Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-22 / 19. szám

5 Vasárnap, 1978. január 22. MAGAZIN t t rí•••• ' v.f •. » Talányok a művészetben A közérthetőség színe és visszája H

ozhatta a társadalmi tudat fejlődése, hogy a kultúra szférájában rendre visszatérő fogalmainkról, felismertük: időszerű kiterjeszteni azoknak nomenklatúráit valami általánosabb, kollektívebb tartalmú meghatározottságig. Így emelte anyanyelvünk szinte legyezöszerűen a gondolkodás fogalmi kategóriáját a közgondolkodáséba, a szellemét a közszellembe, így válhatott — lassacskán a (köz)napi szóhasználatban is már — a művelődésből közművelődés, az oktatásból közoktatás stb. Jórészt hasonló fogalomtágulás eredménye, ha adott művészeti teljesítmények mérlegelésekor a közérthetőségről beszélünk. Legtöbbször, sajnos, csak elvétve, hiszen az esztétikai megközelítés általában rangon alul kezeli, a hétköznapi pedig szemérmesen eltitkolja, hogy valamely alkotás közérthető vagy sem, azaz érthető-e a nagyközönség számára, avagy birtokbavételéhez nehezen adja meg magát. Műelemzés rendszerint nem érzi föladatának, hogy az átlagolvasó (néző, hallgató) kapacitására, legalább mint részleges szempontra is. hagyatkozzék — az átlagolvasó (néző, hallgató) pedig szégyenérzetből vagy mázos sznobizmussal félretolja, odahagyja, amit nem ért, szívesebben letagadja, semmint szembe nézne vele, s a tanácstalanságát megvallaná. Egyszerűen nem sikkes valamit nemérteni; igy hát csillogó ruhát láttat a parvenü káprázat akkor is, ha a király meztelen. A szépirodalom közérthetőségének partjait járta körül a Népszabadság idei első számának kulturális publicisztikája. Nem haszontalanul. Mert nincs abban semmi röstellni való, ha bevalljuk, „igen sok igényes, iskolázott, érdeklődő olvasó kínlódik ma is, szembekerülve Thomas Mann Doktor Faustusával, Joyce, Proust műveivel", vagy „sok múltbeli érték befogadása problematikus, ám mennyivel inkább az igen sok kortárs műé", s hogy „gyakorta hallani, nem értem Juhász Ferenc, Pilinszky több versét, Mándy Iván szépprózáját, Páskándi Géza drámáját és így tovább". . Frappánsak a példák, célratartóak, hiszen az irodalom első vonalából kiragadottak. A tudatosított talány ugyanis nem talány többé, amennyibe lehet rágódni, töprengeni a megoldáson, még akkor is, ha az nem olyan gyors és kézenfekvő. Ha tudom, hogy mások se értenek valamit, amelynek pedig az értéke evidens, majd csak tesz azért a kollektív bölcsesség, hogy közeledjenek a mű és a befogadás ollószárai. Régi bölcsesség: előbb fölismerni, ki vallani kell az ellentmondásokat, hogy tompíthatóak, megszüntethetnek legyenek. És még nincs is szó a képzőművészeti, sőt a zenei közérthetőségről, nota tene gyanítom, itt keményebb fába vágna a fejsze. Laikus közelítéssel tudniillik a szépirodalom érthetősége természetesnek látszik. Aki ismeri az ábécét, tud olvasni, előbb-utóbb (magyarázó szövegekkel, segítséggel) majd csak megért egy verset vagy regényt Hanem a képzőművészet és a zene ábécéjét mennyivel kevesebben ismerik; ezén alkotásoknak jószerivel nincsenek olyan fogódzói, mint a be'űk. sza » k, mondatok, Illet /e ezeknek a „fogódzói", a muzsika és a képzőművészet á'"écéi, kevésbé közismertek. Mai irodalmi művek elemzése az esz'étikával vasbaőltözött tudós analizátoroknak is „rázós": értékük az idővel alakul ki s egy-egy adott mű elhelyezéséhez tudvalevően a kortársi vonulat minél teljesebb fölszaporodása sem árt Hát még a mai festészetben (szobrászatban, iparművészetben) vagy a kor zeneművészetében, ahol tetten érni a megszüntetve megőrzés dialektikáját, s ezáltal elhelyezni valamely alkotást az esztétika mérlegén, éppoly kockázatos vállalkozás, mint lemérni pusztán a közönséghatását, közérthetőségét A helyzetet bonyolítja, hogy az alkotás, a produktum is visszaélhet a közérthetőséggel. Ilyen folyamat tetszik föl a giccsben, ami szirupos felszínességével kelleti magát, a látvány mákonyával siet gyorsan meghódítani a befogadót. Ez a visszaélés elrettentő példája. Akadnak azonban manipulációs módszerek is, amikor például a realizmusnál vonják meg a közérthetőság szélső határait, azt privilegizálva, egyszersmind szembeállítva a modern művészeti törekvésekkel — mint érthetetlen, zűrzavaros képződményekkel. Ezért illékony igyekezet mondjuk a vásárhelyi festészetet pusztán közérthetőségével, realisztikus hagyománytisztelete okán fölülbecsülnl — miként alábecsülni is az, holmi korszerűtlen jelenségként, annak realizmusát. De számos példa bizonyítja: a befogadásnak azt a természetét, hogy szégyenli, elhallgatja az ember, amit nem ért, kihasználhatja, meglovagolhatja a művészi koncepció gyengesége is. így születnek különféle esztétikai maszlagok amivel nem tud mit kezdeni a közönség; hogy göncnek érzi magán, röstelli, inkább hallgat róla, s messzi ívben elkerüli. Mást ne mondjunk, ami az utóbbi években politikai színjátszás címszóval történik a szegedi teátrumban, egy erőteljes és indulásában markáns, rokonszenves program következetlen, elfáradt utóhullámzása. Mint az időközben megjelent kritikákból összehangzóan kiolvasható, ilyesmit tapasztalni a zenés népdráma színpadán, ahol a politizáló szándék kisajátítja, helyenként pedig üres bombasztokkal félreérti a szerzőt, vagy klaszszikus tragédiában a lisztporral befestett színészarcok látványa, mely netán egy zűrzavarosra forduló történelmi kor indulatainak időtlenségét példázná, miközben erőszakot tesz a drámán, aholis nagyon határozott szereparcok villannak elő. Félreértés ne essék, az interpretáció szabadsága több mint lehetőség. A teremtő és újjáteremtő művészet legbecsesebb igénye és adománya, ám ha a produktumnak .csekély a művészi hitele, mitsem ér a célzatos belemagyarázás. A kiragadott példák persze esetlegesek. Tetszés szerint vitathatóak vagy szaporíthatóak. Maga a közérthetőség sem holmi steril esztétikai kategória; társadalmi szinten mindig egy adott közösség értelmi-érzelmi állapotának függvénye. Ehhez szabad tehát igazítani az elvárások szempontjait is, mindkét oldalról, a közlőéről és a befogadóéról egyaránt. NIKOLENYI ISTVÁN M

ondják, a szó elröpül, az írás megmarad. Talán ezért is készül napjainkban annyi jelentés, följegyzés, emlékeztető, hogy inkább Niagarát, semmint Tiszát lehetne véle rekeszteni. S talán éppen ezért fordul meg manapság sokszor a régi bölcsesség értelme: a papírhalomban elvesznek a szavak, de a szó, ha tisztességes indíttatásból, sallangoktól mentesen, a lényegre koncentrálva hangzik el, ha önnön értelmét nem zárja hosszas gondolattalan-gondolatláncba, akkor a szó valamiképpen mégis tovább él, túléli a pillanatot, amelyben elhangzott. Hiszek ebben a tételben, amelyre jó néhány év ilyen vagy olyan közéleti tapasztalata tanított meg. Hiszek, a tények okán, s hiszek, mert hinnem kell benne. Gyakorta ültem végig unalmas értekezleteket, megbeszéléseket, s alighanem még sokat végig kell ülnöm. S gyakorta beszélgettem olyan emberekkel, akik felelős társadalmi tisztségeket betöltve szintén mindennapos részesei azoknak a tanácskozásoknak, amelyek hosszú órákon át nyúlnak, s amelyeken a szavak tengerében gyakorta elvész a lényeg, s amelyek sokszor úgy érnek véget, hogy magáról a témáról esett a legkevesebb szó. Sokszor hallottam már baráti körben keserves kifakadásokat: „Csak legalább néha hallanánk értelmes, a lényegre törő felszólalásokat! Amikor nem Ádámnál és Évánál kezdi valaki, hogy fél óra múltán belekeveredve saját szavainak tengerébe végül maga se tudja, hol jár, mit is akart mondani. Olyant, amikor valaki azt mondja: van előttünk egy jelentés és egy határozati javaslat. A jelentés ilyen és ilyen következtetéseivel nem értek egyet, ezért és ezért, s javaslom, hogy a határozatot így és így fogalmazzuk meg. ValahoA szó haszna gyan ilyen lenne egy értelmes fölszólalás." Hát igen, ilyet egyelőre viszonylag keveset hallani. Talán nem is csoda, hiszen a közéletet is tanulni kell, s azt is, hogy másnak is drága az idő, s azt is, hogy csak akkor szóljunk, ha valamin alakítani, változtatni, befolyásolni akarunk. Mert a szónak csakis így van értelme és becsülete. De hát ezt is tanulni kell. S mindenképpen érthető a sok tanácskozáson résztvevő közéleti emberek türelmetlensége, akik nemcsak saját idejüket, hasznos munkától elvett idejüket féltik, hanem attól is több-kevesebb joggal tartanak, hogy a látszataktivitás szózuhatagában elvész az a mag, ami értelmét adja az egésznek, hogy elvész a lényeg, mert a sok üresjáratban könnyen elvész az értelmes szó, a változtatni, alakítani akaró szándék lüktetése. Nem, egy csöDpet sem irigylem azokat az elnököket, akiknek egy-egy tanácskozást összefoglalva szótengerből kell kibányászniuk a lényeget, sokszor kitalálva, a szavak tízezrei közül valósággal „kiérezve" a felszólaló szándékát. Hát igen. így könnyen elveszhet a lényeg, az, ami értelmét és céliát adja mindenféle tanácskozásnak. S így értem és osztom mások aggodalmát, akik attól tartanak, hogy a mondattekervények tengerében könnyen lényegtelenné válhat a lényeg, hogy a fontos szavak, gondolatok úgy elrejtőzhetnek benne, mint értékes gyémánt az óriási hegy hatalmas szikláiban. Mág jó, hogy a szó képes önálló életre, képes meglepetésekre. Gyakran voltam tanúja an.iait, nogy tanácskozásom, ülések semmitmondó' szuzunatagáoan elveszett és visszhangtalan maradt az értelmes szo, hogy aki mondta, úgy érezte, kár volt. Kár volt megszólalnia, hiszen mondandója elveszett az információt elsikkasztó redundáns közegben. Aztán így, vissznangtalanul eltelt egy év, esetleg kettő, három, s az ember az egykor elhangzott gondolatot, ötletet egyszér csak elemzésoen, határozatban, kiviteli tervben látja viszont. Hát mégsem száll el a szó? Ügy tűnik, sokszor nem, mert az értelmes szónak mintha önálló élete lenne. Szinte öntudatlanul, oda sem figyelve is megragad bennünk, s később hat ránm, alamít uennúnmet, ane.kül, hogy tudnánk, honnan is származik. Hasznos jószág hát a szó, s végül is hasznosnak tűnnek a szózunatagoan végigült, reménytelennek tetsző órák is. Hogy miért írom le mindezt? Nem, nem vigasztalásképp, hanem a tény kedvéért. Azért, hogy tudjuk, az elvetett mag azért valamiképpen kicsírázik, s az óriás hegy hatalmas szikláiból is napvilágra bukkan idővel a gyémánt, ha olykor rejtett utakon is. Rejtett utakon? Igen. Igaz, jobb lenne, ha a szó már születése pillanatában élne és hatna, ha minden esetben valódi vitát kavarna, ha e vitában alakulhatna, változhatna és teljessé válhatna. Csakhogy ehhez még tanulnunk kell a közéletet, meg kell tanulnunk vitatkozni, szólni, véleményt alxotni a befolyásolás, a ráhatás szándékával. Szerencsére már sokat tanultunk ehhez, ha messze nem is eleget. Ám addig is higyjünk és bízzunk abban, hogy a gyakorta visszhangtalanul elröpült szó is megmarad valahogyan, tovább él és hat másokban, hogy végül eredményt szüiíön a világ-a. SZAVAY ISTVÁN Átfonja életünket A' mény, nem a természet átfogalmazása merész torzításokkal. Lenin is arra figyelmeztet bennünket, hogy a szocializmus nem kész rendszer, amellyel az emberiséget boldogítják. A szocializmus a munkásosztály harca, a munkásosztályé, amelyik fő célja nevében ma az egyik célt követi, holnap a másikat és mindennap közelebb kerül a fő célhoz, a szocializmushoz, a kommunizmushoz. Mindez valóban azt jelenti, hogy a szocializmus építése nem erkölcsi küldetés, hanem a valóság mindennapos számbavétele és a valóságos helyzetből kiinduló kemény munkálkodás. Szakadatlan javítása feladatrendszerünknek, tevékenységünknek, a végrehajtásnak. Érthető tehát, hogy az ilyen őszinte valósággyökerű munka szoros tartozéka a tevékenység állandó ellenőrzése, a valóság szembesítése a valósággal. Nem az öncélú moralizálás vezette a kormányt, amikor rendeleteket és határozatot fogadott el az állami ellenőrzés továbbfejlesztéséről, a szövetkezeti belső ellenőrzésről és a népi ellenőrzés munkájának javításáról. Mennyiben érintik ezek a rendeAnd'ássy Lajos Hangulat Szép csöndes este halkan lép a kőre derengő árnyam hold alig világol zizzen egy függöny s járdaszélre loccsan a meleg fény a földszint ablakából letek, jogszabályok a mindennap emberét? Látszólag az államigazgatási munka egy belső tartományának szabályozásáról, javításáról van szó, akkor, amikor a rendeletek előírják, hogy legyen összehangoltabb az ellenőrzés; összpontosítson a legfontosabb kérdésekre; legyenek gyakoribbak az átfogó vizsgálatok, és szűnjenek meg az egymást keresztező ellenőrzések. Látszólag az államigazgatás belső ügyéről van szó, amikor a jogszabályok megkövetelik a személyes felelősség következetesebb érvényesítését, mert hiszen nyilvánvalóan a vezetők felelősségéről van szó. Mindez azonban csak látszólag van így. Elsősorban azért, mert az államigazgatási tevékenység átfonja egész életünket. Még meg sem születtünk, s már régen eltemettek bennünket, de az igazgatás már és mág mindig kísér bennünket a maga szabályaival, amely átfogja az egész állampolgári életet. Ha tehát arról beszélünk, hogy az állami munka javítására, korszerűsítésére hozott határozatok végrehajtását szigorúbban és következetesebben kell ellenőrizni és a hibát vétő felelősöket felelősségre kell vonni, akkor nincs sem kevesebbről, sem többről szó, mint arról, hogy legyen könnyebb, zaklatásmentes az életünk, ne kelljen felesleges ügyekben lótni-futni, és ne érjen bennünket jogtalanság, igazságtalanság. méltánytalanság a legapróbb ügyekben sem. Ha csak erre gondolunk, máris kitűnik, hogy az ellenőrzés továbbfejlesztéséről hozott kormányrendelkezések szorosan kötődnek állampolgári hétköznapi életünkhöz, mindennapjainkhoz. Ne értse félre senki a határozatok lényegét. A szocialista ellenőrzés nem füleskedés. nem leselkedés, nem bosszúállás, tehát nemcsak az a dolga, hogy felderítsen hibákat, hanem mindenekelőtt az, hogy gyorsan és következetesen javítsák ki az elkövetett hibákat. Vagyis maga az ellenőrzés is szakértelemmel, hozzáértéssel mutassa meg a hibák kijavításának útjait. Az ellenőrzés ilyen értelmezése nemcsak feltételezi, hanem egyenesen követeli a dolgozók személyes részvételét az ellenőrzésben. Erre a részvételre rendelkezésre állnak a szocialista demokrácia különféle intézményei, az üzemi, a tanácsi életben. A tömegszervezeti munka, a lakóhelyi demokrácia száz és száz fóruma. Amikor tehát az ellenőrzésről hozott határozatok emberi oldalairól szólunk, akkor arra is gondolunk, hogy ez az ellenérzés csak akkor hatékony, ha intézményesen biztosítja a dolgozók tömeges részvételét. Erre a részvételre — ami az ellenőrzést érinti — nemcsak a népi ellenőrzés többé kevésbé hivatalos intézményrendszere alkalmas tehát, hanem a közélet valamennyi fóruma. S amikor a határozatok előírják, hogy különös gonddal kell törődni a közérdekű bejelentések, javaslatok és panaszok intézésével, akkor szinte jogszabállyal parancsolják az államigazgatás intézményrendszerének, hogy törekedjen minél több állampolgárt bevonni a munkába. •Tudjuk, hogy nem jött még el a közéleti aranykor. Vagyis meszsze vagyunk attól az időtől, amikor minden állampolgár teljes öntudattal vesz részt a közügyek intézésében. Messze van az az aranykor, amikor — Ovidiusz szavaival élve — nem fenyítésből és törvényből, hanem önként folyt becsületből, erényből — élünk, dolgozunk és cselekszünk a köz javára. De az aranykor felé tartunk. S anélkül, hogy nagy szavakat mondanánk és használnánk, mindenképpen arra kell gondolnunk, hogy az ellenőrzés továbbfejlesztéséről hozott kormányintézkedések valamennyi állampolgár közéleti javára szolgálnak. SOLTÉSZ ISTVÁN