Délmagyarország, 1978. február (68. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

12 Vasárnap, 1978. február 19. Vízállásjelentés F eketének az üzemszervezési o:ztályon volt rádiója, és éppen át a<ar£ menni hoz­zá, hogy meghallgassa a déli hí­reket, amikor telefonáltak az Igazgatóságtól: a Béke akna 3. számú telepén szerencsétlenség történt. Margitka telefonált, mert Margitka azóta ismerte, hogy el­jött Pusztahátról, tudta, hogy va­lamikor együtt dolgozott Palics Józsival. Omlás történt, mondta Margitka kapkodva a felindulás­tól, Oszkó, a segédvájár megúsz­ta, de Palics ottmaradt. Fekete ajtaján kiszűrődött a rádió déli -harangszava, Pákozdit kiütötték a második menetben, Orbán ellenben győzött, kiáltotta utána Fekete, aki meghallotta lé­péseit, és kiugrott a folyosóra. Tulajdonképpen ezért akart át­menni az üzemszervezési osztály­ra Feketéhez, a sporthírekért, mi van Papp Laci fiaival, úgy lát­szik, már korábban bemondhat­ták, csak intett és szaladt tovább. Az orvosi szobában Oszkó állt félmeztelenül, néhány friss ta­pasz volt a jobb vállán, az ápoló­nő ráterítette az inget. Oszkó a panyókára vetett ing alatt bal ke­zével átfogta a jobbot, szeme élénk volt, arca fáradt, és azt vá­laszolta valakinek: nem tudom, igazán nem tudom. Palics Józsi lepedővel letakarva egy kisebb szobában feküdt Lá­ba alatt zöld viaszkosvászon volt Éppen hogy megemelte a lepedőt, nem akarta, de ennyivel tarto­zik, fgy volt szokás az ő falu­jukban, fgy adták tovább egymás­nak a figyelmeztetést és a meg­becsülést; meg kell nézni a ha­lottat Magában mindenre felkészült, de Palics Józsi arca sértetlen volt, majdhogy nem élő. Csak sápadt, igen sápadt, és az orra, nem vi­tás, valahogyan az orra volt a legszokatlanabb. A mellkas rop­pant össze meg a gerinc, mond­ta az orvos, semmit se szenve­dett. Visszahúzta a lepedőt. Ez­zel a mozdulattal elhatárolta az életet a haláltól. Már nem Pa­lics Józsi, csak egy alig dombo­rodó lepedő volt az ágyon, Pa­lics Józsit magával vitte, ahogy kissé görnyedten kiment a sza­badba, Mindenki azt mondta, a hirt peki kell megvinnie a szülők­nek. A brigád tagokon még na­gyon látszott az izgalom, föl se öltöztek, csak vigyázva, tapinta­tosan, mondta a vezetőjük, ép­pen most jött a fürdőből, és egy félbe tört fekete fésűvel vizes haját fésülte előre, a homlokába. A muter karakán asszony, emle­gette Palics Józsi, és arra gon­dolt, jobb lenne Józsi apjával, Pista bácsival találkozni, hátha a felesége hisztériás rohamot kap, nekiesik, még meg is tépázhat­ja. A muter viseli a kalapot, emlékezett Palics Józsi szavai­ra, aki ezt valami büszke meg­elégedettséggel sokszor elmond­ta. Hti-hü, a muter! Majdnem a csákányt vágta bele... Ez vala­mi 1944-es történet volt. Szóval, a csákányt is majdnem. A hírt azért neki kell megvinni, ez két­ségtelen, hiszen barátok voltak, meg azután félt valami hivatalos otrombaságtól is, nem egyszer látott öreg bányászokat az Iro­dák ajtaia előtt topogni, akik­nek, amikor nyugdíjba mentek, senki se nyújtott kezet. A nap sütött, valamelyik ab­lakban szólt a rádió, már a tánczenei koktélt adták, csillék úsztak el a magasban. Belerú­gott egy kavicsba, még egybe, gondolkodott. Itt áll ő sárga, lyukacsos cipőben, szürke nyári öltönyben, szemközt a fenyők­kel beültetett domboldal, galam­bok villódznak. a csillék némán lebegnek el, és megint a galam­bok, fehér jókedvvel szórják be az eget, ő pedig árulónak érzi magát, és hogy ne legyen annyi­ra erős ez az érzés, meg kell ol­dania a feladatot. A fehér Zsiguli ajtaja nyitva volt, a slusszkulcs a helyén. Be­csapta az ajtót, és elindult a fenyőkkel beültetett domb felé. A visszapillantó tükörben megje­lent egy nagy, fekete zászló,, a főbejáratra tűzték ki a kereszt­be tett kulapácsok alá. Amikor megállt a kerítés előtt, megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy már ebéd után van­nak az öregek, és Palics István egyedül ül a házfalnak támasz-; tott padon, a virágokat nézi. Ja­vultak az esélyei. — Na, nézd csak! Milyen ele­gáns látogató! Két, nem mindennapi nagysá­gú tenyerét egyszerre nyújtotta feléje Palics István. — Hát Pista bácsi? — Megvagyunk, gyermekem, megvagyunk. Ebéd után Itt szok­tam üldögélni a napon. Mindig így mondta: gyerme­kem, csak a többes számot ha­nyagolná. -»- És te? Jobb itt, mint Pusz­taháton? Józsi minden nap em­legeti, azt mondja, tízszerte jobb még Palotánál is, pedig nekünk annak idején az volt az álmunk: Palota! Együtt nevetett az öreg bá­nyásszal. — Palota táncterem volt Pusz­taháthoz képesti — Ügy, úgy — bólogatott. Egymás mellett ültek a padon, a nap oldalról sütött. Mindjárt megkérdi, mi járatban van? — „A Duna Hofkirchennél apad..." — fejük fölött a nyi­tott ablakból szólt a rádió. — A vízállásjelentés — vigyor­gott az öreg. — Mindig meghall­gatom a vízállásjelentést. Mintha viccet hallgatna. Es a vigyor dermesztő volt, mint Józsi ar­cán... Jó az előrelátás. — Jól tettük, hogy ide jöttünk. Csak ez a gyermek nem akar megnősülni. Kutyálkodik jobbra, balra, pedig itt a nagy ház, len­ne hely. Palics István úgy ült • padon, mintha díszszemlén lovagolna. Nevetés közben megfeszültek nyakán az inak. És nem kérde­zett semmit Bal kezének széles, erős mutatóujjával megkopogtat­ta a padot — Pusztahát csak bajt hozott ránk, ott halt meg Erzsikónk, mióta itt vagyunk, hogy jó órában mondjam, még a levegő is más! Mind a ketten a magasba néz­tek, mintha a levegőt vegyele­meznók. Persze, Józsinak volt egy nővére is Lehet egy halott­nak nővére? Halott nővére? Vagy csak a szülőknek lehet halott gyermekük? — „Pozsonyban... a gázló­mélység... hajóvonták találko­zása tilos." — Pákozdit kiütötték a máso­dik menetben. Mondja azt, hogy kifőzték a főkapura a fekete zésalót? Ez lenne a legegyszerűbb. Legalább a lányuk élne. Az öreg olyan gyanútlanul mo­solygott, hogy az maga volt az iszonyat. — Szép idő van. — Túlságosan meleg. Egyszer nagyon meleg, máskor meg hű­vös. Ez az ingadozás nem jó ne­künk, öregeknek. A szív meg a reuma! Bizony, gyermekem, majd ti is megtudjátok I. Eső kéne, minden kiszárad. Az öreg olyan mozdulatot tett, mint a kocsisok télen, ha fáz­nak Aztán végigsimította a hom­lokát. — Nézd a méheket, hogy szorgoskodnak. Lehunyta a szemét, és arra gondojt, milyen ross? szó a?, hogy elmúlás. — Ezekkel a kis bogarakkal bajlódom. Hátul a kaptár. Mert szeretjük a mézet Pali is. Most ls sütött neki a mama. — A nyitott ablak felé biceentett — „Bajánál..." Mindjárt Turnu Severinhez érünk, gondolta, és beszívta a friss mézessütemény ablakon ki­áramló szagát. Olyan volt, mint a gyermekkora. — A család? Messziről ért hozzá a hang, így csobban nyugodt, langyos vízben « játékos hal, — Köszönöm, a lányom ősz­től már nagycsoportos. — „Mohácsnál..." fgy kéne mindent egyszerűen megmérni, tudomásul venni és közölni. Ahogy a rádió jelenti. Hát nem így csinálja? — Hallod? Még Mohácsnál is. Végig apad a Duna, a folyók is kiszáradnak ebben a szárazság­ban. Csend meg a zümmögés. Nem mert oldalra nézni. Pusztaháton lejtakna volt. Libasorban Jöttek fel. Elöl Palics Józsi. Amikor meglátta a világosságot, kurjon­gatva énekelni kezdett: „Szép hely, jó hely Teherán..." Fel­ugrott, belebokszolt a levegőbe. Na, majd még te is megtudod, morogta hátul az aknász, és ki­köpte a szénport. — Hát te feljöttél. Bólintott. Megszokta, hogy az orra alá dörgölik. — Jobb az irodán? Vállat vont. Mért beszéljen az Irodáról, mikor egymás mellett volt a lámpájuk, mindig ugyan­abban a sihtában dolgoztak. — Én azt mondom, ott kényel­mesebb, de a pénzt lentről hoz­za a bányász, azért bányász, nem Igaz? Nevetni kéne. Nem mert ol­dalra nézni. Az öltözőszekré­nyükön ugyanaz a lakat lógott. — Csak az anyja mondja ne­ki néha, hogy Jobb lenne fönn, téged is fölhoz, hogy már te is, de hát ilyenek az anyák. Mikor kicsi gyermek volt, én féltem rátenni a kezem, összetört volna a csontja, az anyja nevelése, at­tól elfogadta a pofonokat. Akkor még gyalog mentek ha­za, végig az erdőn. „Szép hely, jó hely Teherán" — énekelte Palics Józsi. — Neked is Zsigulid van? — Nekem? Skodám van, hi­szen tudja, tavaly vettem, még Józsi is eljött... Már késő. Mindegy, hiszen azért jött, és előbb-utóbb úgy­is... Mind a ketten álltak A kerítés előtt szikrázott a fény­ben a fehér Zsiguli. Palics Ist­ván álla alatt pengtek az inak. De a hangja nyugodt volt. — Ml törtónt? — Omlás. — Omlás? \ — Az. Elviselhetetlen volt a nap meg a zümmögés. Lefelé néztek, de a föld nem adott választ. Az öreg fölemelte a fejét, állkapcsa ösz­szeroppant, majd szétnyílt. •— Hányan haltak meg? — Csak 6. Palics István tenyerével vé­gigsimította homlokát, széles uj­jai, ezek a félbefűrészelt vaspán­tok berácsozták tekintetét. Az­után megindult a tenyér. Elő­ször a pad támláját kereste, majd a levegőbe nyúlt, mintha roppant erővél fel akarná húz­ni magát, vagy ostorfát enged­ne le kiszáradt kút mélyébe. Le­hanyatlott a kéz. — Várj egy kicsit. Rekedt volt a hangja. Mint amikor üres, horpadt vödröt csapnak a szikkadt földre. Föl­ment a lépcsőn, be a házba. Kint maradtak a virágok, a nap meg zümmögés. Ügy érez­te, nem tudna árnyékba állni. Végigtörölte homlokát, ugyan­úgy, mint az öreg Palics, vagyis Ugyanúgy, mint Palics Józsi, a halott, aki amikor élt, Puszta­háton, ahogy jöttek föl a lejt­aknán, ugyanezzel a mozdulat­tal,., Areának a bőre, mint a kiszáradt folyómeder, szinte re­szelt. A fekete korcs kutya ber­regve indult neki a sárga, lyuka­csos eipőnek. — Kuss — sziszeg­te. — Kuss! Negyedóra múlva kijöttek Pa­lics Józsi szülei a házból — fe­ketében. — Ez a Józsi kocsija? — kér­dezte Palics néni, és fekete ken­dővel átkötött állával olyan moz­dulatot tett, mintha utáH kérőt utasítana ki a kerítésen túlra. — Az övé. —. Meg lehet nézni a fiamat? — Meg. Most látta, hogy csomagot tart a kezében. — Elvinnél bennünket? Hát persze. Tessék, szállja­nak be! És most megindult a két gyász­ba öltözött ember a virágágyás mellett a kavicsos úton. Egyszer­re léptek, azzal az ünnepélyesség­gel, ahogy' a jelentős látogatóba menők, akik a lélek méltóságával felkészültek a viszontlátásra. A kapuban megállt Pallos Ist­vánná, és odaszólt urának: — Knsd meg a kutyát I Azután lassan, mint aki isme­retlen vidéken tájékozódik, szem­befordult vele. — V'dd haza a családnak. — Bzünetet tartóit, és igen halkan hozzátette: — Fiam. Érzékel még mindig villám­gyorsan rögzítették és jelengették a benyomásokét. Kezében fehér selyempapírban a csomag, tenye­rében .a mézessütemény melege, arcán pedig végisfolvtak Paiiea Józsi édesanyjának " Uönnvei. JÁVOR OTTÓ Mint régen a foci... M it tud ön a televíziózásról? Azt hiszem, többségünk keveset. Nézzük a dobozt, minden este, mereüten, hol az unalomtól, hol az érdeklődéstől. Dicsérjük és szidjuk, egyszer cso­dáljuk, máskor legszívesebben ki­vágnánk az ablakon (és még mennyi az átmeneti). Akárhogy is: számtalan óránkat töltjük a társaságában és számos óránkat töltjük azzal, hogy beszélünk ró­la. Mint téma — mindig és min­denkinek „kéznél van". Majd­nem úgy, mint régen a foci... Mégsem tudunk róla eleget Egyáltalán nem a kuriózumok­ra, lapos műhelytitkokra, meg pletykákra gondolok. Talán meg­vagyunk, és „nézhetünk" is anél­kül, hogy tudnánk, milyen ma­gas X riporter, hogyan rendezte be a lakását V bemondónő, ki­nek a kije Z, és hogy került oda. Néha teljesen érdektelenek a mű­sor előzményeiről és a munka kö­rülményeiről közzétett beszámo­lók is. Annál fontosabb lenne, hogy pár valódi műhelytltokba beavattassunk. Melyek révén ta­nulnánk látni, hogy ne csak néz­zünk. • Például: a legtöbb mozlnéző re­géket tud az egyes filmrendezők munkamódszeréről. Javítja is a filmlátásukat, hogy — maradjunk azért a legnagyobbaknál — Jan­csó „hosszú beállításairól" hallot­tak egyet s mást. És a tévé ren­dezői? A „bedolgozókat" (mtnt mondjuk Zolnay Pált) inkább is­merjük, mint azokat, akik nap mint nap feltálalják nekünk a íogyasztnnivalót, na firtassuk most, mikor mifélét. Az intéz­mény maga igyekszik javítani a helyzeten, például a Rendezte.,, sorozattal. És vannak persze a kabarétréfák, melyekben a tévé­sek önmagukon és munkájukon élcelődnek, rokonszenvesen ön­irónikus szándékkal, ami azonban legtöbbször szándék is marad. Egyszóval: igazán ránk férne né­mi tévés Ismeretterjesztés. Ki adja? Hogyan? • „Az a célom és a kötelességem, hogy a néző szemét helyettesít' sem. Hogy miközben a képernyő előtt Ül, elfelejtse, hogy otthon van. Pontosabban: elfelejtse, hogy nem ott van, ahol azok az ese­mények zajlanak, amelyeket lát. Egy zenei közvetítés esetén mind­ezek érdekében úgyszólván me* kell tanulnám a partitúrát. Hogy az egyes hangszereket, a szóla­maiknál megmutathassam — ami ugyebár alapdolog — nemcsak azt kell tudnom, mikor szerepel­nek, hanem: honnan látni bele a zenekarba, hogy föl lehessen bon­tani, vagyis hol helyezzem el a kamerákat, igazítsam az optikát. A partiturában természetesen mindent jelzek, mígnem ez átala­kul tévés vezérkönyvvé. Jön a közvetítés, a kameramannak per­sze fogalma sincs, melyik a csel­ló. a közvetítőkocsiból végig dik­tálnom kelj; srégen a szemüve­ges kopasz fölött, alulról a har­madik sorban, és így tovább. Közben figyelni a képekre es vá­lasztani. Mert a két és háromne­gyedmillió előfizető kö/ül mond­juk csak százezer nézi Verdi Re­quiemjét. de nekik igazán nem mindegy, hogy a csellószólam alatt éppen a fúvósok nem na­gyon esztétikus, de szükséges ténykedését látják. A nézők csak akkor kapjanak információt: ml újság a téFben, amikor az szük­séges. Egyébként érezzék magu­kat szereplőnek, szemben az iga­zi szereplővel." • Aki mondja: Horváth Adám. „Besorolását" tekintve úgy is­mertük: vezető rendező (tavaly óta újonnan alakult osztályt ve­zet, a szórakoztató dramaturgiát), Egyébként: mint a tévé egyik legsokoldalúbb, kiemelkedő mes­terségbeli tudású, magas színvo­nalon alkotó rendezőiét. Előadást tart. riporttal, portré­filmmel, tévéjátékkal illusztrál, Meghívták a minap az akadémiai klubba — terjesztené az ismere­teket a televíziózásról. A bunker. Háromrészes tévé­játék. nemrég láttuk, azt hiszem sokan. Rendezte: Horváth Adám. Az emlékezetes Fából faragott királyfi, az Otelló és más re­mekművek. igényes zenei műso­rok, abszurd drámák után, £4 persze több szórakoztató sorozat után ls. „A bunker sok évvel ezelőtt ké­szült és ugyanilyen sok évet töl­tött fiókban. Kommersz — mond­ták. Természetesen nem remek­mű, de a legjobb értelemben tö­megszórakoztató játék. A IV-es stúdióban — háromnegyedévi díszlet- és jelmeztervezői munka után — 24 próbanap és nyolc felvételi nap alatt készült, 1 mil­lió 400 ezer forintért. A döbbe­net mérséklése céljából megjegy­zem: az átlagos játékfilmek 14 millióba kerülnek, Jancsó most 03 milliót fordít három filmjére." * Fentiekből a legérdekesebb műhelytitok: „kommersz — mondták". Akkor. És most? Mi okból és mi célból hívták életre a szórakoztató dramaturgiai osz­tályt, amelynek A bunker volt az első produkciója? „A Magyar Televízió jóformán egyedül volt a világon azzal a sajátossággal, hogy nem vált ket­té a drámai terület, nem alakult ki az úgynevezett kommersz te­levíziós játék. Ügy is fogalmaz­hatnék, nem volt külön az egye­di és a sorozatdramaturgia. Ez utóbbi hiányát egyre erősebben kellett észlelni. Bizonyára emlék­szik, hogy a külföldi sorozatok, például az Erzsébet királynő, vagy VIII. Henrik életét bemuta­tók után a kritikákban is hiá­nyolták a hasonló magyar soro­zatokat. Bár elég drága mulatság lesz ezeket megcsinálni, Jóval ke­vesebbe jön, ha megvesszük, mégis: igazuk volt. Az új osz­tály tavaly februárban alakult, viszonylag kis csapatról van szó es rengeteg munkáról." Az osztályvezető aztán nyilat­kozik a tervekről, mint mondja, a legközelebbi Postafiók műsor­ban részletesen, most a követke­zőkben: „romantikus sorozatok készülnek Jókai, Mikszáth mű­vekből. politikai krimik Berkesi könyveiből, Zimre Péter ír hat­részes sorozatot megtörtént bűn­ügyekből, Nemeskürty István dolgozza fel Sárközi György Mint oldott kéve című müvét Mér ké­szen van egy Agatha Chrlstie­krlmi. Bemutatunk nem filológiai alapossággal, hanem szórakoztató céllal feldolgozott életrajzokat, tudományos-fantasztikus filme­ket, meséket. Évente húsz alka­lommal jelentkezünk, hogy kielé­gítsük a nézők történet- és cse­lekményes játék ^ igényét," Szó esik a tévés „szakmunka" és a művészet viszonyáról, az utánpótlás gondjairól, Horváth Adám, a főiskolán oktat leendő lóvérendezőket; „Módszereket, az eszközök használatát tanítom, ta­pasztalatokat adok ót, amelyek az évek során felgyűltek." Egyetlen, televíziózásról szóló Ismeretterjesztésen persze nem le­het megtudni, mi minden kell a tévérendezönek «- a mesterség­ből. És a művészet? Ha van ön­álló tévéművészet? A válasz anekdótában: Fereocsik János leendő karmesterek előtt állva bemutatta, hogyan csinálják a legnagyobbak, így például Tosca­nlni, így FurUvángler, így 6 ma­ga. Végül pzt mondta: maguk is úgy csiná"-k phmv SULYOK ERZSÉBET RÉVÉSZ NAPSUGÁR: CSÓNAKOK

Next

/
Thumbnails
Contents