Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 25. szám

Vasárnap, 1978. január 29. MAGAZIN Munkásfelvétel T

énfergek a gyárkapu előtt, a rozsdaszínű, esőfoltos fal előtt rakom egymás elé a lábam, fölöttem a „mai menük" felirat mellett a „munkásfelvétel" tábla, telve a rubrikák, kell ide minden rendű és rangú munkás, jöhetnék én is, jöhetnél te is, meg ő is — eriggyünk a dobókocka nagyságú, elhúzható üvegablak elé, kopogjunk be rajta, itt vagyunk, ragyogunk, hova, mennyiért, mit és hogyan, ropognak a válaszok, szalagot kapunk, meg tíz forintot és elmondhatjuk, hogy mi csináljuk, a világhíres terméket Csináljuk-e? Ne törd a fejed — ordítaná a plakát, amelyet több mint nem tudom én hány községben ragaszt az oltani való gyümölcsfákra a gyár, egy simléderes pali nagybüszkén ül a volán mögött, nemsokára elindul a kocsival keresztbe a papíron, tele a hirdetmény felkiáltójelekkel, olyan, mintaka. dálypálya, mindegy, így is látható, hogy itt a helyünk, ebben a gyárban, kapunk munkaruhát és üzemi menzát, meg ha kell ingyen injekciót az orvosi rendelőben. Kopogok a mogyorónyi üvegablakon és bekéredzkedek a felvételi iroda csoportvezetőjéhez. Jóindulatú szem, fehér haj. nyugodt beszéd jellemzi őt, aki már lehúzott pár esztendőt a gyári irodákban, most elégedett, hogy itt lehet, ebben a rokkant kis épületben, mert régebben roszszabb volt, valahol az ebédlő környékén irányították a munkahelyre a jelentkezőket. — Vagy háromszáz embert fölvennénk, ha sorban állnának is reggel a gyárkapunál... — mondja kellemes-lassan a mondatot, mint aki biztos abban, hogy ettől nem kell tartania. Hát Igen, igen, a munkaerőhiány, a fluktuáció, indul a régi verkli, jönnek-mennek az emberek, bezzeg Amerikában dühöng a munkanélküliség, itt betanítják az indulót kétezerért, az meg elmegy ötven fillér miatt, Így van ezzel minden nagy gyár, hiába a központi program, ha nem érvényesül a központi akarat, gurulnak elém a panaszgolyók, mintha már nem ls lenne egy rendes munkás sem a gyárban. Pedig hat van, persze, hogy van, csak azzal egyszer találkoznak a felvételi irodán, amikor belép Nem, Itt az élet másmilyen, változatos, emberekkel foglalkoznak, az ám, ide jönnek ügyes-bajos dolgaikkal az emberek, ez elé a dobókockaablak elé. a roggyant törpe épületbe, a gyár bejáratához, amely mögött ott ácsorog a csupaüveg irodaház. — A munkakönyv árulkodik — jegyzi meg a csoportvezető, aki emberismeretén kívül leginkább az adatokban bfzik. Miről dalol kesernyés-hamlskésan a munkakönyv? Arról: kinek mennyi állása volt a mi kis országunkban, hány forintért, mit végzett, és hogyan vált meg munkájától, erőszak-gyorsasággal kiíépett vagy okos-megfontoltan megszűnt a munkaviszonya. Az adatok többnyire krokodilkönnyesek, a rovatok a fillérek jegyében töltődnek ki és bevallhatjuk azt is, mit sem jelent ez a bejegyzéstömeg, hiszen valóban nincs Magyarországon munkanélküliség, csak közveszélyes munkakerülés —, azt meg büntetik. Ez idő tájt ennyien és ennyien léptek be a gyári munkások nem elég népes táborába, alig volt jelentkező, akit ne mertek volna felvenni. Mert: — Olyat mi nem léptetünk be, aki néhány nap múlva kéri a könyvét. Munkaruha, adminisztráció, selejt, betanítás, mindmind költség, nem éri meg egy ilyen gyorsan ugró, izgága pasast alkalmazni... A felvételi iroda vezetője még azt is hozzáteszi, hogy a gyár nem kísérleti intézet, nem nevelőotthon, pesztonkákkal. Magától értetődik, hiszen ráfizetéses lenne a gépek mellé még nevelőnőket foglalkoztatni, akik Makarenkót olvasnának a munkazajt túlkiabálva. A brigádoknak pedig még erre is nem terjedhet ki a figyelmük, elég gondjuk-bajuk van: oktatásra, gyűlésekre járni, a munkaverseny felajánlásait teljesíteni, meglátogatni öreg néniket és árva gyerekeket, cikcakk betűkkel mindezeket beírni a brigádnaplóba, Itt a személyazonossági, a miilap, a katonai igazolvány, meg az egészségügyi lap. A felvételi iroda vezetője a személyiben a különleges bejegyzésekhez lapoz, oda írják, hogy az illető feltételesen szabadult. No persze ez nem jelent semmit, eltévedt bárányokkal már a Bibliának is volt dolga, de azért a gyárban foglalkoznak a megtévelyedettel: gondo-. san fölírják nacionáléját és figyelemmel kísérik munkáját De ez szélsőséges eset, szóljunk inkább a miilapról, ez afféle kis OTP, hurcolja az ember magával, igazolja, hogy nincs tartozása, vagy rosszabbkor — ha van. Statisztikákat röpítenek stukákként a fülem mellett: tavaly körülbelül annyit vettek fel, mint amennyien elmentek, harmincat, ha ők küldtek el. Grafikonok másznak le-fel a kopott vakolat mintázta falon, arról, az elmenők közül hányan dolgoznak termelőszövetkezetben. Magasra ugrik a vonal 1970-ben, akkoriban rengetegen választottak a kombinát helyett kiegészítő üzemágat, két éve, hogy lefelé kúszik a grafikon — a felvételvezető szerint ennek két oka van, az egyik, hogy föltöltődtek a szövetkezetek, a másik, hogy csökkentek a kiegészítő üzemágak. A kilépők markába nyomják a „D" felmondási lapot, amelyen szalaghosszú cím: „Adatszolgáltatás a fizikai munkavállalók munkaerő-forgalom felméréséhez". Az ember szó valahogy kimaradt belőle, de utolsóként viszont ott lapul cserében a fantáziát birizgáló kérdés — miért lép ki a kilépő? Mert a belépéshez sok mindenre szükség van, a kilépéshez azonban elég egy indok is. Egy? Az „adatszolgáltatási lap" hátoldalán huszonkét ok sorakozik katonás rendben egymás alatt, de hiába — szinte egv is elég lenne, a bérezést karikázzák be legtöbben. Aztán az is a felvételi irodán csapódik, mint a nehezen nyíló ajtó huzatban, ha sok az igazolatlan hiányzás. Itt vették fel azt a jóembert is, aki berúgott, eteti az állatokat, kapál, szüretel, disznót öl, meghalt valakije, nem halt meg senkije, csak a munkakedve, költözködik, elaludt, megsértődött — mindenesetre se szó, sa beszéd otthonmaradt. Több ezer igazolatlan napról rakodott le adat itt, fölhördültek az Irodában ülők és aki nem jött dolgozni, felkeresték a lakásán, hogy ne húzzák az időt: rögvest megbeszélték, szándékában áll-e továbbra is dolgozni a gyárban, vagy most már örökkön-örökké személyes találkozók szükségesek ahhoz, hogy munkahelyére látogasson. Persze ezt azóta „gépesítették": elsőnek távírat megy, azt követi egy előre elkészített nyomtatvány a tisztelt szaktársnak. — „Miután a munkahelyén huzamosabb ideje nem jelent meg kérjük távolmaradósának tisztázása céljából három napon belül a gyár munkaerő-gazdálkodásán megjelenni szíveskedjen". E szíves figyelmeztetést egy korántsem kedveskedő fenyegetés zárja: „Ellenkező esetben az ügyét átadjuk az illetékes hatóságnak !" Általában erre a felszólításra belátogatnak az érdekeltek, kikérik a munkakönyvet, különben is — panaszkodik a felvételi irodán dolgozó — nem húzzák ezek az emberek az időt, kilépnek, nem érdekli őket mi kerül a bejegyzés rovatba, nem várják meg a felmondási időt, megisszák valahol a gyár környékén a korsó sört búcsúzóul, aztán többé soha nem látják egyiküket sem. — Érdekes, változatos munka ez.,. nem beskatulyázott... És ml igyekszünk segíteni az embereken — mosolyog az üveglappal letakart adatok fölött a felvételvezető, akinek hangját néhány faluban már jól ismerik, mert a tanács hangosbemondóján ő toboroz. Szóval itt vagyunk valamenynyien az üvegablakok előtt, amelyek oly kicsik, hogy alig látjuk azt, akivel beszélünk, kérdezgetjük halk, illedelmes hangon, hová, mennyiért, ha megfelel, kiadják az irányítólapot és ... — Megkeresik annak az egységnek a munkaügyi csoportját, aztán lemennek az üzemvezetőhöz, aki ráírja a papírra, menynyit ad, visszamennek a munkaügyi csoporthoz, ott bejegyzik, mikor kezdhetnek dolgozni... — kapom a felvilágosítást. Induljunk hát az üzemorvoshoz, aki lepecsételi az orvosi lapot, szívderítő-Illa alkalmassal, ellenőrzi a vérkeringést, kopogtat a háton, hallgatózik a mellkas táján, végigsorol néhány betegséget, ha valamelyikben szenvedtünk, rávágjuk az igent, vizslaszemmel tetőtől-talpig átnéz és máris mehetünk a munkavédelmi oktatásra, ott lapítunk, majd irány a régről ismert felvételi iroda, aztán a bérosztály, megkapjuk a belépési kártyát, cserében ott marad a munkakönyv, jelentkezünk az üzem munkaügyi csoportjánál, odaadják a bélyegzőkártyát, kábé másfél nap az egész és kezdhetünk a hajnali műszakban. A gép mögött aztán ráérünk gondolkodni: a gyárkapu egyben a proletariátus kapuja ls, proletárok vagyunk, a kilépők egyben valahová belépők, nem vagyunk válogatósak, akik fölvettek, azok sem azok, diskurálás, meleg emberi hang nélkül vagyunk ott, ahol vagyunk, hogyan higgyük hát el, hogy miénk a gyár? TAMÁS ERVIN Két kocsi elindult Zelei Miklós Erős ingásaimban szereti-e levele és gyökere a fát ne válaszolj nem válaszol sem gyökere sem levele a fának én faggatózom erős ingásaim közt elfeledve hogy önmagát sem szereti a fa mérgezett házfalak közül az irtásra szabadulva én faggatózom erős ingásaimban faggatom gyökerem és leveleim Eőrsi Isfvón A középút dicsérete (Antigoné és Isméné vitájáról) Éjt nappá téve vitázhatsz, törököt fog itt török. Választhat aki választ, de csak lcét rossz között. Aki felkel a törvény ellen. azt eltinoria a ;ng. A törvénvti. 'ben szintén elpusztulok. Haitogatla a két tyúk hamis végleteit. Legjobb az arany középút — kár, hogy nem létezik. M

egnyomta a csengőt, aztán várt. A nővér léptei kopogtak, nyílt az ajtó. — Ne haragudjék, nincs semmi bajom, csak meg akartam kérdezni: ugye ma látogatási nap van? — Igen, Sándorka, ma látogatási nap van. Az ősz hajú barátja biztosan eljön ma is. — Varga mindig el szokott jönni. De, tényleg szerda van ma? — Hát persze. És holnap csütörtök, rendkívüli csütörtök lesz magának. Utána hosszú alvás, és mire felébred, új Sándorka lesz magából. Megint egészséges és megint fiatal. — Kedves maga, Margit nővér, hogy így biztat. Azt hiszem, tényleg meggyógyulok. — Na végre, hogy itt tartunk. Most aludjon egy félórát, utána hozom az injekciót. A nővér nem tudja, miért oly izgatott Sándorka. Nem tud a levélről ,amely két napja érkezett Budapestről, Verától. Mióta itt van, ötödik hete, az a levél volt az egyetlen, amitől kezdett visszatérni Hajdú Sándor életkedve. Állandó narkotizált állapotban az első világos eszmélés: Vera írt, hogy jönni fog, meglátogatja. Szerdára szabadnapot kér, és ideutazik, ebbe a messzi városba. „tvuc.'t is éppen olt iettél beteg? És főként, miért nem tudattál róla'.'" EzeKet kerueztea levélben, mintha az ember előre meghatározhatná, mikor, hol lesz beteg. Azt sem tudta Vera, hogy ő, Sándorka húsz napig jóformán eszméleténél sem volt, csupán valami távoli messzeségből érezte, hogy még van, létezik. Vera azt sem tudta, hogy mikor szeptemberben szó nélkül elhagyta őt a főnökéért — akinek autója volt és íeievenként jart Külföldi hivatalos útra, s hordta az ajándékokat — akkor Sándorka idejött, ebbe a vidéki városba dömperesnek. Igen, leszállt a hatos buszról, amelyen ő volt a Római-fürdőre utazók mindig bohó Sándorka pilótája, leszállt, nem is köszönt senkinek. A dömper nem autóbusz és a sóder, a tégla, amit fuvarozni kell, nem olyan, mint a lengőszoknyás kiránduló lányok és a hosszú hajú kamaszok harsány társasága. Szeptember, október, november. A dömperen három hónup alatt annyit keresett, mint a hatoson egész éven át. Hiába volt a pénz, az éjjel-nappali izzasztó munka, a beleket zotykólo állandó rázkódás a merev ülésen, hiába a szabadszombatok és hétköznapi hajnalok ivászata: a fehér bőrű asszonynak a képe, illata, mozdulata nem halványodott az emlékezetében. Nem, nem, s amikor előszört ájult le a dömperről és mentők vitték a kórházi ügyeletre, s ott vizsgálat után szigorúan figyelmeztette az orvos: ha így folytatja, elsorvad a mája — tíz nap múlva, hogy a kórházból kimehetett, ott folytatta, ahol abbahagyta. Mert mindent erre az egyetlen nőre, Verára tett fel, mikor hetvenkettőben egy közösen eltöltött két heti balatoni üdülés után feleségül vette. Neki sem volt senkije, Verának sem. Csak a múltjuk. Neki a mostohája, amannak az elhagyott gyermekek otthona. Neki a tanoncévek, egy-két összekoccanás kisebb rendbontásokért a hatésággal. Verának a feltűnő szépsége miatt az állandó zaklatások. Aztán a nagy-nagy megnyugvás. Két hajszolt fiatal élet egymásba kapaszkodása. Meglepetések, kedveskedő meglepetések mindennapi sora. Egy könyv, zsiráf raffiából, tvisztpulóver, tábla mogyorós csokoládé, jegy a cirkuszba, aztán a felejthetetlen háromnapos bécsi hajóút, egy zacskó pattogatott kukorica, kölniyíz Kölnből, valódi csempészáru, egész kosár piros szegfű, termosz, ba rakott vanília fagylalt, egy Zsirardikalap farsangkor, ami szűk volt Sándorka fejére, ötezer forintos autónyeremény-betétkönyv a házassági évfordulójukra, egy marék forró sült gesztenye, amikor éjfélre ért haza a szervizből. Mindennap valami, mindennap ölelések. Ezeket nem lehetett elfelejteni., A dömperen sem, a züllött éjszakákon sem, a narkózis túlvilágot nyaldosó partjain sem. Vera ma látogatóba jön. Tavaly Vera új főnököt kapott. Idősebb volt jóval, mint az aszszony. Nem betétkönyve, hanem Volvója volt és nyájas szava. Hazavitte néha. Aztán Párizsból hozott parfőmöt, Milánóból fehérnemüket, igaz, pénzért adta. Sándorka nap mint nap késő éjjel ért haza, Verának szaporodtak az egy-két napos vidéki hivatalos útjai. Szokvány eset. Szeptember 3-án Sándorka a felesége helyett levelet talált otthon. De most, ma, egy óra múlva itt lesz Vera. Meglátogatja. Igen, holnap műtétre megy, most már akarja. Aztán meggyógyul, visszamegy a hatos buszra és mogyorós csokoládét visz haza az asszonyának. Akkor is utána kellett volna menni Verának. Nem dömper, meg miegymás. Mindegy, ezentúl okosabb lesz. Most nem is fogja emlegetni. Megérkezett. Ügy, ahogy Sándorka képzelte, várta. Narancsot hozott. — Nem is tudom, szabad-e? — Csurgasd pohárba a levét, megiszom. — örülök neked. Azt hittem, sokkal betegebb vagy, úgy megijesztett Béla, mikor elmondta, mi történt veled. Igaz, hogy másodszor vagy kórházban? — Igaz, de holnap túlleszek rajta, ne félj. — Igen, a főorvossal beszéltem, aki operálni fog. Mondd, mennyi pénzt adjak neki? — Hagyd el ezeket, majd én. Te csak engem. 'ie CSUK velem törődj. — Hát persze, kedves. Kivel törődnék? Megvettem neked a magnót, képzeld, annyi jutalmat kaptam, ivxaju gyarmatod a tekercseket. — Ezt a beszélgetést is jó lenne felvenni. Persze így sem felejtem el. — Ja, nem is mondtam, áthelyeztek az exportosztályra, emelték a fizetésem, örülsz neki? — Örülök. Neked örülök. Hogy itt vaav. Holnap is itt leszel. Tudod mikor, mikor műtétre visznek. — Holnap? Sajnos, nem lehet. Értekezletre megyünk. De pénteken, látogatási nap lesz, megint eljövök. — Eljössz? Igen, de ha még nem lennék teljesen jól, ne ijedj meg. Sietek meggyógyulni. — Tudom. Jövök. Itt leszek. Mit hozzak neked? Ja, persze, hiszen akkor még nem lehet. — Csak te jöjj, el ez a fontos. — Igen, Sándorka. Most megyek. — Máris? — Indul az autóbusz, így is este lesz, mire hazaérek. Holnap sok a dolgom. De majd telefonon érdeklődöm. A főorvos azt mondta, délben visznek a műtőbe. Meleg szájjal csókolta szájon, s hosszú ujjaival simította el a haját. Sándorka megüdvözülten mosolygott utána. Hát mégis viszszajött! Akkor élni kell! Élni fog! Reszkető kézzej a csengőhöz nyúlt. — Nővérke, nővérke, emeljen fel, hadd menjek az ablakhoz egy percre. Integetni szeretnék, nővérke. — Úristen, Sándorka. Öt hét óta először! Na nézzük, slkerüj-e? Ügy. Várjon, ne olyan hevesen. Majd segítem, ejnye milyen türelmetlen egyszerre! Sándorka, Sándorka, mi történt magával? Hát itt van az ablaknál, integessen már! Miért hunyja be a szemét?... FőnőAlr, főnő vér, kérem! Halló, szóljanak ki, gyorsan koffeint! A főorvos rohant be a folyosóról, ránézett a betegre, aztán felkiáltott. — Azonnal a műtőbei A kórház előtt egy magas, f» hérbőrű, feketehajú asszony ab ban a pillanatban csapta be m> ga után a vajszínű Volvó ajtaj» amikor a kórteremben Hajö Sándort* felrakták egy ugyanolyan színű tolókocsira. Mindkét kocsi elindult. A főorvos m^tdabbpnve haladt utána, azon tépelődött, miért is árulta el .n fele.. . (p, .e megmentésére vajmi kevés a remény. KONDOROS! JÁNOS )