Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

* Vasárnap, 1978. április 16. 11 Kérdezzük meg a tervezőt! A

Magyar Építőművészek Szövetségének legutóbbi közgyűlésén a tervező tekintélyéről és megbecsüléséről beszélt fölszólalásában Borvendég Béla Ybl-díjas építész, a Szegedi Tervező Vállalat műszaki igazgatóhelyettese. Megkérdeztük: anyagi megbecsülésre gondol? — Nem pénzről van szó, illetve nem feltétlenül a nagyobb pénzről. Azt szeretnénk, ha gyakrabban megkérdeznének bennünket — Kik és miről? — Titokzatos foglalkozásnak látszik a mienk. Összedugja a fejét 10—15 ember, megtervez egy városrészt. Lehet ezt is jól, és lehet rosszul csinálni. Aki farag, fúr vagy reszel, az is dolgozhat jól és rosszul, ebben tehát nincs különbség köztünk. A mi munkánk azonban hosszú időre befolyásolja az emberek életét. A társrualom megfogalmazza, mit vár tőlünk, fa eszközöket is ad hozzá. Kötelességünk az igényeket a kapott eszközökkel kielégíteni, de az is feladatunk, hogy olyan új igényeket is keltsünk, amelyek kikövetelik a még színvonalasabb megoldásokat. Az általános igényeket a beruházó közvetíti, megmondja, mit kér. Ha jó a társadalmi igény interpretálása, ha valóban azt kérik tőlünk, amit a társadalom elvár, akkor megelégedetten veszik birtokba az új lakásokat az emberek. Csakhogy az átlag matematikai formula, átlagember valójában nincs. Azt lenne jó tudni, Tóth János magyar állampolgár mit vár tőlünk, hiszen ő költözik be családjával a lakásba. Mi szeretnénk tehát először kérdezni: mi a kívánsága Tóth Jánosnak? — És ha megmondja? — Nem jut el hozzánk a válasza. — Beköltözés után a panasza sem? — A panasz csatornái legtöbbször sehova nincsenek bekötve. — Rengeteg lakást építünk, sok embernek. Hogyan kérdezhetné meg mindet a tervező? — A társtudományok segítségére lenne szükség, hogy valós problémákra adhasson választ. Az egyedi építtetővel megbeszélhette, mik az igényei, hány gyermeket tervez, mi a kedvtelése. Ügy dolgozott, mint a méretes szabó, testre szabhatta az épületet A tömeges építkezésnél nem tudjuk, ki költözik be, és legföljebb az újságok levelezési rovatából tudjuk meg, kitaláltuk az igényeit, vagy nem. A konfekcióipar is rájött, új méretet kell vennie, mert megváltoztunk időközben. Konfekcionáljuk a lakást, de a változásokat figyelnünk kell. A változások, az igények tudományos feldolgozása biztos bázisa lehetne a tömeges lakásépítésnek. Sajnos, a társtudományok vontatottan zárkóznak föl, és hézagosan hozzák létre kapcsolataikat a tervezőkkel. — Amit eddig hallottunk, nagyon rokonszenves: hiányt érez a tervező, azt szeretné, ha beleszólnának a munkájába. Ha a „fogyasztó" véleményét ismerné, többre jutna. Gazdasági szempontok is előjönnek azonban: nem lesz így drágább a lakás? — Le kell szögeznünk, ha roszszul építünk, végeredményben lakáshiányt is termelünk és az a legdrágább. Meggyőződésem, a tájékozottságunk bizonyos esetekben költségcsökkentéshez is vezethet Egyetlen apró példa: jött a lapos tető, nincs padlás. Szárító helyiségeket tervezünk és építünk, mert előírás, noha látjuk, a fehérnemű a loggián szárad. Hiába írnák elő, hogy ne ott szárítsák, adminisztratív úton ezt megoldani nem lehet Nekünk kell megfontolnunk, úgy kell terveznünk a loggiát, hogy ruhát is lehessen szárítani rajta anélkül, hogy az esztétikai összhatás kárára lenne. Sok olyan apró dolog van, ahol nem is több pénzre, hanem kicsit praktikusabb észjárásra van szükség. A tizenöt éves lakásfejlesztési terv irányelveiben ezek a gondolatok már hangot kapnak. Az lenne a jó, ha nem állnánk meg az irányelvek kampányszerű megfogalmazásánál, olyan folyamatos munka kellene, ami a visszacsatolást öt-tíz év múlva is biztosítaná. — A tervező tehát felelősnek érzi magát, hogy Tóth János magyar állampolgár jól érezze magát új lakásában... — A jogi felelősség már-már túl jól szabályozott. Ha minden előírást figyelembe vettem, jogilag tisztán állok. Van azonban belső felelősség Is: magunk előtt is el kell számolnunk, hogy amit a társadalomnak adunk, lehetőségeink é3 képességeink szerinti legjobb legyen. Kis közösség vagyunk, de kezünk között milliárdos értékek mennek át, nagy tehát a felelősségünk. — Eddig végeredményben a tervező kérdezett, illetve kérdezni szeretné a társtudományokat. Ki kérdezze a tervezőt? — Az lenne a jó, ha a tervező jelenléte már a probléma fölbukkanásánál biztosítható lenne. A támasztott igény most szinte a megoldást is tartalmazza. Megmondják, ide ilyen házat építs, ennyiért, és ne többért. Ügy gondolják, csak meg kell rajzolnunk szakmai hozzáértéssel, amit más kigondolt. Ha ott van a tervező is a gondolat megszületésénél, lehet, hogy a kérdést eleve másképpen vetik föl. És az eredmény jobb és szebb lesz. — Mondhatnák erre, nyúlik az idő, és az is lehet, drágább lesz4 az épület. — A jó előkészítésre fordított idő mindig megtérül építés közben. A „sánta" elképzelés viszont nem akkor drágul, ha kiigazítjuk, sokkal inkább akkor, ha megvalósítjuk. örömmel tölti el az építészeket az a tény, hogy egyre több építészeti probléma megoldására írnak ki tervpályázatot. Ügy is fölfoghatom ezt, hogy egyszerre több tervezőt is megkérdeznek. A kiírás csak a problémát fogalmazza meg, de nem szuggerálja a megoldást. A közelmúltban a paneles lakóházépítkezésre írtak ki tervpályázatot. Sokszor elmondjuk, panelból bizony nem sok mindent lehet csinálni. A pályázat bebizonyította, hogy annál midenesetre sokkal többet lehet, mint amit jelenleg csinálunk. A legjobb tervek azt is igazolták, a szükséges elemek száma még csökkenthető is anélkül, hogy a variációs lehetőségek csökkennének, sőt alkalmanként bővítik azokat. Nem feltétlenül lesz drágább tehát az, ami jobb lehet. — A tervező megbecsülésének fontos állomása tehát, ha megkérdezzük — illetve megkérdezi, aki ért a nyelvén —, ha meghallgatjuk, vagy vitatkozunk vele. Ehhez képest csekély a gondolat, de a társadalmi megbecsüléshez és elismeréshez hozzá tartozik. A festő képe alá odaírja a nevét. A tudós, ha közzéteszi kutatása eredményét, nevével teszi. Mondhatnánk úgy is, nevével szavatol érte. Elkészül egy ház, melyik sarkában olvasható a tervező neve? — Nem olvasható egyiken sem. Amikor a tervező a „piacról" élt, érdeke volt, hogy neve forgalomba kerüljön, é3 több megbízást kapjon. Most annyi a munkánk, ilyen reklámra nincs szükség. Az is érvként hangzik el sokszor, hogy csoportmunka a tervezés. — A televízióban stáblista jelzi a csoportmunkát. Ott is sokan vannak. — Kényelmesség is van mögötte: ne legyen sértődés belőle, nem írunk ki tehát senkit. — Minden alkotónak igénye lehet, hogy megismerjék őt is. — Biztos, hogy nem jó a mostani gyakorlat. Nagyon kevés építészt ismernek név szerint, és még kevesebben tudják, mit épített. Aggályaim vannak: nem biztos, hogy a közvélemény egyáltalán figyel az alkotásra, a műre. Észreveszi, hogy itt van egy ház, ami azelőtt nem volt itt, de hogy abban mi a mű, arra nem figyel. Nem biztos, hogy értik az emberek azt a nyelvet, amelyet mi beszélünk. Nem biztos, hogy munkánkat, alkotásunkat a kultúra részeként is számon tartják. — Egyáltalán: szempont lehet a tömeges építkezésnél, hogy szép is legyen? — Meggyőződésem szerint igen, ám valóban ritka ünnep, ha valaki szép és esztétikus épületet kér. Tőlünk lakásokat kérnek. Az előbb emiitett belső felelősség szférájába tartozik, tehát az is, a tőle telhető legjobbat és legszebbet együtt adja a tervező. Ha föloldanánk a közönség előtti névtelenség gátjait, gondolom, nagy ösztönzést adhatnánk hozzá. Aki várost és lakást épít nekünk, megérdemli, hogy legalább a nevét tudjuk. Megbecsülésének más jelét a közvélemény úgysem adhatja. HORVÁTH DEZSŐ Igénytelenségeink . -v ...» ..•>•-..».-..WSv.v,. KISS ATTILA RAJZA E

gy időben megszoktuk, hogy kiszolgáltakból kiszolgáltatottakká váltunk az étteremben, a szervizben, a Patyolatban, vagyis valamennyi olyan helyen, amely elvben szolgáltatásokat kínált volna számunkra. A mély lélektanra építő újságcikkek tucatjai hivatkoztak annak idején — sok-sok évvel ezelőtt — arra, hogy valakit tisztességesen kiszolgálni, tisztességes szolgáltatást nyújtani pénzéért, az korántsem jelenti azt, hogy jogtalan urasági cseléddé válnánk; nem szabad, hogy megforduljon a helyzet, hogy pincérként, kiszolgálóként, szerelőként és Patyolat-átvevőként úgy viselkedjünk, mint sértett hercegkisaszszonyok, akiknek csak jogaik vannak, kötelességeik pedig alig. Sok-sok méltatlankodó újságcikket olvashatott akkoriban a nagyérdemű közönség, s hogy ezeknek a prédikációknak nem lett túlontúl sok foganatja, az semmiképpen sem kollégáim tisztes jó indulatának hiányán múlott, hanem inkább a „lét határozza meg a tudatot" ősi és derék elvén. Mert hát a tény — lévén természetétől fogva makacs dolog — tény maradt: sok volt az eszkimó és kevés a fóka, s a fókák csöppet sem voltak érdekelve abban, hogy az eszkimókat hizlalják. Azaz, hagyjunk föl a képletes beszéddel! Sokan akartunk ilyen, olyan, amolyan szolgáltatásokat igénybe venni, mert hogy szükségünk volt rá, viszont kevés volt a szolgáltató, s azoknak sem fűződött különösebb érdekük ahhoz, hogy valóban szolgáltasfy »ffff##//Xittffff//// niiiiiifif///IIIIIIIIIII'0 IIIIIIIIIIIIII'. sanak is, udvariasan, kedvesen és jól, ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva, mert hiszen anélkül is kedélyesen és vidáman megéltek. Talán még sokan emlékeznek arra az időre, amikor megjelentek a szolgáltatások nagyszínpadán az első megváltók, az első maszekok, akik — lám, vannak még csodák — ugyanolyan lehetőségek között, mint az állami kereskedelem, bőséges választékot tudtak nyújtani boltocskájukban a legújabb divatcikkekből, s ráadásul még udvarias kiszolgálást is. Vagy a maszek autószerelök, akiknél tudta az ember, bátran fcenthagyhat bármit kocsijában, nem kél lába apróbb-nagyobb tartozékokkal együtt a javítás idején. Sőt, kisebb javítást azonnal, negyed óra alatt elvégez a maszek, ami az állami szervizben minimum fél nap ... Szóval megtörtént a csodás átalakulás, s a maszekok révén már kezdtük néhányan úgy tartani, hogy pénzünkért — lám — jogaink és igényeink is lehetnek. Igaz, nagyon sokan akkor is sejtettük, hogy. a kiskereskedő és a kisiparos végül is nem a legtökéletesebb megoldás sem a népgazdaság, sem a mi számunkra, akik igénybe vesszük ezeket a szolgáltatásokat, de hát örültünk, hogy egyáltalán szóba állnak velünk a pénzünkért, mert hát akkoriban, tíz-egynéhány évvel ezelőtt az állami szektor még nem mutatott túlságosan nagy hajlandóságot a változás iránt. Illetve hajlandóságot és igyekezetet még csak mutatott, de valahogyan minden jószándék megakadt azon a tájékon, ahol éppen aprópénzre és valóra válthatták volna: vagyis a munkahelyeken, a szervizben, a bolttan és a vendéglőben. Szerencsére aztán jött a gazdaságiránytás új rendszere, az új érdekeltségi rendszer és a közgazdasági szemlélet, amely éppen a „lét határozza meg a tudatot" addig jószerével csak parlagon hevertetett elvének tájékán hozott alapos fölpezsdülést, aminek jótékony hatását mindmáig tapasztalhatjuk. Mert igaz ugyan, fooQT st gwpwji ruházati boltoic sokszor még nem képesek verse* nyezni a Marx téri maszek üzletecskékkel (akár viccnek is tekinthető: magánkereskedők paradicsoma éppen a Marx téren), de például a budapesti Skálaáruház már bőségesen fölözi divatosiágban, vál-sztékba.i, igényességben, s nem utolsósorban árban is a szegedi maszekok kínálatát. S így természetes ez, hiszen elvben a nagyáruháznak mindig többet kell tudnia, mint a kiskereskedőnek. És gondolkozzunk csak! Vajon mikor hallottuk az utolsó viccet a Patyolatról, amely szép csöndben valódi szolgáltató üzemmé nőtte ki magát? Ugye, régen. És alighanem még lehetne bőven folytatni a sort, hogy lám, lassanként megfellebbezhetetlenül valóra válnak és érvényesülnek a szocialista szektornak évtizedeken át elvekben ugyan bőségesen hirdetett, de a gyakorlatban csak nehezen érvényesülő előnyei. Kezdjük hát kinőni gyerekcipőnket. Sőt, eljutottunk oda, hogy kezdünk ferde szemmel nézni a maszekra, aki tíz évvel ezelőtt azonnal rendbe hozta kocsink kis elektromos hibáját, ma viszont alig áll velünk szóba, s ha gyors munkát akarunk, meglepetésre az autóklub műszaki állomásán kapjuk meg, méghozzá kifogástalan minőségben. S az a kiskereskedő, aki tíz éve még kifogástalan udvariassággal szolgálta ki vevőjét, ma már pulpitusa magasságából foghegyről veti oda az érdeklődőnek: nincs kérem... S akkor, a pimaszság láttán — mert az odavetett megjegyzéshez flegma és undok arckifejezés is tartozik —, tehát a pimaszság láttán sónab a gondol az ember például az Alföldi ruházati bolt udvarias és készséges kiszolgálóira .., Szóval sokminden megváltozott, vagy éppen „ezd előnyére változni az annak idején sokat és joggal szidott szocialista szektorban. Talán C3ak éppen mi változtunk kevéssé, talán csak éppen bennünk élnek túlontúl is belénk rögződött igénytelenségeink. Pedig hát ez is baj, mert néha az sem ártana, ha mi is löknénk néhányat szükség esetén a szolgáltatásokon, hogy az Istenért, el ne akadjon valahogyan ez a biztató fejlődés. Gondoljunk csak bele, hányszor kullogunk el még manapság is leforrázva, szó nélkül, ha valami méltánytalanság ér bennünket! Szó nélkül elkullogunk, ha a pincér zárás előtt húsz perccel közli velünk méltósága magasából, hogy már nincs kiszolgálás, s már lépked is peckesen tovább, s azt sem tudjuk tudtára adni, hogy mindössze egy üveg sört kérnénk, s esküszünk, hogy zárás előtt tíz perccel már az utcán leszünk. S szó nélkül elmegyünk háromszor érdeklődni a szervizbe, ahol a garanciális javítás alatt lelopták kocsinkról az egyik zsirzófedelet, hogy kerítettek-e már újat. S a harmadik érdeklődés után inkább beszerezzük máshonnan, semmint a különben kedves művezetővel vitatkoznánk. S ha a boltban vásárolt tej azonnal öszszemegy, inkább kiöntjük, semmint vitatkoznánk. Pedig hát nem ez a legszerencsésebb eljárás, csakhogy mi is kényelmesek vagyunk, s valami hamis szégyenérzetből nem szólunk. Hallgatunk, ha kifizetjük a kocsimosásért a 29 forintot, amely a belső takarítást is tartalmazná, s csak géppel, kívülről lemossák kocsinkat. Hallgatunk akkor is, ha a garanciális szervizen alig felét végzik el autónkon az előírt műveleteknek. Hallgatunk, s szinte megkönnyebbülten lépünk tovább, hogy „Na, ezen is túl vagyunk!" Túlontúl élnek még bennünk igénytelenségeink, s sokszor mi hagyjuk, hogy kiszolgáltatottként bánjanak (el) velünk, pedig hát nem kellene hagynunk, hiszen mindennek megvan a korrekt elintézési módja, ha már a szolgáltatás, a kiszolgálás nem korrekt. S éppen a megkezdődött és terebélyesedő egészséges folyamat jövője érdekében kellene túltennünk magunkat bátortalanságunkon, szerény hallgatásunkon, ha szükséges. «ZA\AY ISTVAN •