Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-16 / 89. szám

* Vasárnap, 1978. április 16. 11 MAGAZIH Vo' Nyelvében él a nemzet?* Egy baljóslat haszna R

itkán foglalkoztatott ennyi embert a nyelv kérdése, mint napjainkban; érthetően, hiszen az élő magyar műveltség egyik legfontosabb hordozójáról van szó. A kérdés újra kiemelkedett a nyelvtudomány szakmai, s a nyelvőrködés közművelődési összefüggéseiből. A viták során nemegyszer úgy esett szó róla, mint magyar sorskérdésről. Az is. Nem először történelmünk folyamán; még az én életemben sem. Jegyzője voltam annak a gyűlésnek, a harmincas évek végén, amelyen Kodály Zoltán felhívta a figyelmet kiejtésünk romlásának veszélyeire. Megvallom, akkor kissé túlzottnak tartottam hevületét, mellyel tárgyát a nemzeti lét-nemlét kérdéseinek szintjére emelte fel. Alig telt el azonban néhány év, s a német előretörés örvényeiben még a kétkedőknek is meg kellett látniuk, hogy a magyarság — s vele nyelvünk is — valóban ismét a Szózat nemzetet temető sírjának közelébe került. Akkor merült fel újra mindazok tudatában, akik legalább valamilyen szellemi honvédelem részesei lettek, reformkorunk vezető szellemeinek harca a már-már halálra szánt magyarság fennmaradásáért. Szinte testközelbe került hozzánk Herder „jóslata", hogy a magyarság pusztuló nép, nyelve is kiveszőben van. Ezt a baljóslatot a nyelvünk állapotáról indult vitákban manapság ismét gyakran felemlegetik. S a jóslattal együtt azt a jelmondatot is, amelyet azok a reformkoriak annyiszor emlegettek: „Nyelvében él a nemzet!" Meg kellett tanulnunk tehát, hogy az országszerte mindig felújulva pergő-forgó nyelvhelyességi vitákat egyszeregyszer feljebb kell emelnünk. Ehhez szükséges, hogy a történelem folyamán oly fontos szerepet játszó jelmondatainkat a maguk történelmi helyén és szerepében Vizsgáljuk. A magyar nemzeti érzést a középkori-reneszánszkori nagyhatalom szétesésétől kezdve az országos lét virtuális voltának és állandó fenyegetettségének tudata hatja át. A fenyegetettség színezete azonban a változó korok, a megszólaló társadalmi rétegek válságtudata, érdeke, érzékenysége szerint változik; más a prédikátoroké, Pázmányé, más Zrínyié és Rákóczié, más az uraké és a kuruc szegénylegényeké. Hogy a „nemzethalál" képe a reformkor folyamán a nyelv kérdéseivel fonódik szorosan össze: az akkori történelmi helyzetből következik. Ez a kor egész Európában a modern nemzetállamok kialakulásának ideje. A magyar nemzet tehát, amely Hungária-szerte sokáig alkotmányában, majd vallásaiban, aztán szabadságeszményeiben élt, ekkor, a XVIII—XIX. század fordulóján, nyelvében kíván élni. Nem utolsósorban azért, mert a nemzeti lét kérdése ekkor a nemzeti nyelv világában éleződik válságosra. Az évszázados harctereken kivérzett, elmaradt, az újratelepítés hordalék népeivel feltöltött Magyarországot lassan ocsúdó nemzedékek vezető szellemei akarják modern, egységes állammá formálni. Az európai világ több megoldást kínál nekik... 11. Hogy a népet az állam hasznára is csak anyanyelvén lehet művelni, tudták Mária Terézia szakemberei is. A magyar szellemi erjedésben is főként az ő testőr-írói juttatták el ezt az erjesztő gondolatot. A magyar nyelvet azonban elmaradottnak, a korszerű közművelődés eszközéül egyelőre alkalmatlannak ítélték. Ezért sürgettél:, egy a nyelv kiművelését szolgáló tudóstársaság magszervezését, a magyar nyelvű irodalom ápolását. A feladatot persze a • Részletek Kercsztúry Dezsőnek a magyar nyelv hete szegedi •rszágos megnyitóján elhangzott dttadásMtt. szellemileg még mindig darabokra szakadt országban másként fogták fel az egyes pártok. Szembekerültek azok, akik a megújított hagyomány, a szerves fejlődés, a nyelvkertészet hívei voltak, meg a másik tábor, azok, akik az ész, a képzelet, a felvilágosodás gyors alkotásaként akartak új nyelvet teremteni az alkalmatlan régi helyett A nyelvújítási vita megmaradhatott volna — mint csaknem mindenütt Európában — nálunk is a nyelvtudósok, írók szakmaibb világába. Mégis országos súlyú politikai üggyé lett... Olyan harc zajlott itt, amelyben a- magyar nyelvet egyszerre két fronton kellett védeni és érvényre juttatni: az egészséges fejlődést mindenképpen akadályozó holt osztálynyelv, a latin, meg a magyart éppen a haladás érdekeire hivatkozva elnyomó birodalmi hatalom nyelve: a német ellen. Nyilvánvaló, hogy ebben a harcban roppant visszhangot kapott — s a, körülményekhez igazítva némileg el is torzult — Herder azóta is sokat idézett jóslata nyelvünk eltűnéséről. Az újra benépesült ország néprajzi helyzetét felmérő s a magyar nyelv helyét, rokonságát a világban kutató elméknek rá kellett jönniök, hogy az ország „színmagyarnak" minősülő népe csupán a legnagyobb nemzetiség a hazában, s hogy a finnugorsághoz tartozó nyelv Európában „testvértelen ága nemének". Szükségszerűen vált tehát akkor — a magyar nemzetállam kialakulásának s ezzel együtt a nemzetiségi problémák jelentkezéséjiek kezdetén — a nemzeti érzés hagyományos, mélyen beidegződött veszélyeztetettségi összetevőjének új meghatározójává a nyelv. Ügye jó másfél századra elkötelezően a magyar lét-nemlét ügyévé lett; s a jelszó, hogy „Nyelvében él a nemzet!" — ha úgy tetszik — nemzeti sorskérdést emelt a köztudatba... • ... A „Nyelvében él a nemzeteelv, létrejötte idején, a népi műveltséget védő és a haladás szolgálatába állító törekvés kifejező volt. Amikor ez az elv később egy soknyelvű, soknemzetiségű országban, egy modern, franciás mintájú nemzetállamban a műveltséget és népességet szervező politika sugalmazója lett: szükségképpen a nem magyar népelemek erőszakos meghódítását kívánó kártékony művelődéspolitika irányítására, igazolására szolgált. Félelmetes fordulata a korszellemnek: ami ellen a magyarság egy évszázadon át tiltakozott, egyszerre annak végrehajtására vállalkozott; mert a maga ábrándképét, a „harmincmillió magyart" hajszoló önzése erre késztette. A nyelv kérdése megint éspedig a régivel ellentétes értelmű, végzetes hatású politikai töltést kapott. A töltés robbant és szétvetette a történelmi Magyarországot... • ... Lehet-e csodálkozni, hogy a második világháború romjaiból kilépő s az új világ véres vajúdását átélt nemzedékekben megújult a hagyományos nemzeti érzés veszélyeztetettségi összetevője?! A háború s ami rákövetkezett, az iszonyú vérveszteségek, az ártatlanok áldozatul vetése homlokegyenest más színezetű kollektív felelősségek nevében, az új megtorlások, amelyek során büntetleneknek is fizetniük kellett, a számlát apáik cigányos dalidóiért, a szétszóródások új és új hullámai, a kannibáli gyakorlat, amelynek számára egy-egy népcsoport kiirtása csupán a vagonok, táborok és hamvasztókemencék kapacitásának kérdésévé lett; aztán a gyermektelenség, öngyilkosság, alkoholizmus ragályai: ki ne értené meg, hogy a népet féltő rétegek újra a lét-nemlét határövezetébe taszítottnak érezték magukat, s még akkor is a nsmzethalál látomását idézik fel, amikor erre már nincs valóságos ok. • A szavaknak is van sorsuk. A nemzet mást jelentett a reformkor kezdetén, 1848 tizenkét pontjában, az asszimiláció és az összeomlások idején. Népen mást értett Herder, Petőfi, Arany, mást értettek Hitler hazai „széktartói", s mást a népi írók szekértábora. A történelem tapasztalatai arra tanítanak bennünket, hogy nyelv és nemzet, nép és nyelv viszoiiya nagyon is változik az időben. Ha valaha indokolt, hasznos volt a „Nyelvében él a nemzet!" jelszava, később ártalmas lett; manapság — amikor újra a nemzetállamok létrehozásának embertelenségeit igazoló eszmét fejezhet ki, s amikor sok helyűt a magyar nemzetiség ellen fordítják — elvetendő. Ahol tudniillik elnyomását tűzik célul az uralkodó többség elé; s ez ott az anyanyelvi művelődés lehetőségeinek megakadályozásával kezdődik. Ezért is vetette el a gondolatot a szocialista humanizmus minden jeles gondolkodója... Okosabbnak látszik tehát újrafogalmazni a jelszót, valahogy így: „Nyelvében is él a nép." Nem a fajként értelmezett „Volk", nem az elmosódó, vagy inkább osztályértelmű „populus", hanem a szocialista humanizmus jegyében felfogott „össznépi közösség". A természetesen nőtt, a maga hajlamai, lehetőségei, szokásai és jelleme szerint kialakult szellemitársadalmi közösség, amelynek óriási erkölcsi, teremtő, történelemformáló erejéről és szabadságáról Herder is beszélt... • A magyarság számára változatlanul sorsának lényeges kérdései közé tartozik: mi lesz nyelvével? Ékért is tartom szükségesnek, hogy időről időre felemeljük a nyelvápolás körüli vitát a szó legnemesebb értelmében vett nagypolitika összefüggés-rendszerébe. Nyilvánvaló, hogy helyzetünk, teendőink számbavétele, stratégiánk kidolgozása közben az egész magyar nyelvközösségre kell tekintettel lennünk. A határainkon túl, ősi településeken, zártabb-lazább nemzetiségi közösségben élő magyarra, s a világ minden táján szétszóródottakra is. Példájukká kell lennünk, mert hiszen idefigyelnek; kell is hogy ezt tegyék. Ezért sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a teljes magyarság rendkívül sokrétű, hogy egysége sok helyütt alig több virtuálisnál. Rétegződését, társadalmi, gazdasági, művelődési szerkezetét roppant változások formálták; az elmúlt hatvan-hetven év folyamán mélyebb és ellentmondásosabb átalakuláson ment és megy át, mint a normálisan fejlődő nyugat-európai népek hathét évszázad idején. Ez nyelvében is kifejezésre jut. Nem beszélünk, nem írunk úgy, mint nagyapáink, s unokáink nyelve még távolabbra eshet majd a miénktől, mint a miénk az ősökétől. Egy nép történelmi azonosságának legfőbb őre és kifejezője azonban — főként ilyen, a megszokott rendet minden eresztékéből kiforgató változások idején — mégiscsak a nyelv... Egy nép, vagy egy nemzet más is, több is, mint nyelve. A nyelv ügye mégis népünk ügye. Ezért ápolása nemcsak a nyelvápolás szakembereinek feladata... A nyelv őrzése, formálása, nevelése sokkal nagyobb területek mozgósítását kívánja meg. Minden terület figyelő szakembereinek munkáját. Voltaképpen az egész közéletét. Mert hiszen ez — akarja, nem akarja — szükségképpen vesz át egyre több idevágó feladatot a családtól, amelyet sorvaszt, az iskolától, amelyet túlterhel, s a hagyományos kis-közösségektől, amelyeket egybeolvaszt a maga óriás tégelyeiben. Nyelvünk állapota aggasztja az aggodalmaskodókat, a nemzethalál veszélyével riasztja a megrémülteket. Mindez átszövi a nyelvhelyesség, az anyanyelvi műveltség, a nyelvvédelem kérdései körül fellángolt vitákat. Azt gondolom, szükséges hangsúlyoznunk: a jelenlegi határai közt élő magyarság nincs létében fenyegetve; élete élni akar, mint egy kert növényzete. A kert pedig úgy fejlődik és úgy terem, ahogyan a körülmény, az időjárás, meg a kertész segíti vagy akadályozza. Aki ért a kerthez, tudja, hogy ott az élet nemcsak a gyomláláson, nyesésen, permetezésen múlik. A nyelv olyan, mint a nép, amely alkotja, közmegállapodás-szerűen elfogadja, használja, újítja, felejti, szépíti, rontja. Kérdései túlmutatnak a puszta nyelvművelés területén, de csak akkor foghatjuk fel őket igazán sorskérdésként, ha nem választjuk külön őket a nép egészének sorskérdéseitől, hanem azok függvényének tekintjük, s úgy vizsgáljuk őket. / DRÉGELY LÁSZLÖ: FEKETE-FEHÉR DOMINÁNS Felhőtlen nyár A

nyár feltartóztathatatlanul, rohamléptekkel közeledik. Türelmetlenül várjuk a sokszínű évszakot, várakozással tekintünk az általa kínált jellegzetes, más évszaktól nem is remélhető élmények elé. De akadnak köztünk olyanok is, akik, ha a közelgő nyárról hallanak, borongós gondfelhőket látnak „lelki" szemeik előtt Például az úttörőházak vezetői. A Magyar Űttörők Szövetságének 1977/78-as úttörő programjában ez áll: „Az úttörőházban a nyári munka szervezése, tervezése, az ötletek, a jó elképzelések gyűjtése, a programhoz való felszerelések beszerzése, a gyermekek véleményének meghallgatása, a lehetőségek felmérése folyamatos feladatot jelent A program összeállítása április végéig történjen meg. A programot az úttörőház vezetősége és az úttörőtanács együtt készítse el." Nos, mindez alapos körültekintésre vall, bölcs előrelátásról tanúskodik. Akárcsak mindaz, ami ezután következik: „Javasolt úttö-t rőházi foglalkozások: találkozások VIT-küldöttekkel, a korábbi VITek résztvevőivel, tábortüzek, akadályversenyek, klub- és meseszobai foglalkozások, szakköri foglalkozásak (műhelyben, fotólatorban, vegyilaborban); filmvetítések stb." Igazán kézzelfogható ajánlások, javaslatok, mi hát akkor a baj? — kérdezheti joggal a kedves olvasó. Nos, egyetlen bökkenő van. Az úttörőházaknak ugyanis az a legfőbb gondjuk, hogy miként csalogassák falaik közé nyáron a gyerekeket. Némileg igazuk is van a srácoknak, hiszen mi a kivetni való abban, hogy a hosszú iskolai hónapok után, amelyek ilyen vagy olyan fegyelemben teltek el, most nyargalászni, bringázni, focizni szeretnének — a szabadban?! Hogyan is versenyezhetne e csábító lehetőségekkel mondjuk egy jól felszerelt úttörőház? Valljuk meg: sehogy. Azaz — egyféleképpen igen. Ha maga az úttörőház is az utcára, a játszótérre költözik. Budapesten a korábbi években már történtek hasonló kezdeményezések. A főváros III. kerületében, az óbudai új lakótelep tőszomszédságában, a San Marcó utcában áll a modern óbudai úttörőház. ök már évek óta rendszeresen készítenek szünidei terveket, amelyeknek gerincét a lakótelepi játszónapok képezik. A környék játszótereit, játszóhelyeit feltérképezték és asztaliteniszben, kerékpározásban, görkorcsolyázásban, kispályás fociban, tollaslabdázásban rendeznek versenyeket. Még arra is ügyelnek, hogy ezeket a mini tornákat hétfői napon rendezzék, mert akkor nincs műsor a televízióban. Mozgósították a III. kerületi testnevelési és sporthivatal dolgozóit is, ők ismertetik a szabályokat és ők bíráskodnak is. Mindez csak egyetlen példa, a sport pusztán kis része az úttörőházi munkának, de jól érzékelteti, hogy miként maradhatnak versenyben az úttörőházak a nyár sok csábító lehetőségével. Igaz, ehhez lelkes, hozzáértő, fantáziával és nagyon sok energiával rendelkező felnőttek kellenek, akik nem sajnálják a fáradságot és leleményességükkel, szakértelmükkel meglelik a kínálkozó lehetősé. geket. Olyan emberek kellenek, akik nemcsak az úttörőszövetség programjában szereplő ajánlásokra figyelnek fel — például, hogy •az úttörőházak szervezzenek táborokat, egy-két napos kirándulásokat, a környékükön levő strandokon működtessenek úszószakköröket, írjanak ki különböző (irodalom, képzőművészet, barkácsolás) lakótelepi pályázatokat —, hanem akik nyitott szemmel járnak a világban és a közvetlen környezetükben levő apróságokban is felfedezik a kínálkozó alkalmat, hogy valamilyen új ötlettel, programmal segítsenek a gyerekeknek még hasznosabban, jobban, még több élménnyel eltölteni a vakációt. Hiszen lényegében ez az úttörőházak célja is. B. V.