Délmagyarország, 1977. december (67. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

6 Vasárnap,' 1977. december 25; fi Ha megöregszünk H

etek óta nyugtalanít egy bizonytalan érzés. Szó sir-s róla. aligha félelem ez, inkább amolyan bűntudatféle, valószínűleg kötelességmulasztás miatt. Ügy bánt ez a kórság, olykor aludni sem hagy nyugton, pedig akkor — december eleién — megmosolyogtam fehér fejű barátomat, aki fiatalos hévvel állította, hogy az öregségre föl kell készülni. Azt mondta, ezért vásárolt kiskertet, evégett néz már most hatvanéves kornak megfelelő munka után, e céitudat miatt szoktatja magát ahhoz a gondolathoz, hogy nyugdíjas korában — funkciója nem lévén — feleannyian sem köszönnek majd neki. mint moet. Erről van szó. Hat ember az Ilyen, mint. magam is? Bennem föl sem vetődött még, HORV „készülni kell", pedig holnap vagy holnapután nekem is átnyújthatják az elbocsátó cédulát: köszönik szénen a sok füstölgést, meg n hadakozást, de most már Indítványozzák a pihenést. Hétvégi „birtok", meg családi ház nincs, a gépkocsira, motorcsónakra valót holmi kultúrára pazaroltam, kalapolést meg soha nem vártam el emberfiától. Lehet hogv vétkes könnyelműség ÍRV fogadni a kö-elítő öregkort? De hátha nem is telálkozunk! Hallom, az üiságírók átlagéletkora Itt, a Duna-tájon, alig éri el az ötven esztendőt Borotválkozom, s érzem, keseredik a szám Ize. Amit látok, az esztétikai képtelenség, ezért manmra öltöm a nyelvem. Hiába, w kell vallani, hogy lazulni kezd i bőröm, szórösödik a fülem, ivúlik az orrom, ritkul a hajam. Ml lesz veled, emberke? S e lehangoló fölfedezóúton eszembe iut Illyés Gyula elmélkedése: „Miért öregszik vajon legkorábban épp az arc? Erre ezernél több a magyarázat. Az a pajzs. A külviiaggal való küzdelemben az kapja á legtöb Ütést és próbát. Nemsak rt széltől, a fagytól, a jégveréstől. A többi élőlény tekintetétől is. azaz, lelki nyilaitól; valamint az eseményektől, a kis és nagv történelem nyilaitól." Nicsak! Ez a függőleges, mély barázda a homlok közeoén. alul. valón mikor vésődött? Hánvszor kellett szembenézni olyan helyzettel. ítélettel vagy Intézkedéssel, nmely ha a szálat nem is nyitotta szólásra, n szemöldök rögtön Összerándult tőle? S az enyhén gúnyos-kesernyés úbrázat miért, hogyan alakul ki? Eh. lehet, hogy minden el formálódásnak és megtépázottságnak egyedül és kizárólag az a magyarázata, hogv nz ember kifelé halad az élet bozót'úból! Persze, van más bal is. Néhány éve még túltengett bennem i muzsika, szemlélődő ráérős Időben állandóan és akaratlan pezsdítés melódiákat dúdolt a lelkem, s most mintha több lenne n riídt hallgatás, a várakozó némaság, a csönd. Ml ez: kérgesedés, lúrrozsdásodés. riadalom? Jaj, "sak el ne szállton belőlem a 'clídítő-nemesítő, megbocsátást rlelő zene! Olvasom, hogy az rr.ber, aki legbelül zenétlen anink érzc'me komor mint az Éretem. # túlságosan bízni sem ériem es benne. Mi tagadás. elég fájdalmas dolog ez. De hogyan ls mondotta Sencca: „Mi értelme van belekövesedni a fáidalomba?" Ha bármennyire kínos is, szembe kell nézni a tényekkel, azzal, hosy az öregség cammog felénk megállíthatatlanul. S nz öregség inkább taszító, semmint vonzó állaoot. A halul előszobájának is szokták mondani, ahova be kell lépnünk, ha nem is nagy lendülettel és vidámsággal, hanem lelassult léptekkel, botorkálva, tipegve. végül csoszogva és belenyugvással. Ezt a jövendő sorsunkat láttató öregek tudiak legjobban. akik oly sok szólást ismernek önmagukról: arra való az öreg, hajtsa a köszörűitövet; félre. öreg. mesrúg a csikó; egy öregember elég a háznál; öregség. mindennapi betegség: nehéz az öregnek a frisset eljárni stb. Az ilyen lehangoló bölcsességek azonban zömmel a múltban gyökereznek, s ha el-elismételgetik is kesergős hangulatukban, túl komolyan aligha veszik már. Vannak, persze hogy vannak bánattal zsúfolt sorsok ma is. Magány. testi nyavalya, e1 hagyatottsag makacsul együtt jár az idős korral és gyermeki hálátlanság rnzés is előfordul, kétségtelen. Mégis több örömü manapság az öregek élete: nincstelenséggel megokolt éhezés és éheztetés, leintő. sarokba állító megalázás, a magatehetetlen szülő,halálba hajszolása a mi szocialista társadalmunkban közvéleményt háborító kivétel, a régi jezsuita erkölcsök továbbélésének utóha.itása. A mi társadalmunk fémjelzője a kommunista humanizmus, az a szimpatikus gyakorlat, hogy gondűző napközi otthonokat, barátkozóesteket, időtöltőklubokat, megbecsülést kifejező köszöntöket, látogató- és segítőcsooortokat szerveznek azok részére, akik egyedül maradtak életük alkonyatán. SokáiE nem értettem az öregek szemléletét. • Meghalt mifelénk egy gyönyörű lény, 18 évesen, aki erős szándékkal, szerelmi vlgasztalansngban lépett a rohanó mozdony elé. A sírjánál néhány idős szomszédasszony szipogós belenyugvással állapította meg: „jól járt szegényke, hogy tisztán magához vette az isten". Aztán — fél évre rá — elhunyt a sirató nénik egyike is. Hetvenhat évet írtak a koporsójára, őt mégis úgy siratták el a többlek, hogy „örzse, te még igazán élhettél volna, hisz' nem fáit neked még a fejed sem." Ügy látszik, ahogy öregszünk, annál erősebben kapaszkodunk a létezésbe, egyre jobban növekszik bennünk az élet becsülete. Természetes, ennek föltétele az erőt, jó közéiv.etet tápláló egészség, amelyet félteni, óvni érdemes. Látni a Széchenyi téren alig ötvenesztendős nyugdíjasokat is, akik szélütötten, vagy szívbajosan vonszolják korán elnyűtt életüket, ök aligha tehetnek róla. hogy viszonylag fiatalon öregekké nyomorodtak. Találkozunk persze olyan fiatalokkal is. akiket a restség és az unalom sodor az öregség mezsgyéjére. Egy huszonéves „vándormadár" megkérdezte kilencedik munkahelyén a művezetőt, mikor lesz ő nyugdíjképes. Amikor közölték vele, hogy 2014-ben, összecsapta a kezét: „Bedillzek, én már fáradtnak érzem magam." Az ilyenek az egészséges nézetű öregeket is fejcsóválásra. roszszalló mosolyra késztetik. Akik telítve vannak tetterővel és sugárzik róluk az életöröm, azok aggastyánként is azt keresik, hol, mit tudnának csinálni. Meg-megfordul nálam egy 04 éves professzor. egész lénye bizonyítja, hogy ma is örömét leli tudományos munkájában, és esküszik rá, hogy ötvenéves fejjel öregebbnek érezte magát, mint jelenleg. Nyugdíjas lapszervező ismerősöm is egész nao úton van, segít volt munkahelvén és tréfái kifogyhatatlanok. B. I. tíz éve makkegészségesen ment nyugdíjba, s szinte változatlanul fiatalos: figyelemmel kíséri az eseményeket, társadalmi munkát vállal, ott érzi jól magát, ahol sokan vannak. Mindebből nz következik, hogy emberként addig élünk, amíg érdeklődésünk tart. Az ember, ha közömbössé válik az élet szépségei iránt, öregnek, sőt halottnak tekinthető akkor is, ha különben normálisan működnek a szervei, ós háromszor étkezik naponta.' Ezt példázza világrahozó nnyijói élete ls. Nyolcvankét éves koráig mindent tudni akart a világról, veszekedett, vitatkozott, védte a saját igazát. Az igényel végül már nullára zsugorodtak. 280 forintos nyugdijának a felét félre' rakosgatta a gyerekeinek. Annyit evett csak, mint egy kismadár, egész nap olvasgatott meg tűnődött. Ha meglátogattam, kitartóan kérdezgette: mikor lesz kész az olajgyár; mennyiért kel a városban a tojás: ml szükség van erre a rengeteg autóra: meg tudjuk-e óvni a békét; milyen magas Szegednél a Tisza: jó egészséggel bír-e még Kádár János? Hanem egyszer váratlanul azt mondta, hogy ő meg fog halni. „Miért beszél így, jóanyám?" „Mert már nem érdekel, fiam, semmi a világon." Es öt nap múlva meghalt anélkül, hogv panaszkodott volna az egészségére. Bizony, csak el ne veszítsük az érdeklődésünket! Csak örömet leljünk mindig abban, amit csinálunk! Beszéltem eres-dagadt lábú, nagyon fáradt szövőnővel, aki váltig erősítgette, „ha túléli az 55, esztendőt, soha nem tesz odébb egy gazszálat sem". Még csak három éve „élvezi", hogy nem kell bejárnia az üzembe, de alig találja a helyét. O is szembekerült azzal a hagyományos problémával: hogyan, mivel üsse agyon az időt. Napjainak sehogyse akar vége szakadni, kézimunkával palástolja az Iszonyatos tétlenséget. A horgolótűvel azonban — mint Simoné de Beauvoir mondja — ..csak napjai ürességét dolgozza fel". , Sokan — elhiszem — azért szereztek kiskertet, hogy legyen hol elpiszmogni, fát nyesni, földet kapálni, esőt lesni. Ebben sokkal több a szükség, mint a bolondéria. Különösen kapóra jön az ilyen elfoglaltság azoknak, akik nehezen bírják elviselni azt. hogy nélkülük is kerek és forog a világ, akiknek szinte kibírhatatlan a „feleslegessé válás" tudata. Mindegy hogy mivel, csak foglaljuk el magunkat. A kocsmát, a kártyát, a céltalan ődöngést, az autót, sőt még a bankbetétet is meg lehet unni, ha már gyöngül az ember — ehelyett többet ér bármiféle értelmes (vagy akár haszontalan) tevékenység. Okos emberektől hallottam, hogy jobb hiába dolgozni, mint hiába heverészni. Vagy ott a könyv! Ha nem megyünk társaságba, vegyünk kézbe egy tanulságos olvasmányt, esetleg hallgassunk jő zenét. Akkor keveset törődünk az évek múlásával, alig gondolunk az öregséggel, nmely úgyis kikerülhetetlen szakasza az életnek. Igaz, nz öreg kornak nincs szépirodalma, de az egész életnek annál több. s aki könyvre és egyéb szépségre is áldozott, nemcsak cifra kerítésre" és pálinkára, annak aligha lesznek unalmas napjai. F. NAGY ISTVÁN Mesének tartanák. Z

ődi Istvánné. az újszeged i szövőgyár keresztorsózóia jó egy nemzedékkel később indult Battonyáról a városba, nem a népi kollégistákkai, nem a „fényes szellők" fiaival, lányaival, akik előtt nyitva állt az. érvényesülés minden kapuja, Kamaszlányként, egyszál magában. segítség pólkül szakadt el a földtől, mert szüleivel együtt öten voltak két ós fél holdra, amelyhez három holdat kaptak a földosztáskor. — Emlékszem, disznót jóval a felszabadulás után vágtunk először, azután ió darabig nem, mert a padlást, pincét tisztára kellett söpörnünk... Mondjam, hogy éppen eleget koplaltunk? A mai fiatalok úgysem hinnék el. romantikus mesének tartanák, még a saját lányaim is. A szegedi kendergyárban állt először munkába Ződiné. — Nekem a nyolcórás, rendezett munkát öröm volt megszokni ahhoz képest, hogy azelőtt látástól vakulásig ballódtunk a földdel. Azt volt nehéz kibírni, hogy a gépemtől nem mehettem el, amikor akartam, nem tehettem le a munkát, mint. a kukoricasor végén a kapát. Azt sem értettem, miért nem Javítják meg a lakatosok a génemet rögtön, ha megállt. Sírtam, mert az álló gén mellett nem járt a norma, csak a sima órabér. Ilyenkor hazavágytam a csunazöld határba, vagy este az albérletben kioanaszkodtam magam a férjemnek, aki díszletezőmunkás volt a színhazbun. Meg is váltam a gvártól, amikor Irén lányom megszületett. Nem tudtam kire hagyni, hová vinni. Mit tudtam én, naiv fejjel, hogy van a világon bölcsőde is. Hazamentem a nagyapámhoz, és a gyerek mellől eljártam napszámba. markot vertem, cséplőgénnél dolgoztam. Már 1850-et írtak, amikor felvették az újszegedi szövőgyárbn. —• Ildi lányom már itt volt bölcsődés. Az a tudat pedig, hogy jó helyen van, szebbnek láttatta velem a világot. Csak akkor keseTéglásy Imre Karácsony után Karácsonynak lányát, fények tünde fáját most vetkőztetem. Előbb a homlokáról emelem koronáját, vállára szállt madárkát fogok papírdobozba, hol letépett angyalhaj lesz majd néki fészke. S míg azt hiszent. Hogy már halott, hogy szomjan halt szegeny. egyszercsak tűje szúr és bimbós melle zendül (a csöpp aranyharang) és fölriadva serken várának annyi néne s a magasból röpíti ezernyi zöld nyilát. Míg meztelen karommal így harcolok velük, hogy megnyerem s enyém lesz — hiába rúgkapál is — világszép asszonyuk, felnőtt ideg talál el és meggyaláz szerével: a partvisért megyek. Katona ludit Ostoba dal Hullik a gesztenye most ls. Gyermekkorom lakatlan.. leslek a sok suta zajban, de kellesz húsz évem nincse, ahonnan csak egy vakablak ordít. Szeretem még a hunyósdit. hát játsszunk! Szűgyig gázolnak nrkok langyos őszi esőben, kamaszos lázt ver a ködben az emlék. Hullik a gesztenye most is. Gyermekkorom lakatlan, szökni, nőni akartam s anyám sincs. Őszi vázlat Már lógnak a szakadt esővezetékek. Száll a robbantott lombhidak parazsa. Az ég vásznán négy koromcsík a fa. ázott, fekete tusrajz. Életedhez bújt testvér-levelek félelmével sodor az évszak s mint szerelmünkben a kezdet, felizzik még egy citromláng bokor. 9 • regtem, amikor nem volt a gépemre elegendő anyag, s egy-egy ládanyit valósággal szétcibáltunk. Aki előbb érte, vitte, hogy kereshesson. Mi tagadás: voltak ilyen idők is. Egyszer elém álltak, hogy nem vagyok még szakszervezeti tag. „No, ós kinek mi köze hozzá? Még hogy tagdíjat fizetni? Mit kúpok érte?" berzenkedtem. — Azt szeretnénk, hogy ne lógj ki a szervezett munkások soraiból — mondták. „Hát én már munkás vagyok, nem paraszt? Nemcsak olyan napszámosféje? Hiszen nekem nincs szakmám", — tűnődtem, és dolgoztam tovább, három műszakban. — Nagvapámhoz haza-haza tárok. 86 éves. Tavaly nyáron beálltam vele egy hold háztáji ku'korlcáját kapálni. Az öreg két sort hajtott, én egyet, mégis elhagyott. A sor végén nem érez-, tem se kezem, se lábom, a derekam meg nem akart kiegyenesedni. Pedig az üzemi munka nehezebb és felelősségteljes. Nagyon finom szálakkal dolgozom a gépen. — Megijedtem, amikor biztattak, hogv alakítsunk brigádot, és rám bízták a vezetését. „Ez meg mi fán terem? Eddig is egvüit dolgoztunk kilencen" — szabadkoztam magamban. Győzködtem, és engem is meg kellett győzni. Attől fogva több és jobb munka megy ki a kezünk alól. Érettem, hogv tartalmában ls Ilyen cselekedetektől szocialista egy brigád, és nem az elnevezéstől. Egy híján azóta Is együtt vagyunk. éppen tíz éve. és kétszer kaptunk aranykoszorús jelvényt. — Történt körben más is. Ügy tudom, egyszer oda állt a párttitkárhoz, hogv párttag akar lenni. Mi ösztönözte? — A tanulás. Ez fgv igaz. Akkor volt a nagvobbik lánvom hatodikos a Hámán Kató Altalános Iskolában, amikor én ls beiratkoztam oda. az esti hetedikbe, majd a nyolcadikba. A kinyílott értelem tovább követeli a magáét. A taggyűléseken olvasmiket hallottam a gazdasdei életről, a termelésről, a társadalmi és az egvéni boldogulásról, a gyárunkról. amire azelőtt oda se neveltem Vizsgáztam a hetedikből. A nyolcadik osztállyal egv Időben pndtg elküldtek öt-hé-aios. ha'nlárős pártiskolába. Ha nem , segít mindenben a fértem, aki akkor végette ingázásban a színpadtechnikai főiskolát Budanes'en. talán összeomlottam volna. Így azonban elvégeztem n marxizmus—leninizmus középiskolát is. és megszereztem n s-akmttnkds-képesftést, amit előbb kellett volna, már csak a több pénz miatt Js. Hát. idáig értem, és velem ogyiltt a családom is. Fértem színpadmester a Kisszínházban, Irén lánvom férthez ment, Ildi pedig gimnazista. Ződiné masa sem vette észre, hogy olvan nagyüzemi munkássá vált. mintha beleszületett vo'na. Kötődése olvan erős a gvárhoz, hogy nem ment el. amikor ösztöké'*ék az freasz'n! me"é. ügyviteli munkára. Ováoheü társaival együtt 'árt már a Szovietunidban. Csehszlovákéban I engvetorszápban. ors-ártá-é utpknn nedlg mep.temerte a haza tá'ait. Valakinél mindig volt fénvkéop-'zér). s az élménvek pgv-pgv szelrtkéjét képekkel mesélte el Ződiné itthon. Szegeden, és — ahogvan ő mondja — „odahaza, Battonyán". LÖDIFERENC