseau a három nagy müvében próbálta megkeresni. A század legnagyobb könyvsikerét, a levélformában megírt regénye, Az új Héloise hozta. Egy kis közösséget mutat be, ahol a városok romlott társadalmával szemben, az emberek az igaz értékek szerint élnek, s ha nem is lehetnek maradéktalanul boldogok, meg tudják őrizni emberi méltóságukat Mozgatórugója erkölcsi célzatú: a közösséget arra bírni, hogy tudatosan akarja a jót. Egy nagy kérdésre keresi a feleletet a Társadalmi szerződés c. munkája, hogyan nyerheti viszsza az ember régi szabadságát egy fejlettebb társadalomban. Elméletének alapja az a gondolat hogy akkor vagyunk szabadok, ha a magunk alkotta törvényeknek engedelmeskedünk, A nagy vihart kavart nevelésregénye, az Emil. A regény „az emberi szív története", amely feltárja, „hogyan születnek meg benne a bűnök", de azt is, hogyan előzhetjük meg őket. Rousseau a valóságos gyermekből indul ki, és a nevelést és az oktatást a gyermeki lélek megfigyelésének alapjaira helyezi. Sokan felvetették a kérdést: arisztokrata, vagy demokrata polgár válik-e Emilből? Emil emberré akar lenni. Rousseau rendszere emberi karaktert akar adni a társadalomnak. Nagy hatást gyakorolt a magyar irodalomra utolsó művével, a lírai Álmodozásokkal. A megtett út visszaidézése, a sok megpróbáltatással, csalódással teli élet képei. Lassanként mindenről lemond, s e lemondásban találja meg a szabadságot, az emlékezéseiben a megnyugvást. DR. FÜR ISTVÁN H

ány arc, Aév, esemény tarkítja az ember életét a múló évek, évtizedek során! És be sok közöttük az olyan, mely úgy tűnik, végleg a feledés homályába merült! Mégis, elég olykor egy hang, egy mozdulat, egy mosoly és a rég elfeledett emlékek oly elevenen törnek ránk, mintha minden, ami velük kapcsolatos tegnap, tegnapelőtt történt volna... A minap is szórakozottan bámészkodom a főtéren s egyszerre az a kellemetlen érzésem támad, hogy valaki figyel. Zavartan nézek körül, s valóban, alig öt méterre tőlem magas, barnaképű repülős ezredes áll és úgy fixíroz hogy az már egyenesen idegesítő. No, de engem sem faragtak fenyőfából: keményen állom a pillantását, miközben így morfondírozok magamban: „Ügy bámulsz öregem, mintha legalábbis a világ nyolcadik csodája lennék. Hát csak gyönyörködj tovább — a hátam közepében!" Ezzel nagy kevélyen tovasétálok. Két perc múlva meg is feledkezem az esetről, s éppen a könyvüzlet kirakatánál ácsorgok, amikor valaki csendesen megszólal mellettem: — Bunyó... Meglepetten kapom fel a fejem. Ki az, aki ismer, ki tudja itt messze szülővárosomtól, hogy valamikor régen, több mint négy évtizeddel ezelőtt egy gyermekcsata alkalmával társaim levakarhatatlanul rámragasztották a Bunyó nevet? Fölkapom a fejem, s hát ott áll mellettem az én bámészkodó ezredesem. Férfias, markáns arcát a mosoly ellágyítja, szinte gyermekivé varázsolja. Én meg csak álmélkodott, nézem, miközben agyamban kánkánt járnak a gondolatok. Ismerem ezt a mosolyt, ezt a különös szemhuny orgatást. De honnan?! — gyötröm magam kétségbeesetten. És akkor hirtelen belémdöbben a felismerés, s a szó is kibuggyan a számon: —1 Csűri, te vagy?! Hát persze, hogy ő volt. Csűri, a kis cigányfiú, a cukorgyári tehenész fia, a régi pajtás, akit több mint harminc esztendeje nem láttam már, s akiről, mi tagadás, szinte teljesen megfeledkeztem az elmúlt évek során. A váratlan találkozás feletti öröm nyomban a legközelebbi vendéglő felé irányít bennünket. Mert ugyebár ezt nem lehet csak úgy, koccintás nélkül elviselni. És mikor már ott ülünk a fehér asztalnál, vége-hossza nincs a kérdezősködésnek: Hogy vagy? Mit csinálsz? Emlékszel erre, emlékszel arra? És így tovább... Így tudom meg, hogy az én ezredes barátom valahol a Felvidéken teljesít szolgálatot, nos, kétgyermekes apa, s hogy most átutazóban van itt Szegeden. — És te? — szegezi nekem a kérdést végül —, te mit csinálsz? — Én... járom a bolondját. Csűri Kacag. Még mindig a régi vagyok — mondja. — Lehet, de mégis így van — válaszolom, s a lehető legkönynyedébb hangnemben, nagy hézagosan felvázolom, hogy mióta nem találkoztunk, voltam tanuló, rikkancs, cipőpucoló, zsákoló, kocsis, gyári munkás, főiskolás, színész, énekes, újságíró — és most végül rádöbbentem, hogy hülyeség ez az egész össze-vissza ugrálás, mert az ember egy szép nap rádöbben, hogy elrohant az élet, s ő még mindig nem jutott tovább a húszévesek pályaválasztási időszakán, hogy nem tartozik sehova, nem vert gyökeret sehol... Ezen aztán kissé elmélázunk, de felteszek egy kérdést s ez nyomban elűzi a borús hangulatot: — Csűri, emlékszel, hogyan lettünk jó barátok? Hogyne emlékezne! Nem lehet azt elfeledni! Pár nappal azután történt, hogy beköltöztek a cukorgyár kertje melletti házikóba — a te^ henésznek kijáró szoba-konyhába. Gyümölcsérés ideje volt éppen, s a sárga, mézédes cukorkörték, a savanykás almák oly csábítóan integettek felénk, hogy rövid haditanács után megrohamoztuk a sövénypalánk mögötti fákat No, de ezúttal nem sok szerencsével: váratlanul előbukkant Gyuri bácsi, az új tehenész, s oly ribilliót csapott, hogy ész nélkül futottunk szét Később a homokbánya melletti főhadiszállásunkon gyűltünk össze, s éppen azt tárgyaltuk, hogy jó lenne kimenni a tóhoz halászni, piócát fogni, amikor a domboldalon térdig érő fehér gatyában félmeztelen cigányfiú ereszkedett alá. Kezében zamatos körtével megrakott kis kosarat tartott, s úgy tíz lépésnyire tőlünk félénken, szótlanul megállt — Mit tátod a szád? Húzd a csíkot tovább — mordult rá az örökké hetvenkedő Kriszter Béla. — Ne haragudjatok — szeppent meg a jövevény. — Édesapám küldi ezt a körtét, és azt mondta, máskor ne lopjatok, kérjetek, mert szívesen ad... — Édesapád? Hát az kicsoda? — A cukorgyár új tehenésze, aki az előbb ... — Igen? És még Ide mersz jönni, te nyavalyás?! Na várj csak... — Ne ugrálj, Kacsa, mert megrúglak — lépett közbe Csízi, a vezér. Aztán a megszeppent fiúhoz fordult: M

egint rossz napom van. B. úr, a maszek kiskereskedő megállít a piacon, s hű maradva önmagához, ismételten erőszakos. — Mire vár? Arra vár, hogy meggondolom? Soha vissza nem térő alkalom. 200 négyszögöl ragyogó fekvésű szóló, es potom áron adom. Hagyjon. B. úr. Udvariatlanul hátat fordítok neki, nincs szándékom szőlő venni. B. úr persze rosszallóan csóválja a fejét, viselkedésem felháborítja. Hangoztatja is, hogy nem ért engem, hiszen foglalkozásom olyan, hogy mellette nyugodtan megművelhetném ezt a 200 négyszögölet, s még hasznom isienne belőle. Az utcát Járva mindig találkozom a számonkérőkkel, a felelősségre vonókkal, a beavatkozókkal, a közbeavatkozókkal, a tanácsadókkal, az erőszakos jóakarókkal. Tegnap este D., a város fontos hivatalának fontoskodó hivatalnoka megrótt, amiért nem látott a művelődési központ márványSzámonkérők termében, ahol tegnap este G. zongorahangversenyét élvezhettem volna. Máskor számonkéri tőlem, hogy miért nem jelentem meg a fotókiállításon. A fontos hivatal fontoskodó hivatalnokát zavarja, hogy nem úgy élek, ahogy ő. összetalálkozom Istvánnal, a fiatal mérnökkel. Kissé ideges. Elpanaszolja: szomszédja leszólta, hogy újból külföldi útra készül feleségestől. Kifejti: az utazás haszontalan pénzpocsékolás, István vásárolna inkább egy hobbikertet, az az igazi kikapcsolódás, nem pedig a dögfárasztó csavargás. Igen, és a hobbikertben megteremne a krumpli, a zöldség, a sárgarépa. István nyúzott képpel hallgatja szomszédját és szenved. Annál udvariasabb, semhogy a bősz okvetetlenkedőt rendre utasítsa. István a könyvek szerelmese és szenvedélyes utazó. Harmincéves, ée bejárta fél Európát. Szomszédja osztályvezető egy nagyvállalatnál, gyakorlatilag értelmiségi munkakört tölt be, és elvileg ugyancsak szellemi munkát végez. Csakhogy a látszat csal. Ez az osztályvezető egyáltalán nem végez szellemi munkát, ingerülten várja a délutánt, hogy „leléphessen". A szőlőjében érzi magát elemében, ami tiszteletre méltó dolog volna, ha felhagyna az osztályvezetósködéssel és kifejezetten a szőlővel foglalkozna. A fiatal jogász megint egy más eset. ö a maga módján urbánus, megrögzött városlakó, „aszfaltkoptató", a természetben kizárólag tájképeken gyönyörködik. Napi munkáját be fejez .'én menetrendszerűen beül a városka egyetlen első osztályú presszójába ismerősökkel találkozni, beszélgetni, vagy csak egyszerűen bámészkodni. Az intézmény „buzgómócsing" gondnoka rossz szemmel nézi a fiatal jogász „léhálkodását", s kartársi alapon gyakran érzi magát indíttatva, hogy hősünk magatartását kifogásolja, számonkérje. A gondnok ilyenkor előadja, hogy ez az élet rosszra vezet, ennek züllés lesz a vége, mert a lejtőn nincs megállás, arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzbe kerül a mindennapos presszózás. Máskor arról faggatja a fiatal jogászt, hogy talán válni készüL Jogász ismerősöm fogcsikorgatva fogadkozik: eddig türelmesen végighallgatta az okvetetlenkedőt, de iegközelebb beolvas neki és megkérdezi tőle, ki kérte meg őt arra, hogy felügyeljen a presszó törzsvendégeire. A számonkérők kifogásolnak, felháborodnak, s kizárólag azt tartják jónak, ami szerintük megfelel az erkölcsi értékrendnek. Irigylendő mágabiztonsággal ítélkeznek. Vélekedéseikben megfellebbezhetetlenek. Gondolom: aki nem úgy él, nem úgy viselkedik, nem úgy vélekedik, ahogy ők, azt szívesen kerékbe törnék. VARGA S. JÓZSEF — Ülj le... Hogy hívnak? — Cstyuri... Árgyelán Cstyuri. Erre aztán olyan kacagás támadt, hogy percekig zengett a homokbánya tőle. Balog Jancsi hasrafeküdt, s öklével a földet verve kiáltozott: — Csurinak hívják, fiúk! rébnek! Szevasz Csűri! Szevass Veréb! ... Így ismerkedtünk meg, így ragadt rá a Csűri név, így lettünk barátok. S azután jóbanrosszban velünk volt. Együtt dézsmáltuk meg a gondjukra bízott gyümölcsöst, és társunk volt minden más csínytevésben mindaddig, míg apját egy szép nap a tüdővész el nem vitte. Akkor elköltöztek a város túlsó végéra^ mert kellett a lakás az új tehenésznek... Idézzük a közös emlékeket egymás szavába vágva, hol kacagva, hol szomorkás mosollyal, aztán egyszercsak én is előrukkor lok a kérdéssel: — Te Gyuri, hogyan lettél pH lóta? — Ahogy sokan mások —jegyzi meg félig tréfásan. — A gyáriak javasoltak tiszti iskolába, én meg örömmel mentem. Akkor még nem tudta, mirn vállalkozik, csak a napos oldalt látta: a szép egyenruhát, a repülés izgalmas szépségét, a jó fizetést De hamarpsan rádöbbent, hogy kemény fába vágta a fejszéjét Mert nemcsak a mérhetetlenül sok tanulnivalóval kellett megbirkóznia, hanem az előítéletekkel is, hisz cigánycsaládból származott, és sokan társai közül nem átallották valami módon tudtára adni, hogy nem tekintik magukkal egyenrangúnak. Ez annyira elkeserítette, hogy kihallgatáson jelentette: ő úgy érzi, nem felel meg a követelményeknek. A parancsnok hamar rájött honnan fúj a szél, és tapasztalt ember lévén, nem a katonai fegyelemre hivatkozott, hanem egészen más oldalról közelítette meg a kérdést. — Igazad van, nehéz helyzetben vagy — mondta. — És az is igaz, hogy könnyebb megfutamodni a nehézségek elöl, mint megküzdeni velük. De ezzel kinek adsz igazat? Azoknak, akik többre tartják magukat nálad. Én a te helyedben minden erőmmel azért küzdenék, hogy bebizonyítsam: különb vagyok sok másnáL Gondolkozz ezen, s ha kitartasz elhatározásod mellett, jelentkezz ... Azon az éjszakán szinte lesem hunyta a szemét, s reggel azzal az elhatározással ugrott ki az ágyból, hogy nem hagyja magát, bizonyítani fog. Attól a naptól kezdve eleresztette füle mellett a csúfolódó, gúnyos megjegyzeseket, és csak a tanulásnak, felkészülésnek élt. Így történt, hogy pár hónap múlva még azok is elismeréssel tekintettek fel rá, akik eleinte semmibe vették, hogy a tiszti iskolát a legjobbaknak kijáró kitüntetéssel fejezte be, és később azok között volt, akiket katonai akadémiára javasoltak... Mindezeket szerényen, szűkszavúan, szinte kívülállóként mondja el. Aztán percekig szótlanul ülünk, ki-ki a maga gondolataival elfoglalva, majd órájára pillant, s mintegy bocsánatkérőleg vállamra teszi a kezét... — Mennem kell, öreg fiú. Egyszer, ha időd és kedved lesz hozzá, látogass meg. Az asszonyom ismeretlenül is ismer, sokat meséltem neki gyermekkoromról, rólatok ... Elment, és én hosszan bámulv tam utána r. jg azután is, hogy eltűnt a szem n elől. És hii te'en r.agy-nagy vágy kerített hatalmába, hogy elmondjam valakinek, mennyire büszke vagyok az én ezre ias barátomra, erre a nagyszerű emberre, hogy csodálom az akaraterejét, a kitartását, a munkabírását és talán egy kicsit irigylem is... 1ZSAK ANDRÁS Á I