Délmagyarország, 1978. február (68. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

14 Vasárnap, 1978. február lá. A hely szelleme és a korszellem A

hely szellemének mintha lenne szelleme, mely védené, makacsul óvná a friss szelektől. S ezt a szellemet mind gyakrabban engedjük - kl palackjából. Ködösítünk vele, eltakarjuk saját szemünket. A korszellemnek viszont biztosan nincs szelleme. Mert a korszellem nem konzerválható. Vajon ebből következik-e, hogy a hely szelleme és a korszellem egymásnak szögezik fegyvereiket?! A földrajzi helyhez kötődő, a történelmi múlt, a kultúrhistória, a néprajzi hagyomány lokalizáltan sűrűsödő és kis sávban kisugárzó eszenciája és a jelen társadalmi, politikai, művészeti, eszméinek, igényeinek és feladatainak, országhatárokat nem ismerő divatáramlatainak dinamikus szellemi motorja néha fura tudati karambolokat okoz. Gyakran mondogatjuk: ennek a városnak levegője van, ez a tér csak úgy sugározza a történelmet, ez a terem nemzeti létünk darabjának őrzője, ennek az utcának atmoszférája van... Ezzel lehet élni és visszaélni, ezt lehet használni és kihasználni. Való igaz, a városokhoz, etnikai egységekhez, egyes épületekhez, sőt iákhoz és kockakövekhez fűződő események ls legendákká lesznek az idő messzelátójában, a társadalmi tudatban. S ezek a kövek, fák, falak, épületek és városok megdobbantják az embert szíveket, megmozdítják a gondolatokat Szegednek is sajátos, minden más várostól megkülönböztethető hangulata, szelleme van. Ez a genius loci sűríti a történelem és irodalom, nemzeti büszkeség és világraszóló tragédia, költeményekben megénekelt folyópart és kocsma, megannyi glóriázott legendáját. Hiszen ehhez a városhoz, levegőjéhez éppúgy hozzátartozik Dózsa levágott feje, mint Kossuth apánk árvalányhajas kalapja, az alsóvárosi templom gótikus pillérei körül hullámzó búcsújáró tömeg, mint Szent-Györgyi Albert ominózus paprikája, a Juhász Gyula zsírfoltos fekete kabátján megcsillanó alkonyati nap aranytallérja és a Tisza hol szelíden hullámzó, hol romboló hullámtaraja, hozzátartoznak Pick Márk utódainak „utazó nagykövetei", Móra ásatásainak tudományos értékei éppúgy, mint Attila sírjának legendája, József Attila xuhanc-daca, Radnóti szerelmes álma, Hont Ferenc fogplszkálófigurája a dóm árnyékában, Buday György fábametszett feketefehér látomásai, Munkácsy Honfoglalásán a környék parasztjainak alakjai, hozzátartozik a bógőshajó éppúgy, mint Dugonics András Mathemathikája, a füvészkert növényritkaságai éppúgy, mint a Széchenyi tér platánjai, a város újságjaihoz Ideig-óráig kötődő írók feltűnő és elsuhanó alakjai, a „Szeged szebb lesz, mint valaha"-ígérete és sorolhatnánk a végtelenségig ennek a különös atmoszférának kaleidoszkóp-cserepeit. Ez hát a genius loci! Csupa szép, nemes és példás örökség. Hiszen az Idő rostál, kihullanak sötét napjainak árnylovasai. Csakhogy elég-e tudni, hogy ezen a parton Juhász Gyula rótta sétált, s hogy ezeket a padokat József Attila is koptatta?! Tudni kell-e azt, hogy a szakállas poéta korával pörölve égette Önmagát, hogy József Attila Itt nyitotta szelleme első szírmait, hogy végül ő legyen költészetünk vonatkerekekre fűzött virága ?! Hányszor emlegetjük, hányszor idézzük a hely szellemét! Hányszor hivatkozunk rá, jogosan is — hisz hagyományos örökségünk ápolása nemzedéki kötelességünk —, jogtalanul Is — hisz kényelmesebb meglevő és kipróbált érvekkel harcba indulni, könnyebb kipróbált panelekből építkezni, mint eredeti és korszerű módon gondolkodni, új elemeket kikísérletezni. S éppen itt találkozik a hely szelleme a kor kívánalmával. Ezek a hol véletlen találkozások. hol szükségszerű randevúk nem mindig erjesztől gondolkodásunknak, önmagunk újraértékelésének. Mert könnyen elhessegetjük az egyiket a másik páncélzatában, amikor az ütköztetés helyett kényelmességből, megszokásból, a jól bevált klisékhez nyúlunk a felelősségteljes elemzés, a gyakran valóban vargabetűkkel fenyegető áttörés helyett. Pedig ha Jól értjük ránk testált örökségünket, az éppen az áttörésre, a korral való szinkronra, a nehezebb, de szebb utak bátorságára sarkall. Azt hiszem, ha valakinek meg kellene pontosan fogalmazni a korszellem tartalmát, belecsorbulna a fejszéje. Több annál, mint ami „benne van a levegőben", több annál, mint ami a „modern". A korszerűség ma sokkal gazdagabb tartalmú, öszszetettebb igény, mint bármikor eddig.Mai eredményeink és lehetőségeink elődeink munkáján növekszenek. S ha a hely szellemét ünnepi beszédek vissza-visszaköszönő betétjének, idegenvezető bebiflázott egyenszövegeinek, Szegedről szóló ismertető fűszereinek használjuk csupán, éppen a genius locit kialakító, formáló, teremtő eleinket áruljuk el. Erre a varázsszóra hivatkozva ugyanis még ma is lehet múlt századi módon gondolkodni, illetve felmentést szerezni a gondolkodás alól. Lehet rá hivatkozím é nl, ha nincs elég erőnk és tehetségünk, hogy a hagyományok szellemében, de a huszadik század hetedik évtizedében válaszoljunk korunk kérdőjeleire és föltegyük a magunk kérdéseit — netalántán véleményünk, produkciónk, eredményünk, még sajátosan helyi karaktereket, ízeket, sajátosságokat ls tartalmazzon. Mire gondolok? A hely szellemének és a korszellem igényeinek jó példája, ahogyan alakul a szegedi városkép. Az újraöltöztetett, egységes Belváros valóban sugall hangulatokat, teremt izgalmas atmoszférát. A foghíjbeépítések, az új épületek nem majmolják a százéves házakat, s mégis tisztesen, szépen kapcsolódnak a régihez, nem törik meg a hangulatot, sőt új formákkal, izgalmasabbá is teszik azt. Vagy: a szegedi Tiszapart mindig is kedves sétálóhelye volt városlakóknak és idegeneknek. A Stefánia, a klinikasor sokszor megénekelt, szép része a városnak. Amikor elkezdődött az új partfal építése, sokakban megfogalmazódott: elveszik a Tiszapart bensőséges hangulatát, leradírozzák a régi emlékeket. S ahogy ívelnek egyre hosszabban a lépcsősorok, úgy barátkozunk meg képével, s már oda is képzeljük ' a víz fölé a modern vonalú árvízi emlékművet, mely összekapcsolja — materiállsan is — a hely szellemét a korszerűséggel. De... Biztos vagyok abban, hogy a szegedi dóm előtt más ma a szabadtéri színház feladata, mint volt megszületésekor a harmincas években és más, mint volt húsz évvel ezelőtt, megújulásának kezdetén. Mert más a kor, más, új kérdések kerültek nemcsak a társadalom, a politika, de a művészet homlokterébe is, és nem utolsósorban más emberek ülnek a nézőtér széksoraiban, más alapokkal, más Idegvégződésekkel. S hogyan reagál erre a műsorpolttika?! Válasz a színlapokon! Pedig, ha igaz az, hogy a művészetek közül talán a színház az egyetlen, mely testközelben tud hatni az emberek tömegeire, művészi és társadalmi felelőssége növekszik. Erre biztatja a hely szelleme, erre ösztönzik saját hagyományai ... Ha a szegedi tudományos élet szóba kerül, leggyakrabban még ma is SzentGyörgyi nevét ejtjük ki legtöbben. Pedig Szeged tudománya jóval több ennél. Éppen a kiváló elődök példája kötelezne, hogy napjaink szegedi tudománya — a matematika, a biológia, az orvostudomány, stb. — helyet kapjon a társadalmi tudat barázdáiban. Hogy a múlt értékei mellé tegyük a jelen eredményeit, hogy a hely példája és a ma produktumai között fölfedezzük a kapcsolatokat. Véletlen-e, hogy társadalmunk azt várja művészetünktől, hogy korunk problémáit tükrözze a kor színvonalán. Szocialista valóságunkat. differenciált művészi eszközökkel. Ügy, hogy merítsen a tápláló hagyományok kiapadhatatlan forrásából, hogy ne veszítse el helyi gyökereit, de képes legyen megújítani gondolatalt és eszközeit, otthona egyszerre legyen a világ és a szűkebb pátria. A helyi hagyomány és a korszerűség tehát nem szükségszerű ellenfelek, sőt egymást segítő, kiegészítő oldalai egyazon feladatnak, a sajátos, megkülöAböztethető arculatnak. Ezt a szintézist csak a hűség és felelősség jegyében lehet megteremteni. Ez bonyolultabb, összetettebb feladat, mint jól bevált dolgokat Ismételgetni, vagy pusztán sodortatni magunkat a kor föl-föltámadó szeleivel. Ennek a munkának élharcosai a közélet vezetői és irányítói mellett elsősorban a tudósok, művészek, közművelődési szakemberek lehetnek. Rajtuk hát a legnagyobb felelősség, a szép feladat. A hely szelleme gyakrabban még pusztán statikus lehetőség, potenciális erő. De arra is akadnak jó példák országszerte, hogyan lehet a hely szellemének helyzeti energiáit mozgásba hozni, regulázni vele a korszellem csapongó, sok divatelemet és egyenruhás eszmét tartalmazó áramait. Ügy érzem, e helynek szelleme többet ér, mint ahogy ma becsüljük, a korszellem pedig többet követel, mint amennyit teszünk jegyében. Aki szereti ezt a várost — s lehet nem szeretni? —, annak jogos igénye, hogy napi feladataink, gazdagodó terveink, korunk érvelése és egyedi hagyományaink tartalmas jegyességet kössenek. Még akkor is, ha ez több álmatlan éjszakát, nagyobb fejtörést, erőteljesebb összefogást követel mindannyiunktól. Megéri. Erre sarkall a hely szelleme, ezt sürgeti a korszellem. TANDI LAJOS Ki volt Kováts Mihály? Andrássy Lajos Emlék a nyárból Nem: a járda-folyam sodrása mily eleven asszonyok lányok után csapódik képzeletem hét-ágon süt le a nap almákat csókol a fán sörömbe bodzafa-íz kúszik a fény teraszán lefut a dél s vacogok régi tüzem hova lett? búvok a ház ölibe még be sem esteledett cimbalmos halk zene szól álmok közt ring a szívem mámoros éji öröm csitri szeméből izen: lettem az „ötvenes úr" lányoknak pénzre-remény lettem az ötvenes úr emléknek: dús televény C

'jrus Vance külügyminiszter, Carter elnök személyes képviselője, az Egyesült Államok küldöttségének vezetője, 1978. január 6-án, a magyar korona és a koronázási ékszerek átadásakor az Országházban többek között a következőket mondotta: „Két évszázad során a magyar és az amerikai nép sorsa gyakran összefonódott. Fiatal köztársaságunk, amely függetlenségi harcát vívta, hálával fogadta Kováts Mihály ezredest. aki segített George Washington tábornok lovassági alakulatainak megszervezésében és kiképzésében. Kováts ezredes életét áldozta az amerikai függet. lenségért, Dél-Karolinában, a charlestoni csatában." Ki volt ez a Kováts Mihály, akinek a nevét Vance külügyminiszter két ízben is méltónak találta megemlíteni? Kováts Mihály kisnemesi családban született 1724-ben Karcagon. Ifjúságáról nincsenek adataink. Mikor Mária Terézia 1740ben trónra lépett, a környező hatalmak összefogtak ellene a Habsburg-birodalom szétszakító, sára. Kováts Mihály nevével az osztrák örökösödési háború alatt találkozunk először, a jászkun huszárezred tiszti névjegyzékében, zászlósi rendfokozattal. A háborút lezáró drezdai béke (1745) után az udvar a jász-kun huszárezredet föloszlatja, a legénységet szélnek ereszti. II. (Nagy) Frigyes porosz király azonban jól tudja, hogy a küzdelemnek még nincs vége. Szolgálatába fogadja az osztrák hadseregből elbocsátott huszárokat, s belőlük szervezi meg az 1. porosz huszárezredet, amelynek Székely Mihály személyében a parancsnoka is magyar. Így kerül Kováts Mihály is az 1. porosz huszárezredhez, amelyben előbb 6 évig legénységi sorban szolgál, s csak 1752-ben nyeri el itt is a zászlósi (kornétási) rangot. Közben Mária Terézia széles körű európai koalíciót hozott létre az osztrák örökösödési háborúban elvesztett Szilézia visszahódítására. A hétéves háborúban (1756—63.) Kováts Mihály már Nagy Frigyes táborában harcol. A háború tizenöt — csaknem minden jelentősebb — csatájában részt vesz. A góthai csatában (1757) megsebesül. Nagy Frigyes érdemeiért másodhadnaggyá lépteti elő. Egy év múlva Székely Mihályt tábornokká nevezik ki és vezérkari beosztásba kerül. Utóda az ezredparancsnokságban Fr. W. G. Arnd von Kleist ezredes, ismert porosz tiszti család sarja. Kleist Kovátsot századparancsnoki rangra emeli, Nagy Frigyes pedig egy síkeres rajtaütés után huszárkapitánnyá nevezi ki. A hosszú háború során a hadiszerencse változik. Délnémet csapatoknak sikerül porosz területre benyomulniok. A megszállt városokra sarcot vetnek ki, s míg a követelt összeget a városok elő nem teremtik, a legelőkelőbb és a leggazdagabb polgárokat túszként letartóztatják. Kováts parancsot kap, hogy huszárokból önálló különítményt szervezzen, s torolja meg az ellenfél akcióit. A parancs nincs ínyére. Szerepét (adókivetés, túszok lefogása) a védtelen polgári lakossággal szemben embertelennek, katonára nézve pedig megalázónak tartja. Beosztásába nem tud beletörődni, s miután újabb harci feladatot nem kap, 1761-ben kilép a porosz katonai szolgálatból. A XVIII. században Lengyelország már csak árnyéka korábbi önmagának. Megkezdődik a szász királyok és az orosz cárok versengése Lengyelországért. Az orosz befolyás ellensúlyozására Ausztria és Franciaország támogatásával születik meg a lengyel nemesség bari konföderációja (1768), amelyet azonban a cári csapatok hamarosan szétvernek. A konföderáció egyik vezetője, gróf Pulaski Kázmér, a letartóztatás elől Szászországba menekül. Kováts már régebbről ismeri őt. de csak most kerülnek egymással közeli kapcsolatba. Itt értesülnek mindketten a philadelphiai kongresszuson elfogadott Függetlenségi Nyilatkozatról és a hadsereg fölállítására vonatkozó határozatról. A két barát 1777-ben már kiköt Amerika földjén. Anglia és a gyarmatok közt kitört háború az utóbbiak részéről nem indul valami fényes, sikerrel. De már ez az év Saratogánál meghozza a döntő fordulatot! A győzelem hatására az angolokkal szembenálló XVI. Lajos kiutalja az első 25 millió livre-s segélyt a gyarmatoknak, s Franklin Benjámin, a tömött erszényen kívül még egy jól kiképzett és felszerelt francia alakulattal térhet vissza hazájába. Washington Pulaski javaslatára Kovátsot előbb kiképző tisztnek alkalmazza, de hamarosan egy fölállítandó légió (önálló hatáskörben működő zászlóalj) parancsnokává nevezi ki, ezredesi rangban. Az angolszász hadvezetés nem ismerte az európai kontinensen sikerrel alkalmazott könnyű lovasságot, a huszárságot. Noha már régóta a gyalogság a fő fegyvernem, a lovasság még ekkor is — gyors mozgása, hajlékony manőverezőképessége, tartalékból váratlan helyen és időben való felbukkanása révén — gyakran csikarta ki nehéz helyzetekben a döntést. Kováts i barátja, Pulaski, a felszabadító ' északkeleti területeken kezdik a szervezőmunkát. A meglehetőse, vegyes lovas alakulatokból európai mintájú huszárságot szerveznek. 1770—79. tele, az angol szolgálatban álló indiánok ellen irányuló határvédelemben telik el. De az ellenfél sem marad tétlen. Miután a brit hadvezetőség a saratogai vereség következtében elvesztette előnyét az északi hadszintéren, megpróbál déli irányban egy széles átkaroló mozdulattal az amerikai hadsereg hátába kerülni. 1778 végén sikerül az angoloknak Savannah-t, ezt a fontos georgiai kikötőt, elfoglalniok. A győzelem után az angol hadsereg északra kanyarodik, benyomul Dél-Karolinába, és Prevost tábornok hozzákezd Charleston, megerősített kikötőváros, ostromához. Kováts ezredes 1779. február 2-án Yorktownban kapja kézhez Washington parancsát: a légióval uzonnal vonuljon DélKarolinába Lincoln Benjámin tábornok támogatására. (Nem azonos Lincoln Ábrahámmal, akit majd 80 év múlva választanak elnökké, s ez a tény robbantja ki az amerikai polgárháborút!) Az ostromban kifáradt és kiéhezett Charleston város vezetősége rá akarja venni Moultrie tábornokot, a város védőjét, hogy adja meg magát katonáival az angoloknak. Ebben a kritikus helyzetben érkezik meg Pulaski 1779. május 8-án lovasságával, melyet 11-én Kováts követ a gyalogsággal is. Hogy a várost fojtogató gyűrű szorítását fellazítsák, Kováts ezredes még ezen a napon 120 katonájával kitör az ostromlott városból. Az angol túlerővel szemben azonban a kitörés eredménytelen marad, Kováts ezredes halálos sebet kap. és mér nem tud visszatérni övéihez. Az angolok katonai tiszteletadással temetik el. Néhány hónap múlva, október 9-én, követi öt barátja ls a hősi halálba. Pulaski Savannah viszszafoglalásénál esik el. Kováts Mihály neve az amerikai magyaroknak többet jelent, mint az óhazában élő honfitársaiknak. 1932-ben az amerikai magyarság Kováts Mihály Társaságot alapított, és emlékének domborművet állított. De számontartja személyét az amerikai hadsereg is. A második világháború idején az egyik hadihajó a „Colonel Michael de Kováts" nevet viselte. Ezek után már érthető, hogy Vance külügyminiszter miért tartotta olyan fontosnak Kováts Mihály emlékét ünnepi beszédében felidézni. DR. MÁRIAFÖLDY MARTON \ k