Délmagyarország, 1978. június (68. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

Vasárnap, 1978. június 11. 65 H

arminc Sweí ezelőtt, 1948. június 12-én egyesült a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt, és ezzel hosszú harci szakasz fejeződött be; létrejött a munkásosztály egységes pártja. A magyar munkásmozgalomban 1918 óta folyt a harc a munkásosztály egységes pártjának létrehozásáért, de csak 1945, a felszabadulás után teremtődtek meg a feltételek, ekkor is hároméves szívós harc után. Írásos akcióegység-megállapodásra 1944 október 10-én került sor. A megállapodásnak meghatározó szerepe volt a két párt együttműködésében a népi demokratikus forradalom idején. Nem kevesebbről volt itt szó, mint annak kifejezéséről, hogy a két párt együttműködik a béke, a demokrácia és a szocializmus létrehozásáért Magyarországon. E harc fontos feltételének tartották a két párt egyesítését, és annak előkészítését határozták el. Azonnal létrehozták a munkásosztály egységes szakszervezeteit. A szakszervezetekben tehát a felszabadulás pillanatától megvalósult a munkásegység. Ennek óriási jelentősége volt. A szakmzervezetek a klasszikus tömegszervezeti munka mellett arra törekedtek, hogy a munkásosztály érdekei a politikai hatalomban érvényesüljenek. Így lett a Szakszervezeti Tanács tagja az 1944. december 2-án Szegeden megalakult Nemzeti Függetlenségi Frontnak és kapott a Debrecenben' megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlésben 61 mandátumot Ezzel a két munkáspártnak és a szakszervezeteknek a Nemzetgyűlésben abszolút többségük lett A szakszervezetek Apró Antal szavaival a „harmadik munkáspárt" szerepét játszották, hatalmas szerepet töltöttek be a munkásellenőrzés megvalósításában, az újjáépítésre való mozgósításban, a munkások érdekeinek védelmében, politikai nevelésében és szervezésében. A két munkáspárt akcióegysége és a szakszervezeti egység kezdettől fogva gyümölcsözőnek bizonyult. Alapvető szerepe volt abban, hogy az Ideiglenes Kormány a népi demokratikus fejlődés kezdeti szakaszában is — amikor még horthysta tisztek is voltak a koalíciós kormányban — be tudta tölteni a munkás-paraszt demokratikus diktatúra funkcióját. Bár mind a kommunisták, mind a baloldali szociáldemokraták tisztában voltak azzal, hogy a pártok egyesülése szükséges, és az egységes párt meghatványozza a munkásosztály erejét, hogy a munkásosztály érdekeinek mindenképpen a két munkáspárt együttmíSködése. akcióegysége, politikai és szervezeti egysége felel meg, ennek létrejöttéig még kemény harcot kellett megvívniuk és buktatókat leküzdeniük. A párt egyesüléséért folytatott harcot kezdetben másképpen fogta fel az MKP, másképpen a baloldali szociáldemokrácia. A kommunisták abból indultak ki, hogy az SZDP vezetésében a baloldalnak nagy szerepe van, tekintélye bel- és külpolitikai szempontból is megnőtt, a főtitkár ismét a baloldali Szakasits Árpád, helyettese Marosán György lett, akik feladatuknak tartották az együttműködést. Az SZDP baloldali vezetői felismerték, hogy az adott történelmi helyzetben a koalició szükséges. Ugyanakkor voltak bizonyos fenntartá-dk az MKP által meghirdetett koalíciós politikával, a nemzeti összefogással szemben. Ez öszszefüggött azzal, hogy az SZDP vezetése még ekkor sem értette meg a munkás-paraszt szövetség és a nemzeti kérdés jelentőségét a forradalmi harcban. Nem értette meg az MKP szövetségi politikáját. Ez fejeződött ki a Nemzeti Parasztpárt szerepének meg nem értésében és a földreform kérdésében való ingadozásban. Az együttműködés fontos eleme volt hogy az SZDP elismerte: a fejlődés fő mozgatóereje a munkásosztály, hogy az üzemi bizottságok a munkásellenőrzés helyi szervei, amelyeket össze kell kapcsolni a felülről, állami eszközökkel való ellenőrzéssel, más szóval szorgalmazni kell az államosításokat. 1945. májusi pártválasztmányi ülésén újólag leszögezte: az SZDP fontos feladatának tekinti a termelőeszközök szocialista tulajdonba vételét. Bár az SZDPnek nem volt a felszabadulással és azt követően megváltozott új történelmi körülményeket figyelembe vevő, az egész átalakulásra Koatkozó, tudományosan megáll A két munkáspárt egyesülésének 30. évfordulója pozott stratégiája, 1945 őszén is ragaszkodott a „ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért", 1903-ban a megfogalmazott programhoz, ugyanakkor a soronlevő demokratikus célokért együtt tudtak működni a kommunistákkal. Az MKP erejét egysége adta, amelyet annak ellenére is meg tudott őrizni, hogy a koalíción belüli villongásoknak megfelelően kénytelen volt gyorsan tömegpárttá alakulni. Az MKP kezdetben erősen megválogatta, kiket vegyen fel soraiba, de a tömegekért folytatott harc közben engednie kellett A felszabadulás után az SZDP taglétszáma felduzzadt, összetétele megváltozott. Az SZDP erejét csökkentette, hogy nem volt egységes. Az SZDP jobboldali vezetői számára nehéz volt azt tudomásul venni, hogy megszűnt a párt monopolhelyzete. Különösen fájdalmas volt számára az a tény, hogy az egységes szakszervezetek létrejötte révén, megszűnt az SZDP és a szakszervezetek szerves kapcsolata, és hogy az MKP befolyása ugrásszerűen megnőtt Amikor elkezdődött a pártok közötti versengés a koalíción belül, ez a két munkáspárt között is bizonyos fokig elkerülhetetlen volt. Hiszen mindkét párt arra törekedett, hogy megnyerje a munkásosztály többségének a támogatását, hogy ő szabja meg a fejlődés irányát. 1945 végén jelentős változás állott be a nemzetközi és a belső helyzetben is. A nemzetközi polarizációval egyidőben egyre inkább kiéleződtek az ellentétek az SZDP jobb- és balszárnya között Az SZDP úgy gondolta, hogy Magyarország „híd" lehet a Kelet és a Nyugat között. Ez a koncepció — „a harmadik utasság". A harmadik út politikájának lényege: a szociáldemokraták, mint a „demokratikus szocializmus" képviselői a belpolitikában sem a reakcióval, sem a kommunistákkal nem haladhatnak együtt A külpolitikában sem az Egyesült Államokkal, sem a Szovjetunióval nem szabad együttműködnünk, hanem önálló, harmadik erőként kell politizálnunk. Ez az elmélet — amelyet ekkor az SZDP baloldala is vallott — nem tesz különbséget a tőkések és a proletariátus hatalma, a polgári és a szocialista demokrácia között, és ezáltal a gyakorlatban a belpolitikában a jobboldalnak, a külpolitikában az imperializmusnak kedvez. Ez az elméleti álláspont adott fogódzót az SZDP jobbszárnyának, hogy támadást indítson a kommunistákkal való együttműködés ellen. Így érte el, hogy az 1945. évi képviselői választáson a két párt külön listán induljon. Az 1945. évi választásokból a Kisgazdapárt került -ki győztesen. A reakció az eredmény alapján támadásba lendült a népi demokrácia vívmányai ellen, és ehhez csatlakozott a jobboldali szociáldemokrácia is. A reakció fokozta az inflációt, gátolta az újjáépítést, a munkásokat sztrájkra szólította fel. Az MKP a helyzetet látva ellentámadásra készült. Tudta, hogy az ellentámadás alapvető feltétele a munkás-akcióegység megerősítese, magasabb színvonalra emelése, hogy a munkásosztály egységesen léphessen fel az általános támadásban levő reakcióval szemben. Az 1946. február 14-i összvezetőségi ülésen a két munkáspárt megegyezett abban, hogy együtt folytatják az ellentámadást. Elhatározásukban megerősítette őket a február 15-i tömeggyűlés. Az ellentámadás átütő erejűvé 1946. március 5-én vált, amikor az MKP javaslatára létrejött a Baloldali Blokk, amely a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségét jelentette az ellentámadásra. A Baloldali Blokk március 7-i 400 ezres budapesti nagygyűlésének fő jelsfcavai: „Földet viszsza nem adunk", „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból", továbbá az államapparátus megtisztítása a reakciótól. Az ellentámadás nem csupán az eddigi vívmányok megvédését, hanem azok továbbfejlesztését, a forradalom előrehaladását eredményezte. 1946 tavaszán széles körű ideológiai vita kezdődött az SZDP-n belül, a politika elméleti alapjainak tisztázása jegyében. Az SZDP baloldala ideológiailag is közelebb került az MKP-hoz. Az éleződő osztályharcban a baloldal felismerte, hogy a koalíció permanens válsága mögött a tőkés és a proletárdiktatúra alternatívája húzódik meg, és bár egyértelműen a szocializmust választotta, ezen olyan munkáskormányzatot értett, ami a „keleti" és a „nyugati" demokrácia valamiféle ötvözete lenne. A haladás és a reakció közötti harc színtere 1946 nyarán a gazdasági élet lett. Alapvető feladat a stabilizáció megvalósítása volt 1946. május 21-én a két párt megállapodott a stabilizáció gyors végrehajtásában, és 1946. szeptember 1-én a két munkáspárt együttes fellépésének eredményeként megszületett a jó forint. Az MKP 1946 szeptemberben tartott III. kongresszusán kijelölte a népi demokrácia továbbfejlődésének útját. Meghatározta, hogy a két párt együttműködése alapján a munkásosztályra, a munkásparaszt szövetségre támaszkodva a népi demokrácia útján békésen, polgárháború nélkül jutunk el a szocializmushoz. A békés út meghirdetése az MKP által kiküszöbölte a két párt között a forradalom megvalósítása útja tekintetében levő ideológiai ellentétet és erősítette a közeledést 1946 végén az SZDP-n belül rendkívül kiéleződött a helyzet a jobb- és baloldal között A jobboldal robbantani akarta a munkásegységet. Peyer Károly memorandumot nyújtott be, amelyben fordulatot követelt az SZDP politikájában. 1947 elejére a nemzetközi és a belső helyzet is lényegesen megváltozott. Az MKP felvetette az új választások szükségességét, hogy a nemzetgyűlés tükrözze a változásokat. Az SZDP jobboldala nagy erővel vetette bele magát a választásokba, nyíltan szovjetellenes és antikommunista politikát folytatott. Felélesztette a „csajkamesét". Az SZDP-t úgy tüntette fel, amely egyedül alkalmas a „félelem nélküli élet" biztosítására. Az MKP a választási agitáció középpontjába azokat a kérdéseket állította, amelyek megoldásától függött a népi demokrácia sor- , sa: a földreform védelmét, a hároméves terv végrehajtását, a bankok államosítását, a koalíció megtisztítását a burzsoá jobboldaltól. Felvetette a két munkáspárt egyesülésének a kérdését is. Végül is az 1947. évi választások idején a két párt nagyobb energiát fordított az egymás elleni agitációra, mint a reakció elleni harcra. Rákosi odáig ment, hogy kijelentette: „Nem fizetünk adót senkinek azért, mert velünk egységfrontban van." Súlyos hiba volt ez, mert úgy tüntette fel, mintha a kommunistáknak áldozatot kellett volna hozniuk az akcióegységért. így azután a választási agitáció nem bővítette, hanem szűkítette az egységet akarók körét. Az 1947. évi választásokon a népi erők a szavazatok 60,9%-át szerezték meg, és a legerősebb párt az MKP lett. Ugyanakkor a reakció — báf megosztottan — még jelentős erővel rendelkezett Az eredmény láttán az SZDP jobboldala harcot indított a munkásegység ellen és felvetette az SZDP ellenzékbe vonulását, illetőleg a reakcióval való koalícióját. Akciójához meghirdette a miniszteri sztrájkot, igyekezett szembeállítani a fővárosi és a vidéki szervezeteket. Nem véletlen, hogy az SZDP szegedi szervezete, amelyben a baloldal végig erős volt az országos központból irányított harcot megelőzve indított támadást a jobboldal ellen. 1947. október 14én dr. Antalffy György, a szegedi vezetőség elnöke cikkében leszögezte: „aki szocialista, a munkásegységet tekinti az ország és a demokrácia legdöntőbb ügyének". Akik ma az MKP ellen uszítanak, azok nemsokára az SZDP ellen is fordulnak — írta. A válságos helyzetben az MKP ismét a tömegekhez fordult. Az 1947. szeptember 6-i nagygyűlésen — 300 ezren vettek részt — fogalmazta meg » tömegek érdekeit szolgáló legfontosabb tennivalókat: a bankok államosítását, a vállalatok deficitjének megszüntetését, a drágaság letörését, a közellátás megjavítását, a közigazgatás reformját, az állam és egyház viszonyának rendezését. Az SZDP-n belül országszerte mozgalom indult az MKP programja mellett. Az MKP helyzetét könynyítétte, hogy az NPP szeptember 5-én kiállt a Függetlenségi Front koalíciója mellett. Az MKP-nek a baloldal segítségével — sikerült megegyezni az SZDP-vel is. Szeptember 24-én megalakult az új kormány. Megszűnt a válság, megszilárdult a munkásegység. Szeptember 28-án közös kormányprogramot hoztak nyilvánosságra. Az SZDP jobboldala azonban nem tette le a fegyvert. Kihasználva az ország súlyos gazdasági helyzetét sztrájkhangulatot szított és támadta az MKP gazdaságpolitikáját 1947 őszén minden kétséget kizáróan kiderült, hogy a jobboldalt nem lehet meggyőzni, csak legyőzni. Az SZDP baloldala fokozatosan meggyőződött a jobboldal elleni nyílt harc szükségességéről. A nyüt harc döntő fontosságú lépése áz SZDP fővárosi VB-jének 1947. december 31-i ülése. A határozat támadta a harmadikutas politikát és együttműködést hirdetett a munkásegység híveivel. 1947 végén, 1948 elején az események felgyorsultak. A pártvezetőségben levő baloldal készült a jobboldallal való teljes leszámolásra. Az SZDP-n belül megindult a „földcsuszamlás", tagjainak tömeges átáramlása az MKP-ba. 1948. február 21-ig mintegy 40 ezer párttag, főként munkás, lépett át az MKP-ba, egyedül Csepelen 2200-an. Szegeden február utolsó hetében egyetlen hét alatt 2000-en léptek át. Az SZDP vezetősége már 1948. januártól két részre szakadt. A baloldal az 1948. február 18-i összvezetőségi ülésen megkezdte a jobboldallal való végleges leszámolást. Az ülés konkrét teendőként jelölte meg az egyesülés feltételeinek kimunkálását Az SZDP 1948. március 6—7-én tartott XXXVI. kongresszusa baloldali vezetőséget választott és felhatalmazta őket, hogy tárgyaljanak az MKP-val az egyesülésről. Az MKP az egyesülést elősegítendő 1948. február 20-tól március 15-ig tagfelvételi zárlatot rendelt el. Március 10-én ült össze a két párt összekötő bizottsága és elhatározták az egyesülés közvetlen előkészítését Létrehozták az Egységbizottságot, amelynek feladata volt, hogy eldöntse, ki alkalmas az egyesült párt tagságára. A pártegyesülés gyakorlatilag 1948. április 24-én a budapesti nagyüzemekben indult el és Budapesten május 30-án zárult. Szegeden a Szegedi Kendergyárban 1948. április 20-án volt az egyesítő taggyűlés. Április 26-ára már csaknem mindenütt egyesültek az alapszervezetek. Május 9ére országosan az elsők között valamennyi alapszervezetben megtörtént az egyesülés. 1948. június 12-én az egyesülési kongresszust megelőzve külön ülésezett az SZDP XXXVII. és az MKP IV. kongresszusa és kimondta az egyesülést Még aznap öszszeült az egyesítő kongresszus, amely létrehozta a magyar munkásosztály egységes pártját, a Magyar Dolgozók Pártját. Programnyilatkozatot fogadott el a szocializmus megvalósításáról Magyarországon. Ezzel lezárult a magyar népi demokrácia fejlődésének első szakasza, a proletárhatalomért folytatott harci szakasz és megteremtődött hazánkban a szociális mus építésének a politikai feltétele. A pártegységülés a marxizmus—leninizmus győzelme volt * reformizmus felett. Az SZDP baloldala elévülhetetlen érdemeket szerzett az egységes munkáspárt megteremtéséért folytatott küzdelemben, és ezzel teljesítette történelmi küldetését „A történelmi igazság az — mondta Marosán György —, hogy az egyesülés hatalmas győzelem, nemzeti történelmünk új korszakot jelentő eseménye volt... a szocializmus korszakának vetettük meg akkor az alapjait, méghozzá, polgárháború nélkül." Bár az egyesülés végrehajtásánál mindkét párt követett el hibákat, ezek nem változtattak azon a tényen, hogy — mint Kádár János mondta — „A két munkáspárt egyesülése beteljesítette a munkáshatalom kivívását. Az általános helyzet kedvező volt... az egységes párt meghatványozta a munkásosztály erejét." Az egyesítő kongresszus csak áz első lépés volt a munkásosztály tényleges eszmei, politikai és cselekvési egységének megteremtéséhez, amelyet továbbiaknak kellett volna követniük. Erre azonban a személyi kultusz, valamint a revizionizmus az MDP-ben való jelentkezése miatt — sajnos — nem került sor. így a végleges pártegyesülés ilyen értelemben csak az 1956. évi ellenforradalmi lázadás leverése után, a Magyar Szocialista Munkáspártban valósult meg. DR. ÖRDÖGH PIROSKA egyetemi docens KISS ISTVÁN: ALKOTÚ ESZME