Délmagyarország, 1977. december (67. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

Vasárnap, 1977. december 4. 11 Szeged — nyílt város ? A várost, amelyben élünk, többnyire adottságként lóg­juk fel, érzékeljük, adott, s létező környezetként. S ez ter­mészetes is, hiszen mióta eszün­ket tudjuk, áll a városháza, áll­nak a Széchenyi, vagy a Klauzál tér épületei, a Kárász utca. Epü­letek, együttesek, melyek sok ezer tonnás súlyukkal nehezednek a város földjére, a végtelenség, a megváltoztathatatlanság képzetét keltve. Igaz, „apróságokban" vál­tozott a bennünket környező vi­lág. Mások ma már a Széchenyi tér parktükrei, mint évtizeddel ezelőtt voltak, korlátok vasa tűnt el az idő ködében, s a Dugonics tér és a Kárász utca sarkán im­már több mint egy évtizede áll az „új" lakóház, fehér erkélysoróval. ám ezeket a változásokat végső soron alig érzékeljük. Néhány nao alatt hozzászokunk, s egy esztendő múltán már változat­lannak tudjuk a bennünket kör­nyező, csak itt-ott módosuló vá­roskéoet. Az új foltjai szinte ész­revétlenül olvadnak össze az idő során a régivel. Organikus egység A város, mint minden tárgy, vagy dolog, az időben létezik. S nem is csak egyszerűen létezik, hanem fejlődik, alakul, s fejlődér se. változása szervesen összefügg egy másik fejlődéssel: a társada­lom változásaival. Minden kor. minden generáció elvesz valamit a városból, s egyúttal hozzátesz valamit. Elveszi azt, ami már ide­jétmúlt. amire már nincsen szük­sége. s hozzátesz valamit lehető­ségei és igényei szerint. A lehetőségek és igények ket­tőssége alakítja a város fejlődé­sét Az igényeké, mert változó életünk szükségeleteihez próbál­juk formálni a várost. Mire van szükségünk leginkább? Lakások­ra. Lakásokra, amelyeket csak új lakónegyedekben tudunk a szük­séges mennyiségben fölépíteni. Am az új lakónegyedekhez köz­művek szükségesek, utak és köz­lekedés. kereskedelmi hálózat, és gyermek- és közintézmények. Ezek az igények. S az igényekhez adottak a lehetőségek, a társada­lom teherviselésének képessége, az adott technológia és munkaerő­helyzet összefüggése, vagyis hogv elsősorban a házgyári technoló­giára vagyunk utalva, s az ötven­három négyzetméteres lakásátlag, amelyet az egész országban tar­tani kell. Mert hogy a feszített fejlesztések közepette ennyit ké­pes jelenleg viselni a társadalom. Igények és lehetőségek bonyo­lult összefüggései formái iák tehát a várost az adott időszakban. De hát ez az adott időszak, még ha tizenöt éves. hosszabb távú tervet is ölel fel. csak egy pillanat a várostörténetében. Hiszen Szeged is sok száz éves múltra tekinthet vissza, s csak az árvíz pusztítása után kialakult, akkor még tarta­lommal alig megtöltött városszer­kezet is lassanként százesztendős lesz. S ez csak a múlt. és még előttünk van a beláthatatlan, aligha fölmérhető jövő. amelyből lehet, hogy csak két-három évti­zedet tudunk úgy ahogy megter­vezni. De hát két-három évtized is csak oillanatszámba megy a város életében. Ha még oly je­lentős pillanat >Js. Mi következik mindebből? Az. hogy a város, amely a jelenben szinte moccanatlannak tűnőén lé­tezik, hiszen változásait gyorsan megszokjuk, amely az adott igé­nyek és lehetőségek szerint feilő­dik. jelen állapotában valamiféle híd a múlt és a jövő között, olyan organizmus, amelvre mostani ge­nerációnk a lendületes fejlődés időszakában alapvetően rányomia bélyegét. Organizmus a város, amelv elveszó századokból jött el hozzánk változásaiban, hogv szol­gálion bennünket, s amelyet most ma"u-knak formálva, a jövendő generációk számára ala,rítunk la­kóhellyé és élet térié. De vajon hogvan atekítiuk ezt az idő, az évszázadok sodrában létező orga­nizmust? Koncentrikus körök Szeged konvencionális és föld­rajzi középpont ia a Széchenyi tér. Jókora sík téglalap, büszkesé­günk. Közép-Európa egyik leg­nagyobb tere. Gyűrűként övezi a Lenin körút, s az általa bezárt térben három-négy emeletes, jobbára eklektikus épületek tö­mege. Kijjebb, még húszegyné­hány évvel ezelőtt is, csak a fo­kozatosan ellaposodó, mindinkább ..alföldiesedő" város övezte ezt a kört. Aztán tizenöt-húsz éve már itt-ott kezdett fölmagasodni a két körút keze is — terebélyesedett a városias város, de még alapve­tően nem változtatta meg Szeged képét. Most viszont már alapve­tően más a helyzet. Menjen csak föl valaki a Fogadalmi templom, vagy a városháza tornyába, netán az új postapalota tetejére, máris világos és áttekinthető lesz szá­mára a változás: Észak felöl fel­magasodó, fehér házak gyűrűje övezi ma már a várost. Tarián, Felsőyáros, és a még születőben levő Északi városrész, s a majda­ni Rókus, amely még csak a ter­vezők asztalán, s gondolataiban létezik. Lassanként koncentrikus körök rendszerévé alakul tehát Szeged. A szűken vett Belváros három­négy emeletes, eklektikus körét. • földszintes, egyemeletes gyűrű övezi, amely után öt-tíz emeletes házak gyűrűje fehérlik az ég fe­lé. Mindez természetesen nemcsak a magasság által adott látvány­ban tükröződik, hanem alapvető változásokat hozott a köztes vá­rosrészek életében is. Ürességbe vesző nyugalmukat megmozgatta a közlekedés zaja. Bár a szélese­dő'sugárutakon még olykor elvész az áramló járművek tömege, a Nagykörút, a József Attila és a Szilién sugárút már teljesítőké­pességének határain tart csúcs­forgalom idején. Vagyis egyre inkább megtelik tartalommal az elődeinktől ránkhagyományozott városszerkezet, lüktető forgalom­mal az utak. körutak és sugár­utak hálózata. Változik az élet városszerte, átalakulóban van a múlt és jövő határán, a jelen­ben. Egységes városszerkezetben, amelyet nem feszít szét ez az új lüktetés, mert elődeink, anélkül, hogv száz éve különösképpen elő­re látták, vagy sejthették volna a jövőt, gondoltak ránk is. Bár le­het. hogv csak divatnak engedel­meskedve. de olyan városszerke­zetet alkottak, amely magába ol­vaszthatja a jelent, anélkül, hogy a jelen dinamizmusa szétfeszítené a múlt örökét, megbontaná és bomlasztaná a város századokban létező organizmusát. Az életteli rend Városfejlesztő és -építő előde­ink rendet akartak. Ennek köszön­hető, hogv Szeged ma is egységes városszerkezetben, s nem telepü­lések egymásutániságában létezik. Nagv dölog ez az egység, mert a szó legjobb értelmében szervező, várossá tévő erő. Létrehozták a mai városszerkezet gyűrűs-suga­ras. akkor éppen divatos és kor­szerű rendiét (amelyet ugyan a szakemberek szerint már túlha­ladt az idő), olyan rendet terem­tettek, amely ma is életünk alap­ja. Igaz. akkor tartalommal még nem tölthették be. csak centru­mát és formáiát alkothatták meg. ám az akkor megálmodott világ napjainkban tartalmassá, igazi várossá válik. Rendet akartak elődeink, s megteremtették a rend kereteit, mivel hogy akkor sem igények­ből. sem lehetőségekből nem fu­totta többre. Mi viszont tovább­visszük elődeink szándékát a megvalósulás felé, tartalommal töltve meg az általuk alkotott for­ma egyes szegmenseit. Mi is ren­det akarunk, rendet is teremtünk tehát: épületek, lakóházak, gyer­mekintézmények. ABC-áruházak, vendéglők rendjét. Igényeink és lehetőségeink szerint megkísérel­jük a rendezett városkéni egysé­gek megteremtését, funkcionális egységekét, amely a lakás mellé iskolát, bölcsődét óvodát, üzletet és vendéglőt is ad. vagyis a vá­rosi szolgáltatások alapjait. S e kisebb funkcionális lakóegységek közé. Tarján és az Eszik város­részt határán a tervezők már elképzelték a leendő kulturális és intézményi centrum helyét is, amely már bővebb szolgáltatási egységbe fogja majd össze ezeket az űj városrészeket. Minden szép és jó ezeken a terveken, hiszen rendet teremte­nek, egyszer s mindenkorra, egy negyedszázad építkezéseiben va­lóra válva, megszabják egy te­kintélyes városrész, egy „város­fél" arculatát, hangulatát, jelleg­zetességeit, s ezen belül életét is. Befejezett városrészeket épí­tünk, s nem tudom, jó-e ez. Jó, mert rendet teremtünk, de az mór talán nem a legjobb, hogy magát a RENDET igyekszünk megteremteni, s nem a rend ke­reteit. gondolván eljövendő év­tizedekre és évszázadokra, ame­lyek tovább gazdálkodhatnának az általunk megszabott keretek­kel. Mint ahogyan mi gazdálkod­hatunk elődeink tágította-formál­ta világunkkal. Vajon, jó-e befejezett rendet, évszázadra, vagy még tovább szó­ló rendet teremtenünk mai igé­nyeink és lehetőségeink szorításá­ban és korlátai között? Igaz, le­nyűgöző és szép ez a rend, de né­ha már ma is betonkerítés-ke­ménységűnek érezzük magunk körül. S mi lesz vajon a jövő­ben? Nem tudom. Csak egyet hiszek és remélek: lehetőségeink és igé­nyeink egyaránt változni fognak. Lehet, sőt biztos, hogy nem le­szünk szupergazdagok, de gazda­gabbak — igen. Arra talán sosem fog telni, hogy tízemeletes házak tucatjait eltakarítsuk az útból, valami szebb és jobb érdekében, de hogy köztük szebbet és job­bat is létrehozzunk, ha van he­lyünk is rá, arra mindenképpen telni fog. Ügy érzem, no meg hiszem és vallom is, hogy a befejezetlenség­nek is megvan a maga varázsa, kedvessége. A Szilién sugárúton szerintem kedves a tízemeletesek között még álló kis földszintes ház, fodrászüzlettel a gyomrában, s nekem az is kedves, ahogyan az új Hungáriával szemben kissé esetlenül virítanak egy tűzfal tég­lái a lebontott sarokház szögé­ben. Mondom, a befejezetlenség­nek is megvan a maga varázsa, mert a fejlődést, a változást su­gallja és érezteti lépten-nyomon az emberrel, mint a valahai ame­rikai városokban volt egykoron, föllendülésük és jövőjük kezde­tén. Mert a lezárt, tökéletesen meg- és beépített új. ha még ely új is, inkább már csak a múltat, ha csak az egy-két éves múltat, érzékelteti. A lezárt rend világá­ból pedig vajon hol marad a jö­vő?! Ha az ember elveszíti nyíltsá­gát. szellemi érzékenvségét a vál­tozások iránt, dinamikus korunk­ban az emberi tragédiákhoz vezet. Ha egy város részei elveszítik nyíltságukat, a változás számára fönntartott lehetőségeiket, az le­het. nem tragikus, lehet, hogy még nem is kellemetlen. Csak év­tizedek múltán válik azzá. De ez megelőzhető, s talán nem is drá­gán elkerülhető. Mai építészetünk­ben. s beépítettségünkben is nyíltnak kellene megtartani „ke­zelésbe vett" városrészeinket, mint ahogyan nyílt maradt szá­munkra a majdnem százéves vá­rosszerkezet. amely nyílt marad még utódainknak is. legalább még egy évszázadig. Pedig őseink di­vatot követtek elsősorban. Mi, tu­datos céltudatossággal talán töb­bet is adhatnánk gyermekeinknek. Talán most kellene számon kér­nünk magunktól, még idejében, azt, amit gyermekeink már hiába is kérnének okos, de merev, sa­ját lehetőségeink a múlttá váló jelen szabta korlátok közé zárva SZAVAY ISTVÁN A rossz ellen jóval H árom dolog van Magyar­országon, amelyhez — ál­lítólag — mindenki ért: a labdarúgás, a közlekedés és a szórakozás, vagy ha úgy tetszik: a könnyű műfaj. A „hozzáértés" kitetszik abból is. hogy ezekhez mindenki szeret hozzászólni, szin­te alig akad ember széles e hazá­ban, akinek a fentiekről ne vol­na külön véleménye. Többnyire az, hogy „ha rám volna bízva, nem így csinálnám". Évek során aztán kiderült- hogy azért mégis jobb mindezt azokra bízni, akik valóban értenek hoz­zá. „Mindössze" az a kérdés, hogy — hogyan. Felsorolni is sok vol­na a szórakozási lehetőségek ten­gernyi fajtáiát-formáját. a legif­jabbak mesehallgatásától a tán­con, mozin, színházakon, rádión, televízión, olvasáson keresztül, egészen a szomszédolásig, a kár­tyacsatákig és a kocsmai üldögé­lésig, társaságban vagy anélkül. A szórakozás szerves része a pi­henésnek. Napjainkban egyre nagyobb az igény olyan szórakozási formák iránt, amelyek egyszerre több ember pihenését, felüdülését szol­gáliák. Különösen nagy szerepet játszhat ebben a televízió, hiszen — és erre vannak statisztikai adatok — a munka és az alvás után a harmadik helvre került az ember életében, az előtte eltöltött időmennyiséggel. Már csak ezért is közügy a szórakozás-szórakoztatás. Elmúl­tak azok az idők, amikor minden tánczenei számot vagy bohóctré­fát aszerint „értékeltek", hogy vi­szi-e előbbre az előttünk álló gaz­dasági-politikai feladatok megol­dását. Am éppen ennyire hiba volna, ha mértéktelenül elszapo­rodnának az ízlésrómboló, nyaka­tekert, magyartalan szövegű táncdalok. az öncélúan malacko­dó ..villámtréfák", az önmagukat zenés-irodalminak hirdető, való-­jában irodalom alatti — csupán a résztvevők pénzkereseti céljait szolgáló „hakni"-műsorok. Bebizonyosodott az is, hogy ad­minisztratív módszerekkel vajmi keveset lehet tenni. Ősrégi, jól bevált módszer: a fossz ellen csak a jó népszerűsítésével lehet fel­lépni. Hivatkozhatunk itt arra is. hogy mennyit csökkent — például — a giccses. ízléstelen mázolmá­nyok aránya a magvar lakások­ban. amióta megjelentek a piacon értékes képzőművészeti alkotások, reprodukciók, poszterek. N Akadályozza az ízlésnevelés hosszú folyamatát az az „arisz­tokratikus" — vagy inkább sznob, előkelősködő — álláspont is, amely szerint a könnyű műfaj egészében elvetendő, vagy leg­alábbis csak „szükséges rossz". Tagadhatatlan, hogy vannak ilyen vetemények. Akadnak olyanok, akik — a magasabb rendű művé­szetek állítólagos védelmében — tagadiák mindannak jelentőségét, ami csupán a szórakoztatás cél­jait szolgálja. Hajlamosak a szín­házba járó közönséget ..Hamlet­nézőkre" és „Csárdáskirálynő­nézőkre" felosztani, lemosolyogva az utóbbiakat. Pedig a hazai és a nemzetközi gyakorlat éppen azt bizonyítja, hogy a könnyű műfa­jú, de jó művészi színvonalú elő­adások sok embert szoktatnak a színházba járásra. Hasonló, de általábah hosszabb az út a ..könnyű műfajú" iroda­lomtól a valódi művészi írások olvasásáig. Mégis: az út nagyob­bik fele az, amíg a korábban nem olvasó embert rá lehet ven­ni, hogy könyvvel a kezében tölt­se szabad idejének egy részét. S aki eleinte csak krimit.. kaland­regényt, vagy éppen tudományos­fantasztikus könyvet olvas — előbb-utóbb megéhezik a magvas mondanivalójú irodalomra. Mindez bizonyítja: aligha le­het merev határt vonni a „ma­gas" művészet és a szórakoztató művészet közé. Termeszetesen csak ott és akkor, ahol és amikor valódi művészek valóságos mű­vészettel jelennek meg — sze­mélyesen a képernyőn, vagy hangjukkal a rádió hullámain. Erőltetett, természetellenes a ket­tő szembeállítása. Sokkal inkább lehet úgy tekinteni, hogy a szó­rakoztató művészet valamiféle el­ső lépcsőfok a magasabb művelt­ség megszerzésére, a művészi al­kotások élvezete felé. Ám az is tény, hogy nem min­den művészet, ami a szórakozást szolgálja. Az étteremben muzsi­káló zenész, a beatzenekar kísé­retével fellépő táncdalénekes, a vándorartista, a magyarnóta-éne­kes — noha ezekben a szakmák­ban is vannak már, akik művészi tökélyre fejlődtek — a szórako­zás iparosai. Ez egymagában ko­rántsem lebecsülendő, hiszen a jó "iparos, a jó szakember a maga területén mindig tud hasznosat, a nagyközönség számára megbecsü­lendőt adni. Ha a szórakoztatás iparágában dolgozik — jól, han­gulatosan szórakoztat. A termé­szetes fejlődés azóta oda vezetett, hogy a beatzene elfoglalta az őt megillető helvet: százezreket szó­rakoztat. művelői közül azonban csak kevesen jutottak el a mű­vészetig, a többi — még ha híre nagyobb is — megmaradt iparos­nak. A kivételek pedig éppen azt bizonyítiák. hogy a szórakoztató művészet léncsőfok az igényesebb művészeti alkotások felé: magas színvonalú színpadi műveket ját­szanak színházaink beatzenei be­tétekkel. Lehetne hosszan sorolni a szó­rakozás-szórakoztatás többi mű­faját is: a kabarét, a könnyed re­viit, a zenés irodalmi műsort, vagy a táncházakat, discoklubok programjait, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Olyan amatőrök, műkedvelők állítanak össze olyan műsorokat, amelyeket megillet a „művészi" jelző — s az is előfordul (mi tagadás: még nem elég ritkán), hogy ismert ne­vű művészek lépnek fel olyan műsorokban, amelyek iparosnak sem válnának díszére. Mindezekért nehéz, sőt szinte lehetetlen határvonalat húzni ma a szórakoztató művészet és a szórakoztatóinar közé. De nem is az elhatároláson van a hangsúly. Elsősorban azon. hogy a szóra­koztatás színvonalas legyen, sen­ki ne tekintse „szükséges rossz"­nak vagy alkalmi pénzkereset­nek. Hiszen a pihenéshez minden­kinek joga van. s azon belül ah­hoz is, hogy jól, igényeit kielégí­tően szórakozhasson. Sőt: még ahhoz is, hogy szórakozás közben kedveltessék meg vele a kultúrát. a művészeteket. VARKONYI ENDRE Csanády János Fcrpacás VillanysütésNen a tükör szememre hányja horpadt vállamat, szeltem vele habot tengeren. s most idáig süppedt a szemtelen. S Mind, akik hősök voltak! Temető földiéi rejti vállcsontjaikat, a jobbra törő karok gyökerét, a forgókat, a porcogókat. Ott alul, azt a tengert szelik habok nélkül, mozdulatlan, míg csak ki nem veti a csontokat a föld. az utolsó ítéletig. Gyerek voltam, kicsi gyerek, mikor elment a dédanám. Aztán még mindig kicsi gyermek: a nagyapám. Követte őket az apám. ott fekszenek másfél méterre a föld alatt, a református temetőben, egymás közelében. Ha vállamra nézek, őket láttom. Arcuk játszik a horpadáson.

Next

/
Thumbnails
Contents