Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 25. szám

Vasárnap, 1978. január 29. 67 7 Éjjeli fuvar A

sofőr, akire ezen az éjszakán rányitottam a taxiajtót, már nem túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére kimoshatatlan olajüledék rakódott voma. A szeme puiatiannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, törtöttfogű fésű nyoma, a zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak a fejebúbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorúságos, száradó ingekkel, gatyákkal töllobogózott bérházat, ahol született. A szutykos műhelyt, ahol gyerekkorában rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nittszegek, pléhdarabok között matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből, s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág pórusú bőre a sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit — nem többet, mint egy napokkal előbb fölkent kölni ellengő, inkább csak a* emlékezetben élő illata. Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet. Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bizsereg bennem. Most majd morcán, ellenségesen néz rám. A visszafele útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie, Húsz kilométer. A katonai repülőtérről visszafele nemigen akad utas. Persze mondhatná azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet birizgálja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?" — erre gondol majd. Azért, amikor a szavak: „katonai repülőtér" kihullanak a számon, várok tőle egy egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra. De rám se néz. Indít Elmaradnak a Belváros neon uteái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megannyi fehér villanás. i- Visszafelé nem lesz utasa — mondom. Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most veszem észre — mintha az egyszerre látott két szem anód- és katódsugara lámpát villantott volna bennem —, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca külső rétege mögé. Valami finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdene a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zenbuddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoznék. Lopva a profiljára pillantok. Most nincs rajta semmi fény, semmi ellengő. Düh fog el — magam sem tudom, miért Valamivel meg kellene bántanom, dobol bennem. Meg kellene aláznom. Fensőbbségesen ül mellettem, mint egy lenyűgöző arányú görög szobor, mint maga a görnye6ztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zenbuddhizmus. És hazudni kezdek. — Micsoda ostobaság ez — mondom —, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt. Ide vagyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás! — Itt hatásvadász szünetet tartok. — Bezzeg, amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik ... Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért monutam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is. A sofőr meg se rezzen. — Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer a néhány százméteres földön rohanás — folytatom dühösen. — De így?! Mint egy rossz vers. Aszfalt, aszfalt, aszfalt. Megint rámnéz. Mintha mosoly villanna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott Ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy ez is csak érzékcsalódás. Előrehajol. Rátapos a gázra. Az öreg, rozoga Volga nekilendül, a sok vihart látott karosszéria berezeg. A sofőr egy aprót nyűg, hátradől, s szép óvatosan elemeli a kocsit az útról. A kerekek surrogása megszűnik, sóhajtva ellebegnek mellettünk az útmenti fák koronái. Görcsösen kapaszkodom az ülésbe, és ámulva nézem a város felszikrázó, elektromos csillagait Azóta Itt keringünk a kivénhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit. LÁZÁR ERVIN S

ok Időm van most, ráérek játszani eszem összes billentyűjén. Itt a zongorahangoló, amíg ö leányaim használatára rendelt zongoránk — pianínó csak — nyolcvannyolc billentőjét regulázza, azt találhatok ki, amit akarok. Nincs rám semmi szükség, porszívóznom sem kell közben, csak ülök és ámulok. Megbomlott az egyetértés a húrok között, kezdődik a „tudatformálás". Hónaljba szorított kis táskában az összes szerszám és pótalkatrész. Mind elfér, és egy se hiányzik. Mondanám, mi a hiba, de mire kinyögném, már régen tudja a hangoló. Nem mondja, hogy ezzel még elketyeg egy évig vagy kettőig, kiemeli a teljes mechanizmust, leteszi a padlóra, nekihasal, és amíg hajszálnyi hibát talál, föl se áll. Egyetlen hangot le nem ütött addig. Amíg a mechanizmusban van a hiba, hiába próbálgatná az összhangzattant, nem sokra menne veleŰgv dolgozik, mint az órás, de amit tesz, az a közgazdászok tudományára is hasonlít. Nem keni a szerkezetet, ebben az állásban számzon kell dolgoznia minden csapszegnek. Ha valamelyik nyikorogna emiatt, leváltja. Illetve kicseréli. Amikor végez vele. őszszeesankodia két kezét, és azt mondja: Nnna! Tudom, hogy a zongora nem ember, és főleg nem emberiség. de a hasonlatok innen oda ugrálnak akkor is fejemben, amikor megüti a hangvilláját, és valamelyik középső húrra átmásolja a hangját. Mondhatnám úgy is, ez az eszmei támpont, az irányvonal. Ha ez a hang rosszul szól, ki lehet dobni az egészet. Több irányvonal, több hangvilla egész idő alatt nincsen. Hangoló Hajdani népművelői pályám döccenői jutnak eszembe, amikor arra a bolond gondolatra jutok, mi lenne, ha az összes húrt erre a magasságra hozná föl, vagy eresztené le? Tudatformálás lenne az is, emlékszem rá. nagy viták voltak akkor erről. Nem tehetünk kivételt, mondta az egyik, a másik pedig azt magyarázta, konfekciós méret szerint nem szabhatjuk a kultúrát. Csak' a futballban lehet azt csinálni, hogy mindenki tudja, ki kivel játszik, majd, mégis jól elbeszélgetnek róla az emberek. Ha az egész világ egyformán értené a világ legnagyobb művét, kritikusok és művészettörténészek templom lépesejére kerülnének koldusnak, és mivel megváltozott létük tudatukat is megváltoztatná, megintcsak ők kezdenének el másképpen muzsikálni. Ments meg uram minket tehát a normál á túlnépesedésétől. Benne van a fülében, melyik húron mennyit csavarjon a kulccsal. Addig pöcögteti kicsi pengetőjével, amíg kedvére nem szól. Már a fölső szélen jár, még mindig tudja, hová ütötte le a cöveket, még mindig ahhoz igazodik. Minden hang más, de mind attól függ. Jól ki van találva, az biztos. Jönnek a brummogók, lelkük mélyén ehhez zárkóznak ők is. Egyénieskedés? Mind egyéniség. Ha föladná eredeti hangját valamelyik, ha utánozni kezdené a szomszédját, mint ahogy némelyik festő beleles a másik palettájába, nagyot tekerne rajta azonnal. Kölcsönkérni, kopírozni az egyéni hangot nem lehet, de megőrizni muszáj. Van huja, cigarettaszünet, most beszélhetünk egymással. Gondolom, most rázza ki füléből a fölösleges hangokat. Németországból jött, „bekötötték" a fejét, szép menyecske ide hozta. Jól érzi magat, Szegeden olyan lehetőségekről beszél, amit máshol hiába ker. getne. Külön jóság ebben a városban, hogy sok benne a zongora. Hegyezi megint a fülét, pöcögtet tovább. Ügy dolgozik, mintha magának csinálná. En. gem úgy becsaphatna, ahogy akarna, fülem hol északra, hol délre hord egy kicsit, mondhatná aztán, hogy utólagos reklamációt nem vesz figyelembe, meg azt is mondhatná, letelt a munkaideje, nem tudja ma befejezni, de semmit nem mond, csak pöcögtet. Hanem a végén, amikor az utolsó szálat is megcsavargatta, megint összecsapja a kezét, és megint azt mondja: Nnnal Fészkelődöm már, ha menni akar, inkább segítem, de nem megy. Most ül Igazan kényelmesen a széken, megzúgatja • nyolcvannyolc hangot, ahogy tőle e» ásóktól telik, aztán lépést vált, és olyan keringőt ereszt ki a tíz ujja közül, nem győzi ingatni hozzá fölső testét. Ez lenne a végső ellenőrzés? Nem fülel már, nem húzza a szemöldökét, csak gyönyörködik saját munkájában. Addig keringőznek fejében és ujjai ban a szép dallamok, amíg az én agyam meg nem áll annál a gondolatnál, hogy zúgjon minden hang ebben a nagy instrumentumban legjobb természete szerint, csak azt a középsőt, azt ne felejtse. HORVÁTH DEZSŐ ROZANITS TIBOR METSZETE Ladányi Mihály Két dal egy témára í. Nem lelek vigaszt életemre, csupán egy asszony mosolyában. Amig ón adtam derűt másnak, belül fájdalomtól zokogtam. S míg pápák lesnek vétkeimre: étekül esem a gonosznak — temetőnek és múzeumnak leszek nemsoká a kegyence 2. Mona Lisa, távolodom, távolodom és megöregszem, sötét völgybe tántorodom, fekete képkeretbe fekszem. Ea'hő-rcc-c'vú raaen"! bánat éri az embert, mennyi gond. nUe ntuaiopja magúnak széltépett olajnyomatod. Házasság fyzilárd Szilárd negyvenhét éve élt a Klauzál tér negyvenhet számú, félkomfortos udvari lakásában, amelyért havonta 116,10-et fizetett. Szilárd Szilárd nem volt vándormadár, fénymásolt egy intézetben, mióta az intézet fennállt. Este tévét nézett, vasárnap kiült a térre, hol a sakkozókat nézte, ő maga soha nem játszott, csak kibicelt. Egyik szerdai napon délután tizenhat óra ötvennégy perekor hazafelé menet megszólitotta egy csinos, fiatal nő: „Hol van a közelben hentes?" *— Szilárd Szilárd dadogva kért bocsánatot, nem tudja. Hosszan nézett a nő után, rájött: „üres, siralmas, elhibázott, társtalan, magános, lélek nélküli és céltalan élet." I Egy év múlva felkereste a háeasságközvetitő irodát, a „Négy évszakot", miután sikerült nagyjából megfogalmaznia női ideálját. — Egy filigrán, barna hajú, sűrű szemöldökű, ovális arcú hölgyre gondolok — mondta —, a szemei között három és fél centimé ter távolság legyen, ajka kicsit duzzadt, szájából harminc egészséges, porcelán fehér fog villanjon elő, ha beszél. Mikor beszéljen? Ha kérdezik. Ne öltözzön feltűnően, tavasszal, ősszel kosztümöt hordjon, nyáron nyári ruhákat, télen bundát. Érdekelje a zene, nem a könnyűzene, hanem Beethoven, Mozart, viszont szívből utálja Bach fúgáit. Harminchat os lábára (kicsiny, vékony lábak) saját keresetéből vásárolt cipellőket húzzon. Anyós földben, após földben, hozomány földben, azaz telekben a Balaton partján, nyaraló Abaligeten vagy az örfui tónál. Takarékbetét-könyvében legalább ötszázezer forint legyen. Autó nem szükséges, azt majd abból a pénzből vesznek, ami a leendő feleség lakásának, házának értékesítéséből származik. Két idegen nyelvet beszéljen, az örményt és az ógörögöt, szanszkrit nem akadály. Lelke békés legyen, teste egészséges. Gyermekkorában szamárköhögés, diftéria, kanyaró bánthatta, de most mellékelje szív és tüdő röntgenleletét. Főzni tudjon, különösen körömpörköltet savanyúsággal, főtt burgonyával, hossszában vágva. A egész ná súlya ne haladja meg a hatvanhétnyolcvanhét kilogrammot, de el se érje. Ez a nő, ez a nő... A „Négy évszak" tisztviselője leakasztotta szobája faláról a tükröt, s éppen azt akarta mondani Szilárd Szilárd elé tartva: „Uram, nézzen bele!" — de meggondolta magát, s csak annyit egyzett meg: „Most mindjárt el akarja vinni Uraságod, vagy ráér holnap is?" Szilárd Szilárd méla tekintettel pödörgette esernyője gombját. Kettőt kérek, hogy legyen tartalékban is, ha az első elromolna — s bukszájáért nyúlt. Fénymásoló volt, megszokta, hagy mindent két példányban csináljon. SZtlTB DÉNES Weöres Sándor Oktaéderkristály a hiány puszta fulai ha elindulok meglehet beburkolják érzékemet ahol ninck többé valami magam nélkül terpeszkedem a tiszta semmiség s az is szétkallódásomban hamis mert hiányával van jelen ha elindulok meglehet a tiszta semmiség s az is ahol nincs többe valami beburkolják érzékemet szétkallódásomban (hamis a hiány) puszta falai