Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

t Futtában otthon Apja eléje sietett: — Klárikám, kicsi lányom! — Apu! Megvagy? Jól vagy? — Kislányom, mivel jöttél? Elmehettem volna érted autóval is, de... — Menjetek be, terítve van már, Klári biztosan fáradt, te meg ne fecsegj itt össze-vissza nekem! — rántott egy erőset az új feleség, Julika néni a férfi karján; Klári éppen odanézett „Még egy éve sinrs, hogy házasok..." Végigmérte mostohaanyját — Minden rendben van, kislányom, csak te hiányoztál, ilyen sokáig nem írni, és nem jönni! Nyolc év, amióta teljesen elszakadtál — nagy idő, tudod. S amióta édesanyád meghalt, csak akkor látlak, ha elmegyek hozzátok. Hát, hogy vagytok? A drága kis unokám? — Zsoltika egészen feljött a tanulásban. Viszont sikerült elérnünk nála azt, ha egy hármast hoz haza: nem dőlt össze a világ. Hidd el, nagy eredmény ... Hirtelen észbekapott Klári: ugyanolyan gyorsan és hadarva beszél, mint az apja. Ez bántotta kicsit, mivel itt, Tiszaszegen mindenki azt mondta eddig rá: tisztára az anyja. Mind a ketten elkomorultak, az apába belefagyott a szó, hiszen az unokájáról akart hallani, a lánya pedig a férje első házasságából szü etett gyerekkel dicsekedik. A nőket nem lehet kiismerni, a nők arra születtek, hogy a világon mindent egy kicsit másfélére ficamítsanak, mint ahogy azt a férfiak szeretnék. — Zsófia rém rossz, tudod, az a gyerek, akinek nagy akarata van. Azt akartam elérni nála, hogy ne ijedjen meg semmitől, hogy az utolsó szó mindig az övé legyen. Hát — elértem, nem mondom... Az apa csak bólogatott Hogy mikre nem nevelik ezeket a mai gyerekeket! És majd mit kezdenek azok® akiknek az akaratát túldimenzionálják, és sokan lesznek?! ... Milyen világ lesz akkor? És mi lesz majd azokkal, akiket a szüleik elnyomtak, akiket kizárólag engedelmességre szoktattak?... Ezeket szerette volna megkérdezni a lányától, dehát minek az a sok fecsegés, bejönne a felesége és leintené. — Akkor hát, gyere az ebédlőbe, éhes vagy biztosan! Juliska, hozzon valamit Klárikának, remélem, most ittmaradhatsz sokáig. — Egy éra múlva értem jön a tanácsi autó, csak téged akartalak látni, apu. — Hát én megvagyok, tudod, mindenünk magvan, dolgozgatok még a nyugdíj után is, nem érzem magam hatvannak se, hála isten. Lekopogom... Groteszk módon kihúzta magát Mint aki csak félig-meddig csinálja, senki ne értse félre az ő hősködését, ő csak játszik... Mindig azt ami épp szükséges. Alighogy beértek az ebédlőbe, váratlanul féktelen vidámság kerítette hatalmába az apát — Igyunk még egy kupicával, Klári, igyunk! — föusél, apu! Nagy erővel szaladt a férfi a pohárszékhez, kivette belőle az elhalt feleség kristálypoharait. Kurjongatva ettek és ittak. — Hát ezt jól megcsináltuk, igyunk még, pajtikám, igyunk még egyet! Ha megtudja ezt a házisárkány !... Nem, nem, most semmit nem fog csinálni. Hát ez jó kitalálás volt, máskor is eljöhetnél, kisbogaram! Juliska bejött vége lett a nagy viháncolásnak. Helyette kuncogott az öregember, Klárinak a szíve elszorult ettőL Sose tudatosult benne, miért akarja erős akaratává tenni a gyerekét; hát ezért ezért! — Apu, mért vetted el te pont az anyut feleségül? — Mért kérdezed? — Mért vetted el, azt mondd meg?! — Mert, mert... hát tetszett az anyád, nem mondom ... Nagyon szép nő volt! — Mást szerettél volna elvenni? — Ki tudja azt már ilyenkor? — Szeretted te az anyut egyáltalán? — Hát persze, nagyon szerettem az anyukádat, kislányom. Ó. csak ne beszélne így, ilyen szertartásosan örökké, sose tudja az ember mikor szól őszintén... — Van barátod, apu? — Persze! Hogyne volna! Barátom, az van. Van barátom. Julika néni kihúzott derékkal ölt a széken. Feszülten figyelte Klárit „Szóval te is tudod, milyen a te apád?" — Apu, tudod, hogy én téged végtelenül szeretlek? ... és sajnállak. Bárcsak a közeledben lehetnék, hogy életedben ezután sohasoha ne légy megalkuvó! Talán megértette az öregember, mert az ajka egyre jobban remegett — Persze, persze kislányom ... Bárcsak itt lehetnél! Fehér zsebkendőjével a szemét törölgette és a lánya kezét csókolgatta. — Ne húzd el, jó ez nekem. (Beletemette Klári tenyerébe az arcát, úgy zokogott) Julika néni kiment a szobából, ahogy megmozdult vele mozdult a pohár, a szék, a csillár és jólesőn csapódott be az ajtó mögötte. — Hagyd el, apu! Jó vagy és szeretlek! Csak erősnek kell lenned! A férfi zokogva-dadogva morzsolgatta lánya ujjait: — Azt szerettem volna, ha mindig gyönyörű maradtál volna! Ilyen soványan, ha anyukád látna! Nesze itt van tízezer forint, neked spóroltam, ruhákat vegyél mint a többi nő és maradj gyönyörű, amilyen anyukád is mindig az volt, te vagy a legkülönb! Tedd el, ha mondom, erről senki nem tud, gyorsan tedd el! Szép ruhákat vegyél rajta és kíméld egy kicsit magadat is! — Köszönöm, apu! Azt mondod, megöregedtem? Harmincéves vagyok. A férjem azt mondja: „Ha szép lennél, imádnálak!" De én tudom, hogy mindenképpen imád. Nálunk teljes demokratizmus van a "családban. Mindenki akkor vacsorázik, amikor éhes. •— Te meg akkor ugrasz fel a munkád mellől, amikor elkurjantják magukat! •— Annak örülök, tudod, hogy nálunk nem a has dominál. Szellemi értékek után kutatunk,, együtt, a férjemmel! — Szépnek kell lenned! Ilyen soványan nem kíván meg a férjed! Klárinak eszébe jutott Zsófia óvodába menetele. Legutóbb is kéz a kézben bandukoltak, Klári bekísérte Zsófit a középső csoport terméig. Ott mégegyszer megcsókolta a gyereket és el akart jönni. Ekkor odalépett hozzá a középső csoport óvónénije és azt mondta: „— Már többször kértük arra kedves anyuka, hogy Zsófit ne kísérje a terem ajtajáig! Nem vette észre, hogy a gyerek uralkodni akar magán? Zsófinak nehezíti meg a helyzetét, erre gondoljon !" — A férjem szeret engem, azt mondja: amikor rám gondol, nagy „E"-vel írja az Ember fogalmát — És ha szép lennél: imádna! Autó dudált a ház elő+t, Klári elbúcsúzott apiától, Julika nénitől és Etus nénitől. Belenézett küljébe, ott volt a tízezer forint. Az autóból még integetett, könynyezni látta az apját, s egy kopott utazófcőröndöt látott mellette, amit mindig megtömve cinéit magával, amikor látogatóba jött. ..Lehetséges, hogy nem a faluszép anyiára hasonlít, hanem a szégyellnivalóan kooott apjára?!" Belenézett a tükörbe, szépnek találta magát. Ahogy a férje mondaná: „Szexepilesn^k". DÉR. ENDRE Vasárnap, 1978, január 1. Vidéken élünk? A

Pusztát és a Piroschka Tsarda-t reklámozó külföldi utazási irodák előtt én is megálltam, mint a többi utastársam, és én is sajnáltam azt a* sok egyszálbélű külföldit, akit ezzel még meg lehet etetni. A havasokban ugyan megértettem, hogy aki innen indul el világot látni, annak a mi Kékesünk meg se kottyan, ellenben elámul, ha látja, milyen simára vasalta a természet minálunk az Alföldet Gyanítom, mégis inkább arról van szó, hogy a szellemi tehetetlenség legalább olyan életképes törvénye a valóságnak, mint a fizikái. Tévedéseink, rögeszméink, bolondériáink, sokszor butaságaink is túlélnek bennünket Talán még a nyereg alatt puhított hús legendáját is el lehetne jó reklámmal adni, mint a valóságos Pick-szalámit, ahogy képesek lennénk mi is a fazékban főtt macskát emlegetni abban az országban, amelyről tudván tudjuk, hogy a legtöbb hízott bikát és szopós bárányt veszi meg. Macskát legföljebb a klinika keres. Rafinált portéka ez a szellemi nyomaték. Képes kitérni mindenféle ellenerő elől, siklik, mint a kígyó, és néha mar is, mint a vipera. Egyetemistákkal hadakoztam a napokban. Hosszú volt a vita, a város régen aludt, mire hazaértem. Olyan épületes kérdésekre akartunk választ adni, hogy sok az értelmiségi nálunk, vagy kevés, aztán átfogalmaztuk a kérdést, mert nem bírtunk vele, és így tettük föl: sok az okos ember nálunk, vagy kevés? Mindjárt megtaláltuk a helyes választ. Hadakoztunk megint a protekció ellen, és majdnem abban maradtunk, hogy nincs lőszerünk ellene. Előre panaszkodott az egyik, hogy a kardiológiai stallumok osztásakor őt biztosan megelőzi a miniszterhelyettes fia. Sok a miniszterhelyettes nálunk, sóhajtotta el magát a jövő szívspecialistáia, ebben látta boldogulásának legfőbb akadályát Megcáfoltuk, és azt mondtuk, túlontúl kevés a miniszterhelyettes. Ilyen protekció ellen csak akkor tudjuk fölvenni a harcot, ha minden ember legalább miniszterhelyettes lesz. Ezek még nem akadályok voltak a vitázó elme előtt, csak kis sámlik, de ott elakadtunk, hogy néhány fiatalember kettőbe szelte az országot Van Budapest, és az a valami, orvosnak is csak ott érdemes lenni, és van a nagy, mozdulatlan és sötét massza, amit vidéknek nevezhetünk. Mucsa. Ebbe hol beletartozott Szeged, hol megkímélték, és beletették átmenetileg a kisvárosok igen kétes értékű kategóriájába. A vidék azért nem jó, mert onnan ha föl akar menni Pestre színházba a vitában ellenlábasom, legkevesebb három napja rámegy. Föl se mehet, mert honnan vesz majd maga helyett másik orvost három napra? Ajánlottam, menjünk föl Pestre, kérdezzük meg, hány orvos van a színházba lépők között. Mert ha igaz a tétel, akkor a pesti színházak föltétlenül tele vannak pesti orvossal. A tétel próbája elmaradt Maradt helyette az oldalba csapott tétel: nem is az a fontos, hányan mennek a színházba, hanem az, hányan mehetnek, ha akarnak. Hiába mondtam én, hogy a zákányszéki tanyáról Magyar Pista többször bejön a szegedibe a tehenek farától, mint én a Retek utcából, ez a súly kigurult a serpenyőből. Mellékvágányon még szóbahozta valaki azt az embert, aki őserdőben csinált kórházat, és hangversenyeket muzsikált a világ nagy színházaiban, de nem ragadt meg senkiben a gondolat: nem volt pesti. Aggodalmam nőttön-nőtt, hogy mi lesz Csólyospálossal, ha minden orvos Pestre akar menni kardiológusnak, de közbeszólt valaki, hogy megoldódik majd az is. Egyesíteni kelL Mivel? Tréfába fulladt a válasz: természetesen PestteL A színházat levettük a napirendről, kimondván, bár feleanynyian járnának bele, mint ahányan hivatkoznak rá! — és eljutottunk oda, hogy oda se nagyon megy az egyetemista szellemi kincseit gyarapítani, ahová mehetne. Néminemű közöny vert gyökeret benne. Erre azt hozták föl, hogy vidéken azért sem élhet az ember, mert nincsenek szellemi társak Mit lehet egy faluban vagy kisvárosban csinálni? Van az orvos, a patikus, a tanító, a pap — és kész. Ez a panasz is olyan régi, talán nyereg alatt puhítva jött be velünk Vereckénél. Az a gyanúm, az urambátyámos világban is ez volt a fölállítás, legföljebb más sorrendben. Hogy azóta legalább harminc pedagógus van a faluban? Nem partner. Az áltatorvos sem az, a szövetkezeti főmérnök sem, és az agronómus sem? Sokáig rakosgattuk, ki van még, aki eszerint szintén nem jöhet szóba, de közben csak arra gondoltam, megint a „nyomaték" nyom bennünket Igaz, hogy újabb népvándorlás korát éljük, városba özönlik az ember — de el is vesz a nagy özönlésben. Ügy mondják: eírnagányosodik. Caplat, hogy kikecmeregjen a társtalanságból azért, hogy minél nagyobb városban tudjon elmagányosodni? Itt is elakadtunk. Mondtam, meg kellene ismerni a vidéket, nem leprások és visszaeső bűnösök élnek ott hanem többségükben tisztességes emberek, akiknek ráadásul orvosra is szükségük van néha, de nem sokra mentem vele. Annyit tanultunk az „álmos" Magyarországról, hogy a „magyar ugart" most is odaképzeljük, ahol 60 mázsát terem a búza. A fejekbe is beleképzeljük, pedig a hetvenvalahány éves öregember szavalóvérsenyen országos döntőbe kerül, és nem ráolvasással gyógyítja a „nyakfogat". Mellé teszem, hogy Átokházán Ovidiusszal szorított sarokba egy másik hetvenes ember. Hordjuk koloncainkat, ki tudja, mióta, ráadásul néha csörgetjük is: hadd hallják meg. A földespadlójú ház réme még sokkal nagyobb, nem vesszük észre, hogy központi fűtést szerelnek a falusi meg tanyai házakba, és parkettát raknak bele. Ha meg észreveszszük, rákiáltunk: a nyavalyásnak miből telik? Föl kellene fedeznünk Magyarországot A világért nem mondanám, szórjuk be aranyfüsttel, mert ez már olyan szép, olyan tökéletes, csak a máz hiányzik róla, és a glória a. fejéről. Van annyi hibánk, lesz faragni valója az utánunk jövőknek is. Botladozunk, néha hasra is esünk, lehet, hogy a térdünket is leverjük: közben, de oda már eljutottunk, ahonnan lehet és érdemes folytatni. Sok okos emberre van szükség, olyanra, aki környezetet tud formálni. Derék jó Vedres István nem panaszkodott, hogy nálunk nincsen erdő, hanem ültetett Jött utána Kiss Ferenc, neki már törvény volt, hogy ültetni kelL Nem zárult siralmas képpel a beszélgetés, megszavaztatták egymást az egyetemisták: ki menne el Csólyospálosra orvosnak? Nem egy falut, hanem a „vidéket" jelölte ez a név. Körülbelül húszan szavaztak, közülük heten tartották föl a kezüket, hogy mennének. Egy visszaszívta, azt mondta, kisvárosba még elmenne, de faluba, körzeti orvosnak, teszem azt, a Nyírségbe — inkább a világ végére. Maradtak tehát hatan. Közülük egy el is mondta; nem tud szebbet elképzelni, mint a gyógyítás. Hol? Ott, ahol szükség van rá. Ahol a beteg van. Túl szép az arány, mondták a szavazás után. A valóságban nem így van. Első évben még csakcsak, de a végére elpárolog a lelkesedés. Netán az egyetem rontaná el? Volt, aki azt mondta: a klinikán hat évig csak azt halljuk, hogy a körzeti orvost nem becsüli senki. Adassék tehát tisztelet annak, aki tisztességgel dolgozik. HORVÁTH DEZSŐ Űjév hajnalán