Délmagyarország, 1978. február (68. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
Vasárnap, 1978. február 5. 15 Bogdán Szusinszkl/:* A folyó éjjel KALMÁR MÁRTON: PORTRÉ Se Dávid, se Góliát 0 Uljas már a kertajtónál volt, mikor a kerítés mellett, a kőrisfa alatt egy árnyékot vett észre, széles vállú, zömök férfi árnyékát. Egy kis bőröndön ülve, a férfi a házigazdára várt. Csak akkor állt fel, amikor Uljas közelebb ért hozzá. Egyhelyben topogva várta be. — Régóta vár? — kérdezte Uljas, miután üdvözölte. — Régóta — felelte csendesen a férfi. — Látom, nálatok is kiáradt a folyó. — Na, fogd a csomagot, menjünk be a házba. A férfi felemelte bőröndjét és követte Uljast. Idénymunkás benyomását keltette, akik, ki tudja, honnan, minden évben feltűnnek a faluban. Amíg rántottát készített, a férfi a konyhában állt mozdulatlanul. Mindkét kezével tartotta a bőröndöt, mintha félne, hogy elveszíti. — Nem emlékszel már, doktor — mondta a vendég lemondóan. Fáradtan ejtette ki a szavakat. — Dmitrij Gorán vagyok. — Miért, tudnom kellene? — kérdezte Uljas óvatosan. — Ki tudja? Több százan voltunk sebesültek, vérben, mocsokban. Először egy repeszt vettél ki a vállamból. Akkor hamar felépültem, de hamarosan visszakerültem a kórházba. Egy kupac széttrancsírozott húst tettek eléd az asztalra, melyben már nem is lett volna érdemes turkálni, csak a meszesgödörbe kellett volna dobni. De te összevarrtad, megfoltoztad, ahogy tudtad. Aztán még egyszer felnyitottad, mert valami bent elgennyesedett. — Igen.,. Lehet, hogy a belsőrészeidről könnyebben felismernélek, mint arcodról. Tengerészgyalogság? — Folyamiaknak neveztek bennünket A Bug, Dnyeszter és a Prut hídfőtt tartottuk. Deszant, deszant mellett. Mikor harmadszor tettek az asztalra, káromkodni kezdtem, üvöltöztem: még nem vagvok hulla, hogy rajtam tanuljanak operálni! De te nyugodtan válaszoltad, hogy orvos vagy, nem boncmester. — Hol volt ez? — Ungeni mellett, negyvennégyben. Uljas bólintott. Kórházukat valóban Ungeni mellett állították fel. Akkor a jasszki csapatok ellen harcoltak. A deszantos egy sligovicásüveget nyújtott át az orvosnak, mire az, hogy kísértésbe ne essen, mindjárt visszaadta. Már jő ideje nem iszik. — Nem is tartok alkoholt a házban. Emlékszem, valami tengerész azt követelte, hogy adjuk vissza a trikóját, amit a szanitée késsel hámozott le róla, mert másképp nem tudta lehúzni, úgy a bőréhez égett — mondta elrévedt tekintettel kísérve Gorant, amint szégyenlősen visszacsúsztatta üvegét a bőröndbe. — Persze, lehet, hogy nem te voltál. — Nem, az enyémet még az élvonalban letépték, a kórházba már bekötözve kerültem. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Ungeni ben történt, és te operáltál. Emlékszem a vezetéknevedre. — Akkor — igen... Hogy találtál meg? — A kórházban volt egy ember ebből a járásból. Beszélgettünk, és említettelek neki, azt mondta, hogy ismer. Kinek jutott volna eszébe, hogy a szomszéd járásban laksz, alig ötven kilométerre a mi Mocsárinktól? Régóta kereslek pedig, a kiegészítőn keresztül, még az újságnak is írtam... Uljas ismét a vendég arcára nézett, amely hirtelen hamuszínűvé vált. A sebész már kezdetben észrevette, hogy valami nincs rendben Gorannal. sejtette, hogy az útra nem a múlt em'ékei, hanem a szomorú jelen hajtotta. — A sebeid kínoznak? — hajolt oda hozzá. — A hasam — a pokol maga. — Miért nem operálták meg? Gorán szorongva nézett a sebészre: jobb lett volna, ha nem kérdezi meg! • Bogdán Sgusinszkij a mai odesszai irodalom rgylK lrgiceretescbb tehetsége. — Elszöktem, doktor. A megyeiből,,. Nem is szöktem el, csak nem egyeztem bele az operációba, és eljöttem. Hozzád... — Erről majd később — szakította félbe Uljas. — Most pedig lefekszel, és azt teszed, amit mondok. Uljas átvezette betegét egy kis. szobába. Gyorsan szétnyitotta a rekamiét, megágyazott. — Ki operált volna? — Mozar sebész. — Mozar — bólintott Uljas, miközben kezében melengetett egy pohár vizet. — Együtt dolgoztam vele. Itt, a járási kórházban... Gorán behunyta szemét és hallgatott. Uljas is csendben volt A poharat az éjjeliszekrényre tette, és elgondolkozva az ajtónyílásra meredt. Annak, aki a megyei kórházban nem egyezett bele az operációba, csak abban segíthet, hogy hazakerüljön. A járási kórházban töltött utolsó évében már nem bírta elviselni a betegek műtét utáni kínjait, s ezért w most úgy rémlett neki, csakis ezért — elkezdett inni. Ráadásul egy új, fiatal, antialkoholista sebész került a városba. Érthető hát, hogy a főorvos, akivel UUas már régóta nem do'gozott együtt, könnyen megvált tőle. — Van családod? — Persze, hogy van. De megparancsoltam, hogy senki ne jöjjön ide. — Hogy úgy!... Mégis, miért ijedtél meg a műtéttől? A megyeiben sokkal jobb a helyzet, mint a tábori kórházban volt. Mozar oedig jó sebész. — Oda én vissza nem megyek — ült fel hirtelen Gorán. — Ezek a hentesek már rég leírtak engem. 2. A kórházba mentek ebédelni. Gorán jobban érezte magát, mégis lassan és bizonytalanul lépkedett, görnyedten, mintha görcs húzta volna össze. Bőröndjét Uljas vitte. A kórházban ki®ilyi nagylelkűséggel nyitotta ki Gorán előtt a négy üres kórterem ajtaját egymás után. Gorán benézett a tiszta, négyágyas, üres szobába, megremegett, majd nesztelenül átment a következőbe. Csak azért választotta a sarokban levő, negyedik kórtermet, mert több már nem volt. — Ezek 'mindig üresek? — kérdezte Uljastól, és elvette bőröndjét. — A parasztok csak aratásig betegek. Akkor megesküsznek, hogy semmi bajuk, és kérik, hogy engedjük haza őket, vagy egyszerűen megszöknek. Nincs erő, mely visszahozná őket, míg le nem esik az első hó. Most csak néhány idős betegünk van. — Nem menekülhetek tőled — emelte fel bűnbánó szemeit Gbran. — Még aratásra sem. — Láthatod, hogy nem vagyok, már sebész. — Uljas az ablakhoz ment, gépiesen végighúzta ujjait a kereten. Ujja szürke lett a portól. — Falusi kórházban vagy, itt pedig nincs se műtő, se sebész. Uljas Gorannak háttal állva beszélt. Mindig elfordult, mikor félt. hogy nem tud magán uralkodni. Ha nem látta beszélgető partnerét, el tudta fojtani meghatottságát. — Hogyhogy nem vagy sebész? — csodálkozott Gorán, miközben felállt. Mikor megtudta a járási központban, hogy Uljas Bogvaniban dolgozik, nem gondolta, hogy ez annyit jelent: Uljas már nem sebész. — Miért? — Inni kezdtem. — Lehet, hogy csak kitaláltad az egészet, doktor? — kérdezte Gorán, hirtelen felcsillanó reménnyel hangjában. — Talán csak el akarsz kergetni, csak meg akarsz tőlem szabadulni. Otthagyta a volt deszantost, hadd rendezkedjen be. Bejárta a kórtermeket. A mindig panaszkodó nővért most még türelmetlenebbül hallgatta, mint máskor. Az utóbbi két hét alatt szinte mindennap bent volt a járási központban. A főorvos először kategorikusan megtiltotta, hogy belépjen a műtőbe, pláne nem valami jött-ment beteggel. Második beszélgetésükkor Uljas még egyszer elmagyarázta, miről van szó, és kijelentette, hogy bármi áron megszerzi az engedélyt az operációra, mert nincs más kiút. Végül is minden elrendeződött, a főorvos még telefonhívásokat is megrendelt, hogy beszélhessen Mozarral és a járási kórházzal, ahol Gorán feküdt. Néhány nap múlva már Uljas kezében volt a deszantos kórtörténete és röntgenfelvételei. Elég volt csak futólag megismerkednie az anyaggal, hogy megértse, Gorán esete komoly. — Te tényleg meg akarod operálni azt a Gorant? — csodálkozott Mozar, mikor a második hét végén felhívta Uljast. — Te persze nem akartad — morogta Uljas. Nem tetszett neki ki az a megvető „azt a Gorant". — Dehogy nem akartam. Mint bárkit, aki idekerül. De hozzád kerülőúton ment, és nem nehéz kitalálni, hogy ez milyen következményekkel járhat. — Megnézted a felvételeket? — Igen. — Elég bonyolult eset. Ráadásul ez a Gorán tiszta sebhely. — Csak azt nem tudod, hogy azok a hegek az én munkám eredményei. — Hát erről van szó! — sóhajtott megkönnyebbülten Mozar. Végre megértette, miért szökött el tőle a beteg, így a további beszélgetés értelmét vesztette. Mozar mindig félt a veszélyes műtétektől. Félt a kockázat lehetőségének a gondolatától is. „Mozar műtét előtt a halott kezébe is ceruzát nyom, és nyilatkozatot ír a nevében, hogv a beavatkozás következményeiért a sebész nem felelős." Ezt az anekdotát mindenki ismerte, aki valaha Lebegyinóban dolgozott. Vasarnao este Uljas ismét benézett Gorán kórtermébe, de nem találta ott. Az ágy rendetlenül széthagyva, a papucs a küszöbön, az éjjeliszekrényen koszos újságlapok. Azt hitte, hogy betege megszökött, de Kunya bácsi az első kórteremből a fenyőhöz vezető ösvényre mutatott — Odament, mezítláb... Az ördög tudja, mi van mostanában az emberekkel és a folyókkal. Mondják, hogy a hegyekben záporeső volt, és a síkon a folyó megint ki fog áradni. Erősítik a gátakat nem láttad? — De, láttam. Mégis van va'ami... az emberekkel, meg a folyókkal is. Kunya bácsinak ez a mondása megdöbbentette Uljast. Olyan gondolat rejlett a mélyén, melyről Kunya bácsinak talán fogalma sem volt. Gorán a kőszirmok előtt állt, és hátraszegett fejjel nézte a fenyő koronáját Mezítláb, gyűrött köpenyben, sárga, ráncos arcával egy mekkai zarándokra emlékeztetett; aki megdermedt a szent hely előtt — Holnap megyünk a járásba — mondta Uljas, miután üdvözölte. 3. — Tudod mit, csak a heg mentén vágj fel, úgyis fáj. Különben két helyen fájna. Uljas csendesen bólontott, és az előkészületeket végző nővérre nézett. Dmitrij követte pillantását, és érezte, hogy ajka kiszárad, homlokát elönti a verejték. Megértette, hogy most sokkal kisebb az esélye a felépülésre, mint bármelyik korábbi műtét után. A háborútól, öregségtől és betegségtől megviselt veterán különösebb reményeket nem táplálhatott. De felkutatta Uljast, frontsebészét, aki a háborúban talán több halált látott, mint ő maga. Pontosan háromszor hozta őt vissza a sírból, s ha negyedszerre nem sikerül, ez azt jelenti, hogy tényleg nem lehet. Ideges volt — ez mindig így van —, de szégyellt volna Uljas előtt remegni. Háromszor jártak együtt a halál mezsgyéjén, és szerencsésen visszatértek mindannyiszor. Sokan már az első alkalommal ottmaradtak. Most megint az élet és halál közötti senkiföldjén vannak, és aki itt gyáván viselkedik, annak meg van pecsételve a sorsa. Megtalálta Uljast, ez a lényeg. Ketten majd csak kitartanak. — Csináld csak a dolgod, csináld. Én kitartok, ameddig kell — suttogta Gorán álom előtti utolsó szavait. A fájdalomtól és rossz közérzettől megszabadulva, az örök folyamat része lett, feloldódott térben és időben, mint a folyó az éji sötétben. <Fordította: Barna György) D ávid és Góliát példája évezredes intés a nagyság elhamarkodott megítélésének elkerülésére: sohasem bizonyos, hogy az a nagy, az erős, a legnagyobb, aki (vagy ami) első pillantásra annak látszik. Az igazi nagyság a teljesítményekben mutatkozik meg: ki, mire képes, milyen eredményt tesz le az asztalra. Ez bizony évezredes igazság, ám alkalomadtán mégis könnyű elfeledkezni róluk. Ennek bizonyítására a számos, létező történelmi példa helyett, ezúttal érjük be szerényebb, ámde — napjaink fő gazdasági feladatait tekintve — feltétlenül hasznosabb párhuzamokkal. Megszokott dolog ugyanis egy-egy új vállalat, gyáregység, üzemrész, nagyobb berendezés vagy gépsor üzembe helyezésekor az eseményt „legekkel" is méltatni. Szónokok és tudósítók egyaránt gyakran étnek azzal a formulával, miszerint az avatandó létesítmény hazánk, vagy Közép-Európa, vagy a Duna-medence, vagy az évtized legnagyobb valamilye, tehát nagv eredmény, nagy lépés, nagy reménység a fejlődésben. Viszonyítási alap pedig mindig akad, hogy legalább egy „leg"-gcl megtiszteljék az újdonságot. Terjed ma már az a („legraffinállabb") megfogalmazás is, hogy „hazánk lélekszámát tekintve"' (vagy területét, vagy az egy főre jutó termelését stb.), tehát viszonylagosan, az új — például — üzemcsarnok az adott gyártási ágban Európa-hányadik, olykor legnagyobb kapacitású egysége. Vagyis, addig számítgatják, forgatják az adatokat, amig a szó: „legnagyobb", jogossá nem válik az adott teljesítmény jellemzésére. Az efféle méltatást sokfelé ugyanúgy kötelezőnek érzik, mint a nyakkendőt: avatóünnepségen illik kirukkolni mindkettővel. Kérdés azonban, hogy csakugyan méltatni való mércéje napjainkban bármelyik vállalatnak az, hogy — bizonyos földrajzi körben — ilyen-olyan méreteit tekintve a legnagyobbnak tekinthető? Aligha. Bármilyen mérce, amely csupán valamilyen statikus (állandó) mennyiség kifejezője, ma nem elég. sőt félrevezető lehet a minősítésben. Hiszen sohasem az adja egy-egy vállalat értékét, hogy például sok vagy kevés embert foglalkoztat, hanem, hogy milyen eredménnyel foglalkoztatja őket. El tudja-e tartani munkásait, alkalmazottjait a társadalom, a népgazdaság segítsége nélkül úgy, hogy befizetéseivel, még gyarapítja is a közös kaszszát, vagy minduntalan segítségre szorul, kedvezményekre, kedvező hitelekre, támogatásokra stb. Az, hogy mekkora területen fekszik egy vállalat, vagy hogy mekkora a víz-, vagy a villamosr tp ífllÉ iiM&í I , M— KISLANYTORZÓ áram-fogyasztása, vagy az új gépsor percenként hány munkadarabot ad — ez csak akkor számít figyelemre méltónak, ha a terület minden négyzetcentiméterét, a felhasznált víz és villamos energia minden egységét nemzetközileg versenyképes szinten hasznosítja, ha a lekötött, beépített terület, a felhasznált nyersanyagok és energia értékének többszörösét „állítja elő" az új gépsoron percenként gyártott termékek termelésével és értékesítésével. Mit érnek a „leg"-ek? Vegyünk még egy példát. 1971—1975. között például a legtöbb találmányt a gépiparban dolgozták ki: 1704et. Megközelítőleg másfélszer többet, mint a találmányok számát tek'ntve a sorban utánuk következő ágazat, a nehézipar, ahol 712 találmány született Eszerint a gépipar — a találmányok mennyisége alapján — a „legtalálékonyabb ágazat" jelzőjét érdemelné. A „minőségi mérce" azonban mást mutat. Az egy találmányra jutó eredmény alapján ugyanis a nehézipar, a masfélszerte kevesebb találmánnyal, több mint kétszerte nagyobb eredményt ért el. A gépiparban egy találmány hozama 1,9, a nehéziparban 4 millió forint volt. Melyik ágazat szolgált rá akkor va'óságosan a „legtalálékonyabb" címre — ha ez létezne? Csak gz, ahol lényegében kevesebb fáradsággal többre jutottak. A vállalatok minősítésének is ez a fajta mérce, az eredmények összevetése a legalkalmasabb. A vállalatok versenvkéoessége, eredményessége a fontos, nem a nagyságuk, hiszen a legnagyobb nem mindig a legeredményesebb is. Annak jár a legnagyobb jelző, ahol egy emberre, egv órára, egy gépre, egy négyzetméterre, egy egvségnyi import nyersanyagra számítva a legnagyobb a jövedelem. Érthető persze, ha egy-egy új létesítmény elkészültekor a szónok esetleg elveti a sulykot: szélesebb-szűkebb körben egyaránt mindig jelentós esemény, ha valami elkészül, ha valahol valamilyen új, hasznos dologgal gyarapodtak. Természetes. hogv ilyenkor, a nyomatékosságra törekvés miatt, keresni kezdik a „leg"-ek használatának lehetőségét. Csak azután arra kellene ügyelni, ezek a „leg"-ek ne váljanak a mindennapos munka mércéjévé is. Nem az a fontos, hogy valaki méretre, létszámra, múltra vagy a jövőre tekintve kicsi-e, vagy nagy, hanem, hogy évről évre milyen a teljesítménye, mit tesz le a közösség asztalára, hogyan állja a versenyt a világpiacon, a Dávidok és Góliátok között. GERENCSÉR FERENC