Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Hétfő, 1978. április 3: MüS H-íSlI RÉVÉSZ NAPSUGÁR 1945 CÍMŰ SOROZATA Szása — Sanyi — Marika néni, pihenjünk egy kicsit — szólal meg újra Gizike könyörgő hangja. Épp ötödször ereszlik le a hordágyat, pedig alig tették meg az út felet, úgy másfél kilométert. A lány karjával köröz, lazító mozdulatokat tesz, majd ráfúj égő vízhólyagos tenyerére. Farkasné együttérzön nézi: milyen kis sovány, törékeny, akár egy kisvirág. De hát nincs mit tenni, a parancs az parancs — és erősebb segítség nincs. Három napja folyt már az ütközet. Nagyhalom hol német, hol orosz kézre került. Most az orosz csapatok vonultak vissza. A német vezetés a helyi kórház személyzetének kiadta a parancsot, hogy a csatatérről csak német és magyar sebesülteket szedjenek össze. A főorvos nőket jelölt ki. Már második napja szállítják a sebesületeket. Farkasnénak ez már a hetedik sebesültje. Alighogy beérnek vele a folyosóra, már rohan is elébük a fürge léptű szikár ügyeletes orvos, László bácsi. — Hol sebesült? J — A lába — feleli Farkasné —, azt hiszem, lövedék... — A műtőbei — adja ki az utasítást, és eltűnik. Az ápolónők pihennek. Csak Farkasné van talpon, sötétedésig még egy fordulót meg akar tenni. Már nem kellene ugyan kimennie, de bizonytalan érzés fogja el. hátha nem szedtek össze minden élőt, nem merne megesküdni rá, hogy Gizike odament minden fekvő katonához lelkiismeretesen. E Megállt egy tanknál. Nem Is tank. volt már ez az ormótlan kiégett acélroncs, inkább olyan szörnyre hasonlított, mely alvást színlelve sunyin megbúvik, s szeme sarkából lesi az alkalmat, hogy torkából kilövellhesse a süvítő haláltüzet. Farkasné most alig hallható neszre lett figyelmes; fülelt egy picit — ismét ugyanaz a hang, mintha fojtott nyögés lenne, újra és újra. Leguggolt, benézett a tank alá. Egy .-mber feküdt ott. Kabátgallérjúnál fogva kihúzta. Arca láthatóvá vált: egészen fiatal legény volt, -zőke haja megpörkölődött, fülére, arcára alvadt vér tapadt, szeme lecsukvu. Görcsbe meredt kezében ottmaradt a katonasapka, melyen megcsillant egy... vörös csillag. Orosz — gondolta Farkasné. Most mit tegyen? Megmentse? Hisz még él, bár súlyosan megsebesült. Ekkorra Ideért Gizike — úgy látszik nem talált senkit. —t Orosz — suttogta Farkasné. A szó hallatán a lány Ijedten güggolt le az oroszhoz, tagra nyílt szemmel meredt rá, s a körülötte sürgölődő Farknsnéra. — Elvisszük — mondta k! hangosan elhatározását az asszony. < maga som vette észre, hogy szavával utasít. — Alig lélegzik. Gizike fclállti Visszaidézte emlékezetében a német tiszt szavait: .' kórházba csuk német és magyar sebesültek kerülhetnek. Oroszoknak nyújtott segítségért golyó jár. — Én nem akarok a fejemmel játszani. Különben is, én is leltem egyet, egy németet, a lábát letépte a bomba... Menjünk inkább érte! S ezzel felemelte a földről a hordágyat, s megindult. Farkasné közben feltette a fiú fejére a sapkát, zubbonyán felhajtotta a gallért, meggémberedett kezére felhúzta saját kesztyűjét, és Gizike után sietett. Visszafelé némán tették meg az utat. Gizike már nem kért engedélyt, hogy kifújhassa magát, csak úgy szó nélkül letette a hordágyat és pihent. Farkasné megvetően mérte végig ezt a szívtelen gyáva lányt, már nem érzett iránta szánalmat. A kórház kapujában odaszólt neki: — Az oroszról aztán egy szót se, hallod! Gizike beleegyezően bólintott • E történet Iga/, eseményeket moaid el, melyek 1945 elején Balatonkenese környékén jétszööiak le. A hcwno modellje Hajnal Jolnjné EfiSébüt váci lakó*, akiről a? aep/ony s/eged ismerőid, Schwarz Sandior mesélt a szerzőnek. Vékony Imre, a kórház főorvosa az éjszakai ügyeletet mindig ébren tölti, ilyenkor valami „könnyűt" olvas, többnyire szépirodalmi műveket. Most egy Jókai-hős sorsa köti le figyelmét. De mintha halkan kopogtatnának. Belép Farkasné. Vékony jól ismeri aZ asszonyt, s nagyra értékeli munkaszeretetét, lényegre törő beszédét, higgadtságát. Most mégis nyugtalanságot olvas le arcáról. — Történt valami, Mária? — Igen... — szólal meg félhangosan, s nem veszi le szemét az orvosról. Kint, a fásszínben ... egy orosz van. — Miféle orosz? — pattan fel Vékony. — Egy sebesült.'.. Nagyhalomnál találtam. Ügy cipeltem idáig... — Maga megőrült! — kiált fel a doktor. Hogy merészel itt önfejüsködni, kitől kapott rá engedélyt? Tán nem emlékszik, hogy mit mondott tegnap a német? — Emlékszem, de ez is csak egy sebesült, ennek is kell a segítség. — Segítség? Az ellenségnek? — Ugyan, miféle ellenség az ilyen, hisz alig él a szerencsétlen. — Azt maga is jól tudja, hogy ezek ölték meg a fiamat... Igen. Farkasné tudja, hogy az orvos fia 43-ban Voronyezsnél esett el. — Nem ők ölték meg,., a háború. Ez ls gyerek még, mint a magáé volt. Meg kell menteni, doktor úr! Az asszony hangja elcsuklik. Vékony Imre, a magyar hadsereg orvosszázadosa háttal áll neki, szája szélét harapdálja. Majd hirtelen megfordul, a fogashoz siet, s kifelé menet odaveti: — Na, nézzük, hol van az a maga orosza. Vékony éjjel megoperálta: csípőjéből kivett egy nagy repeszderabat, kimosta a sebet. A műtétnél Farkasné és Éva nővér aszszisztált, akit kénytelenek voltak a titokba beavatni. Estefelé már kicsit jobban érezte magát. Ügy, nézett Farkasné arcába, mint aki erőnek erejével vissza akar emlékezni — mégsem tudott, csak egy halk szó hagyta el a száját: „Ma-ma..." Az aszszony szívét édes kín szorította össze, távoli visszhangként étkezett meg lelkébe e szó. A fiú, miután kiitta a kanálból az ételt, ujjával megérintette az adakozó kezet. Valamit mondott is, de az asszony csak a „szpaszibo"-t értette meg. Szemét a betegen nyugtatta, s érezte, testén gyengédség hullámzik végig. Szedette volna megsimogatni ezt a gyermekfejet, becéző szavakat suttogni neki, rázúdítani anyai sze. retetének áradatát, melyet a hosszú évek során visszafojtott érzelmek duzzasztottak oly nagyra... A zsebéből elővett egy háromszögűre összehajtott füzetlapot. és átnyújtotta neki. A fiú megörült. Az asszony a főorvostól tudta meg, hogy a levél az Uraiból, a fiú édesanyjától jött, és a fiút Szásának hívják, magyarul Sanyinak. Szása ujjával a levélre, majd magára mutatott, hoszszasan magyarázott valamit, a „mama" és „Szása" szavakat külön kihangsúlyozva. Farkasné fejbólintással jelezte, hogy érti, és sorra elismételte, amit hallott: — Mama... Szása... Sanyi...Ezentúl Szására gondolt elalvás előtt, ö volt felébredéskor az első gondolata, nappal is mindig ő járt az eszében. Külsőre ls megváltozott, még fürgébb mozgású lett, tettre készebb, szeme is élénkebben csillogott. Harmadnapra Szása állapota válságosra fordult. Vékony megvizsgálta, s csak ennyit mondott komoran: — Üszkösödés... Menthetetlen. Farkasné többé nem mozdult el ágya mellől. Szása hol csendben feküdt, tekintetét egy pontra rögzítve, hol önkívületben dobálta magát, s értelmetlen szavakat kiabált. Körmei élesen belevájtak az asszony kezébe, de mi volt ez a fájdalom ahhoz képest, amely, mint izzó vas égette szívét. Miért küldött rá, gyenge nőre a sors ily sok szenvedést, miért volt oly sok fájdalomban része, miért jutott neki oly kevés öröm'és boldogság? Volt egy Sanyi fia, alig élt tíz évet. Ha élne,ilyen lenne, mint ez a legényke. Második gyermeke — az is fiú volt — alig tanult meg járni, s meghalt. Akkor fejébe vette, hogy biztosan átok alatt született, s e hitében csak még jobban megerősödött, amikor 41 tavaszán a jugoszláv fronton, elesett férje, Farkas János. Éjjelre Szása meghalt. Harmincasok Sosem gondolta volna, hogy egyszer még sírt is fog ásni, különösen nem Ilyen l'agyos földben. A ház mögötti kiskert talaja egyébként laza volt, könnyen lapátolható, most mégis csak csákánnyal lehetett fellazítani. Térdig ásott le, hogy könnyebben kihantolhassák a teterget, mikor végre minden elcsendesül. Ekkor még aligha lehetett elképzelése arról, hogyan is -fog mindez végbe menni, de testestől-lelkestől hitt abban, hogy kialakulnak majd a békéhez szükséges feltételek. A lepedőbe-pokrócba csavart testet 'letette a gödörbe, befedte- földdel. Nem készített hantot, a felszínt elengyengette, s a maradék földet széthordta a kiskertben. Végül szalmával hintette be a helyet. Ugyan ki gondolná, hogy valaki fekszik odalenn...? Fenn győzött, s talpraállt az élet. De a múlt nem merült feledésbe: hála Farltasné odaadásának, a szőke fejű uráli legény neve örökre köztünk marad egy Balaton környéki emlékoszlopba vésve. Márvány betűk adták hírül az édesanyának, hogy Szása fia nem megy haza többé, hősként esett el, a Magyarország felszabadításáért vívott harcban. MIHAIL I L.TAS (Fordította; Dömötör Róza) M

ilyenek a harmincasok? A harmadik, negyedik érettségi találkozót megjárt nemzedékről sok mindent el lehet mondani. Közülük néhányan már kopaszodnak, de van, aki még lakásra gyűjt. Ismerek olyan ifjút is, aki nagy sikerrel igazgat egy több ezres vállalatot. Sajnos, az is igaz, hogy a harmadik, negyedik érettségi találkozón a harminc-, harminc-egynéhány évesek közül már nem mindenki vett részt. Például nem volt ott G„ mert száz kilométeres sebességgel belerohant a szembejövő Zsiguliba, és hiányzott Z. is, akit félévi betegeskedés után szarkóma vitt el. A korai elhalálozás olyan természetes velejárója ennek az évjáratnak, mint az idősebb nemzedékeknek. Ebből is látszik, nem sokban különböznek a negyven-, ötven-, vagy akár a hatvanévesektől. De miért érdekes ez az évfolyam? Semmiféle különös ismertetőjelük nincsen, legföljebb anynyi, hogy mint újszülöttek, topogó picinyek, a háborús évek után kevesebb húst, tejet, cukrot ettek, mint néhány évvel fiatalabb testvéreik. Ez sem látható, hiszen szépen kifejlődtek. Minden látszólagos, megkülönböztető jel ellenére, létezik egy sajátos vonás, pontosabban helyzet. A mai harmincasok az első olyan felnőtt nemzedék, akik 1945 után születtek. Nyiladozó értelmükkel már a szocializmus konszolidált körülményei között nőttek fel, szereztek reflexeket a mindennapi élethez. Nem érte őket semmilyen történelmi megrázkódtatás, hiszen szerencséjükre a születési évük az 1946-os. 1947-es, 1948-as évekre esett. Ezért szokták őket úgv is jellemezni — különösen az idősebbek körében hallható — tiszta lappal Indultak. Semmilyen reprezentatív, kiscsoportos, szociológiai felmérés nincs a birtokomban, de nem kell ahhoz a társadalom tudorának lenni, hogy néhány dolgot megállapítsunk. Például — és ezt senki sem vitatja — ez a nemzedék egyenlő eséllyel kezdett tanulmányaihoz a szakma, mesterség, vagy diploma megszerzésében. A származási előítéletek béklyói nem kínozták őket az első padtól a végbizonyítványig. Senki sem mondhatja: én ezért vagy azért nem lehettem mérnök, orvos vagy akárki. Közülük senki sem írhatja életrajzába: a társadalmi körülmények miatt nem ^tanulhattam. Legföljebb annyit mondhat: a szociális helyzet, otthoni körülmények nehezítették vágyaim megvalósulásai. Az elmaradt tanulmányok okai között legtöbbet a lustaság, a kényelmesség említhető. „Az vagy, amivé teszed magad" — ez a közmondás teljesen érvényes erre a generációra. Ebben a szellemben tölthette el ez a generáció az első három évtizedet. És mivé tette magát? Felvillan előttem egy tablókép. Kibővül az ismerősök sorával, és eszembe jutnak a merész elhatározások, a vad nekirugaszkodások történetei. Valóban sokan megmutatták okosságukat, tehetségüket, akaratukat, a maguk és mindenki hasznára. De legalább ugyanennyi jó tulajdonság talán örökre titok marad. Hogy miért? Késnek a válaszok, akinek felelni kell, legföljebb ennyit motyog: „Lehet, hogy akartam valamit, de szükségem volt a pénzre, és azt kerestem." Ekkor a fülem zakatolni kezd. Hallom a néha alaptalan, néha jogos vádakat: „A fiatalok anyagiasak." Furcsán hangzik ez, különösen, amikor olyan ötvenéves ember mondja, aki a munka mezsgyéjéről lelépve, a hatezer forintos nyugdíj mellett azon kesereg, hogy csak kétezer forintos mellékállást tudott szerezni. De igaza van an. nak a harmincegy évesnek, a hathét éve albérletező vegyésznek, aki éjfélig a kémcső mellett számol a laboratóriumban, abban a reményben, hogy az övé lesz az évszázad felfedezése. Képességeit nem váltja aprópénzre — pedig ehhez is meg lenne a lehetősége —, szorgalmát nem áldozza fel a „disznófejű nagyúr" oltárán. Annyi bizonyos, hogy aki rövid időn belül akar lakáshoz jutni, annak százezer forintnál is többet kell összehozni. A hétköznapi életben fellelhető lörvényszerűségek kényszerítik a mai fiatalokat, hogy jobban utánafussanak és -kapjanak a guruló forintoknak. De aki csak anyagias, az lebecsüli az emberi értéket, és a vélekedés önpusztító. Természetesen nem hiszem, hogy a harmincasok megítélésének ez a fajta erkölcsi kategória lenne az alapja. Sajnos az anyagiasság divatos megjelölés lett, és ennek alapján skatulyázzák be egymást az emberek. A sokféle, lehetséges értékelő szempont közül engem leginkább egy izgat. Egykori tanáromat akkor kezdtem igazán tisztelni, mikor kiderült róla, milyen bátor ember. Megvédte az osztály igazát a nagy tekintélyű igazgató alaptalan vádjaival szemben. Tudtuk, tanárunk az állásával is játszott. Ezért közmegbecsülésünk még nagyobb lett, ami a bátorság pillérén pihent. Régi iskolatársam cinikusan mosolyog, amikor erről esik szó. Nem ls titkolja, hogy gondolkozik ma, harmincegy évesen. „Eszelős, aki fejjel megy a falnak, bolond, aki meg akarja váltani a világot. A főnököm se teszi, ő is felfelé Igazodik, ritkán van önálló véleménye." Ez az iskolatársam főosztályvezetői kinevezése előtt áll. Okos, képzett ember. Ennek ellenére nem vagyok biztos, hogy ilyen felfogással jó vezető lesz. Mások is hangoztatják, érdemes terepszínűnek lenni. Pedig nem igaz. hogy mindenütt ez lenne a divatos szín. Tanúja voltam egy olyan döntésnek is. amikor az előreléotetés azért maradt el, mert az illető soha nem mondott ellent Igazgatójának. Később üzemvezetője magyarázta meg, -niért nem nevezte ki a fiatalemoert. ..Hogy b'zznm rá a "vetést, ha nem tud önáMóan cseitkedi-j^ nem mer önállóan tenni valamit?" Ügy érzem — és több példát sorolhatnék —, a harmincasok közül sokan hajlamosak arra, hogy az ütközéseket elkerüljék, önálló véleményüket eihaHryssák, ha dbból nincs előny ily. Félnek? Erre nincs okuk ... IIALAS/ MIKLÓS )