Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

MAGAZIN * Vasárnap, 1978. április 16. 11 %••..•< . ií.i-i v íVv .• . . ;. öi- ' > . ' f- J H

allgatom a magnószalagot. Egy kiszomborl öregaszszony — Viseráezki Józsefné — imát mond. Kántálva, szinte sírva, fel-feljajdulva, megrázó alázattal és azonosulással újraszüli a profán imát. Költészetet teremt Világot teremt Mert ez a sokat próbált öreg parasztasszony, amikor ezt az ősi, kultikus imádságot mondja, költő. Hiszen a költőket nem lehet kinevezni és felmenteni, a költészetre nincs diploma. A költészet állapot. Ezért szeretem hallgatni a költőket. Ajkukon új színekkel, új hangsúlyokkal gazdagodik a vers. Hallgatom Babits kántáló rekedtes sikoltozását, torkában a halállal, szívében a meg nem értéssel, agyában a befogott világgal. Hallgatom Nagy Lászlót. A téltosfiú csiszolt gyémántkristályokat mond, figye'meztet, ítélkezik. Hallgatom Weöres Sándor cérnahangját, clow-pózait. Hallgatom a gazdagodó verseket. Forgatom Arany János most kiadott Kapcsos könyvét Nézem a fekete tintával rótt sorok futását, rezdüléseit, a megtorpanásokat és az új lendületet, a javításokat és kaparásokat, s szinte látom magam előtt a fehérbaj uszos öregurat a Margitsziget fái alatt, hóna alatt a barna kötettel. Nézem a Tatpra. magyar! első nyomtatott példányát A szép betűket, melyek ott születtek a csattogó nyomdagépek között, s alól Petőfi szálkás lábjegyzetét; nczem József Attila Születésnapomra című versének gépelt példányát, mellette a fényképet A régi írógépen tán éppen ezt a költeményt pötyögteti. Megragadnak a beszúrások nyílhegyei, a toldások irka-firkái, a javítások — az újragondolt költemény szellemi csiszolókorongok között véglegesülő sorai, Kezembe veszem Radnóti utolsó, halálba vezető útjának féleleniszüneteiben írott képeslapjait, ezeket a halál árnyékában nyíló csodás vallomásokat És gyakran forgatom Juhász Ferenc hatalmas fegyelmezettséggel rótt, végtelenbe vivő verseit, épülő katedrállsának téglasoralt ... A költők a gyermeki tekintet hökkenetével és csodálatával nézik a világot Szeizmográfjaik jelzik a világ fájdalmait, verseik gyógyírt osztanak. Van úgy, hogy az első vonalban, a barikádokon küzdenek, vagy úgy, hogy a hátországban. Egyszer plakáton, máskor szájról szájra. Hol homokzsák, hol díszzsebkendő. Egyszer csók, máskor fegyver. A magukat mindenséggel mérő költők, az adott világ varázsainak mérnökei a mában is a holnapot fürkészik. Mert a költészet bármennyire teljesedik, mindig torzó marad... Ánrili* 11-e, József Attila születésnapja, évek óta a vers ünnepe, a költészet napja nálunk. A költőé, a versé, a közvetítőé, az olvasóé. Valamennyiünké. Ügy tűnhet, öklömnyire zsugorodott földünkön, az információbombák hűvös özönében meghal a költészet. S tanúi lehetünk, hogy épp a fordítottja az igaz. Soha ekkora verséhség, a költészetnek ekkora keletje nem volt, mint napjainkban. Verseskönyvek ezrei, példányszámaik tízezrei igazolják ezt. S e tenyérnyi ország, Magyarország versnagyhatalom. Költőink szava — bármily hátrányos helyzetűek is vagyunk — eljut a világ más pontjaira. A vers ünnepe már nemcsak egy nap, április XI, a költészet napja, hanem minden olyan pillanat, amikor találkozunk egy verssel, egy sorral, egy töredékkel a mindennapok forgatagában, a költeménnyel, mely „átüt a dolgokon mint a halál, kicsordul a dolgokból, mint a vér". TANDI LAJOS Bevezető Lidi nénimnek öccse Itt, Batu khán pesti rokona, kenyéren élte évelt s nem volt azúrkék paplana: Unek verséért a halál öles kondérban főz babot — hejh burzsoá! hejh proletár! én. József Attila, itt vagyok! »c * * LAJIA ^ '-'"Ur-T •N. 4 Azt mondják Mikor születtem, a kezemben kés volt — azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevéa volt: embernek születtem én. Kiben zokogva bolyong heves hűség, azt mondják, hogy az szeret Oh hívj öledbe, könnyes egyszerűség! Csupán játszom én veled. Én nem emlékezem és nem felejtek. Azt mondják, ez hogy lehet? Ahogv e földön marad, mit elejtek, — ha én nem, te megleled. Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok, De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok. Simái Mihály Költők az égen László király meg Kormos úr bennünket csúnyán átejtettek egymás mögött nagy-huncutul a túlvilágra átlejtettek íélreültek kártyázni ott ősz hajukat zöld hó megeste csöcsös-faros zöld angyalok csókolják őket minden este nagynéha mikor versüket hozza egy föld-felőli zengzet biccentenek — mégsem süket mindkét fülére ez a nemzet^ I o olykor a mord felhők megett" véresen mint a sebzett béke a meg-nem-született énekek kiszöknek az ég peremére s akkor a Mindenség megáll hallani hogy lüktet az éter Kormos úr meg László király csóvákat csőndít — teleírják tengereinket tüneménnyel Polner Zoltán Honfoglalás Én füvek és búzák forrásvidékéről vagyok. Pipacs-forradalmárokkal jöttem Európába. A dombokon ezeréves akácok. István király pogány előőrsei. Napsütés-fekete bivalyok £ búzzák a hajnalt özönlenek nyomukban a proletárok. Homlokuknál sirály-szél zokog. A jégeső-penészes földeken felravata'ozva a kenyér. Virrasztják a jegenyék. Hatalmas égitest-napraforgók csikordulnak. Hamuhodó arcomat nézik, összezárva egy a'mafával énekelek a kés udvarában. Szekercés-Dózsák, rohamozó tizenkilences vöröskatonák kráter-lépte! dübörögnek. Letelepedni végre az Alfö'dből kiásott Horthy-koponyák között. Haza, haza a törvénykező történelem útjain erdőtűz-csillagok alatt Katona ludlt Szerelmes vers Most ls a parkon át jövök, már sebes levelek sistergő zöldje közt biccent fe'ém sok sárga tulipán. A kis királyok — mondjuk egymás között Most is a parkon át fogom apró lénteim egyre szaporábbra. A szé'kő'élen gyo'c^zavad vakít még hibátlan az ég üvegzománca. Most ls a parkon át jövök, * sok éve így, kétfelől fák karolnak, az út végén int, fellendül karod. Megrémülök. Így jössz-e, vársz-e holnap? Lődl Ferenc Ballagó Fölszedtem horgaim és ballagok haza. Utánam néz a víz, a part halásztanya. Dalolni kéne most vagy sírni jó nagyot. Kihunyt mint rőzseláng, meghalt a nyár, halott. Szívembe halt, mikor az ősz a partra vitt és révbe ért velem a vén halászladik. Azóta ring a víz, — hullám hullámba zár s lélekben ott vagyok, ahol meghalt a nyár. Szerelmem, kelj, siess! — költöm a hó alól, várom, hogy még izen, a télből visszaszól. De senki sem felel, nem az a part fogad. Jégtest a víz, beállt fagy csípi arcomat Nem az a víz, a part! — Hogy mondjak érte dalt amit naponta fél, ki már szívébe mart? Fogadtam már pedig: nem húz el csönd-sziget, avarra hullt nyarak ölébe szökni meg. Kitől? Mitől? Miért? Nézzétek, emberek, vagyunk úgy néha, jaj, hogy senki nem szeret. .Hiszen csak semmiség, egy nyár szaladt el úgy, hogy nem Jön vissza már s nincs hozzá nyom, se üt Mégis szerelmem ő, kiben átvetkezem — mint ruhájuk a fák — köznapom, ünnepem. Költészet napja 1978