Délmagyarország, 1977. november (67. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-06 / 262. szám

71 Vasárnap, 1977. november 6.' ******** ****************** Magyar írók a Nagy Októberről Felszabadult sóhaj Mezítelen szándékok H

ogyan, milyen érzésekkel fogadták íróink az első világháború negyvenedik hónapjában. 1917 novemberében a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győ-. zelmét? Miután túlnyomó részük (megélhetési okokból) valamelyik újsághoz volt elszegődve, többségük direkt módon, cikkekben nyilvánítva véleményt, vagy közvetve, művészi megfogalmazásban állást foglalt a históriai fordulatról. E megnyilatkozások alapján mondhatjuk, hogy — az úri rendnek, egyszersmind a más népek leigázását célzó rablóháború folytatásának elkötelezett konzervatív, klerikális tollforgatók kicsiny osztagát leszámítva — az Írástudók kitörő lelkesedéssel üdvözölték a pétervári szikratávíró által a világ népeihez intézett első lenini üzeneteket. Az emberiség legnagyobb gondolata « „1917. Ez a szám az orosz forradalom történelmi dátuma, az emberiség legnagyobb gondolata. Ebből a gondolatból sarjad és ebbe a gondolatba olvad bele lapunk programja. Ezért a gondolatért — az a mi egész programunk. 1917 gondolatát akarjuk belevinni: nem a koníó gyomrokba, nem a lerongyolt testekbe, nem a vér és a könnyek folyójába, nem a napi politikába és nem az anyagi lét mindennapig harcaiba: ezt a munkát úgyis elvégzik az események... A kapitalizmus lelki depressziójának ködét akarjuk szétrobbantani a szociológia. a természettudomány, a művészet forradalmasításával... Az irodalmat is 1917 szellemében akarjuk. Nem úgy, hogy szociális tendenciáknak rendeljük alá a tiszta művészet szempontjait, hanem a maga lényegében akarjuk szocializálni, szociális tartalommal megtölteni, tárgyában és formáiban esztétikailag is forradalmasítani. Ne az emberek szociális narkotikuma, hanem szociális forradalomra ébresztője legyen az új irodalom." (A Ma e. folyóirat munkatársainak új folyóirat alapítását bejelentő felhívásából.) „Megbódult a lélek és a szív ujjongva éledt újjá. az elszálló hit és a haldokló remény lelkezve tértek meg ismét, hogy balzsamát hozzák a hunyó erőinknek. Győzött a szovjet! — reszkettette meg a távíró örökké búgó, végtelenbe vesző huzalát a hír, amely világok vérpárás harcára dobott rózsaszínű fátylat. A munkások és katonak, a halál szürke regrutái, az élet nyomorgó rabszolgái és a munka zakatoló kedvű, lázongó robotosai lerúgták a bilincseket, szétfújták a kiseszűek korrupt, sóvár hatalmát és felszabadult sóhajukkal döntötték meg évszázadoknak az emberi aljasságokból összetákolt szolgafalankszát." ( Délmagyarország, 1917, november 10.) Európa megváltói „Sápadt arcú üldözött apostolai a bilincseit most újabb rettenetes erővel feszítő orosz nép szabadságának... úgy lehet egész Európa megváltói lesznek.... A munkások és parasztok kormánya történelmet csinál, és e fejezeteknek sorsdöntőbb hatásuk lehet Európa életére, mint amilyennel a nagy francia forradalom volt Emlékezzünk csak a Leninekre, az orosz munkás és paraszt felszabadításának hazátlan és hajléktalan vándoraira... Leninre, akit üldöztek, aki eltűnt, akit halálra kerestek... akinek nyughatatlan szelleme titokban dolgozott most is, akárcsak a cár idején, aki fanatizmusával hónapok alatt évek munkáját végezte el, hogy töviskoszorús Leninek életét honfitársai teljes fel„A háború, a világtörténelem elérkezett új fejezetéhez, ahol végre mezítelenül jelennek meg a küzdők szándékai, nem pedig szólair.ok álölíözetében. kifestve, s a bölcsesség parókájával fejükön. ... Az első szó, amely idehallik a munkások és katonák forradalmából, már új hang, friss reményeket keltő és bátor várakozásokat ébresztő. Ez a hang mór nem tesz különbséget a hadban állók nemzetisége között. Csak áz az ellenség, aki háborúra uszít, akár angol gyáros, akár német junker, s mindenki barát, aki összefog a békéért. Az erfurti kiáltvány óta nem hangzott el ennyi magasztos, ennyi megrendítő erő. mint most, abban a kiáltványban, rrteiyben az új forradalom első szervezete szól a népeihez... Az orosz proletártömeg megmozdult, s ennek a tömegnek ellene tud-e állni a hazug érveknek, gyűlölködő uszításoknak homoktöltése? Az orosz tenger megmozdult." (Szegedi Napló, 1917. november 11.) szabadításáva! betetőzze, s ugyanakkor a népek legsóvárabb álmainak tárgyát, a békét a beteljesedéshez közel vigye. Nem tudni biztosan, hogy oidáig mennyi tövissel volt kirakva még az emberiség útja, de az már eldöntött dolog, hogy a Leninek nemcsak Oroszországnak, hanem az egész világnak szent szektája lesznek." ( Délmagyarország, 1917. november 11.) Mámoros emberszeretet „Senki sem tudja és senki sem merheti megjósolni meddig tart Oroszországban a bolseviki uralom. De hogy ebben a fegyverszüneti okmányban az ő örökké emlékezetes tömegmozgalmuk lelke szólal meg és az ő mámoros emberszeretetük csendíti meg az eljövendő világkorszak szellemének a hangjait, az bizonyos, és A világ Oroszországra tekint „Hányszor voltunk úgy, amióta ez a háború tart. hogy azt hittük: itt a béke. Sokáig úgy gondoltuk, hogy nagy győzelmek méhéből születik. Győztünk Európa minden harcterén, olyan diadalokat arattunk, amelyek elhomályosították a legvérmesebb reményeinket. De a béke nem született meg, diplomáciai tárgyalásoktól, szocialisták kongresszusától, királyok békenyilatkozatától, parlamentek belátásától. országok éheztetésétől vártuk a békét. Ezek azonban csak csalóka lidércfényei voltak a békének... A háboKelet óriása ' „Remeg a toll. amikor ezeket az izzó eseményeket száguldva papírra veti. Az orosz nép végre lerázta utolsó bilincsét is. A bolsevikok forradalmát a feltétlen békevágy és a kivívott szabadságnak őszinte megbecsülése idézte elő... Oroszország újjászületett a háború alatt, s élvezni akarja Béke, béke, béke „Arra gondolok, hányszor mond iák ki most naponta, minden órában, mincien percben, széles e világon ezt a szót: béke. A német azt sóhajtja: Friede, a francia: paix, az olasz: pace, az angol: peace, az orosz: pokoj, a török: szaalem. A különböző szavak mögött pedig mindig egy végtelen egységes vágy lüktet rú úgy elárasztotta a világot, mint a Föld őskorában valami tengerjárás. Ezt nem lehetett valami kicirkalmazott csatornákkal levezetni. Ennek levezetéséhez valami elementáris átalakulásra, valami kiszámíthatatlan erupcióra van szükség. És most az egész világ úgy tekint Oroszország felé, mint ahogy süllyedő és keletkező szigetek, kitörő vulkánok felé szokott figyelni." (Szegedi Napló, 1917. november 11.) azt örök dicsőségükként fogja feljegyezni a történelem. Ez a lélek és ez a szellem az, amely véget vethet a háborúnak és megmentheti Európát..." (Világ, 1917. december 18., Bíró Lajos.) Oxigénné vált gondolat ... „Valami olyan dolog történt velünk, a boldog élőkkel, ami nagyon sokáig nem fog megismétlődni a világon. Az emberiség kiválasztottjai vagyunk, mert megadatott oly események tanúinak lennünk, amelyek évszázadokig foglalkoztatják majd az utánunk jövő emléket... Ezeresztendős oxigénné, vérsejtté válott gondolat szárnycsapása érezhető a földgömb atmoszférájában. A szeretet útján kell továbbmenni az embereknek." (Magyarország, 1917. dec. 8., Krúdy Gyula.) Hárman a versenyből KI es a versenyről Hajdú Imréné Bálint János Tóth Pál A verseny a forradalomé. Jubileumra indult, abból a budapesti kerületből, amely különösen azoké, akiké az a régi, hat évtizeddel ezelőtti forradalom is volt. Csepelen', Szegeden, bárhol: a verseny a munkában ezúttal a tiszteletteljes főhajtásé, emlékezés egy napra, amikor ágyúk dörögtek, puskák ropogtak — hogy orosz földön megszülessék a Változás, amit az a nép indított el — hatvan éve már. A jubileumi munkaversenyről a közelmúltban tettek jelentést a csepeliek a párt vezetőinek. Nem írtak arról — nem is ez volt a céljuk — milyen érzéseket is keltett bennünk, a verseny, ez a verseny. De hogy mindazok, akik részt vettek benne: változtak valamit, mert szükségszerűen változniok kellett — azt ők is bizonyosan tudják. A többi tízezrekkel együtt. Hajdú Imréné szövőnő 1970 óta dolgozik a szegedi textilmüvekben, ipari tanuló is itt volt. — A munkaverseny arra is jó, hogy képesek vagyunk, megmutatni, mit is tudunk. A brigádunk nagyon „ráhajtott" a minőségre, hosszú hónapok óta elsők vagyunk. Majdnem biztos, a minőségi versenyt is mi nyerjük. Miért? Tavaly szinte teljesen kicserélődtek a tagok, az újak bizonyítani akartak. A munkaversenyben meg éppen a kollektíva akar bizonyítani: érdemes csinálni, van egy cél, amit el akarunk érni, hogy ezzel bizonyítsuk magunkat — magunk előtt, meg főleg a többiek előtt. Van ebben egy kis hiúság is« Hogy mit jelent az embereknek ? Változó a viszonyuk ehhez is. Aki eddig „úgy" állt a munkához, az munkaversenyben se igen tesz többet, mert nem akar. Persze rákényszerül erre-arra, de alapjában nem változik. A többségnél azonban, legalábbis nálunk, a szoros egymásrautaltság a döntő. Például mi kilencen dolgozunk a gépen, szinte teljesen egyforma a fizetésünk. Így aztán be-beolvasunk egymásnak, hogy ha nem rettenetes véráldozatainak áldásait. Az egész világ tisztelettel fog nézni a kelet óriására, amint a bűnök és tévedések halma felett az igazi demokrácia új életre berendezkedik." (Aradi Újság. 4917. november 10. Az emberiségnek, akárcsak egy vásott gyereknek, büntetésből, százezerszer, milliószor kellene leírnia és nem is lenne szabad mást gondolnia hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt: béke, béke, béke..." (Pesti Napló, 1918. január L, Kosztolányi Dezső.) ViktorJakovenko: Topolya Mint nyárvégi Kósza gondolatok. Ezüstös-bronz csillogásban áll Egy topolya, a vén aknatorok Mellett, S verebek himnusza száll, Sztyepp viharát. Port, mely szélbe szédül, S a hajnalt Magába szívta fel,. Nyírfák zöld szomorúsága Nélkül A ligettől messze szökve el. Az acélkolosszus lába mellett Éjjel-nappal Posztol őrhelyén, És a reménnyel telt, lágy tekintet Mintha mondaná: „Lám élek én!" (Migray Ernőd fordítása) tudnád, az én zsebemből is kiveszed a pénzt! A munkaversenyben aztán az emberben felpiszkálódik az önérzet is: mit mondanak, ha meglátják, hogy nálunk te így dolgozol? Annyit változtat ez az emberen, hogy később, ha már nem lesz munkaverseny, jobban látja a folyamatos jó munka értelmét. LM — Én 1960 óta dolgozom az öntödében, segédmunkásnak vettek föl. betanítottak — mondja Bálint János. — Mikor a munkaverseny beindult, húzódoztunk: megéri ez a nagyobb hajtást? Akárhogyan van is, az ember mindig a boldogulására gondol először. Csak akkor kezdtünk látni, jó ez mégiscsak, mikor rajtunk könnyített. Ügy, hogy amit elvégeztünk, láttuk a hasznát Régen még járda se volt itt, most társadalmi munkában betonoztunk, javítottunk: nekünk is jobb lett így. Így van ez sok minden mással is. Aztán meg: a versenyben többet kell adni, jobban „rá kell verni", hogy valamit elérjünk, és teljesíthessük a vállalást. jVtagút is továbbképzi az ember, hiszen az a többlet, amit az eredményért „bedob", később neki kamatozik. Szerintem nagyobb létszámú brigádokkal itt az öntödében többet lehetne elérni, még nagyobb lenne a hajtóerő, segíteni, ösztönözni is jobban lehetne. A versenyben levő embert mindig hajtja — maga a verseny. Ez a legnagyobb dolog ebben. A tápéi Tiszatáj Tsz-ben Tóth Pál állatgondozó mondja: — Versenyt csak úgy lehet elképzelni, ha szívesen csinálják az emberek. Én tizenegy évig voltam brigádvezető, láttam: ha valami felajánlás van. csak úgy lehet sikerrel teljesíteni, ha a saját munkánk vonatkozásában látunk benne valami nagyon fontosat, ami megfog bennünket valahogyan. Ha pedig egyszer elindult az emberben annak az ösztöne, hogy csináljunk valamit, valamiért — már becsületből sem adja alább. Itt kéne nagyon arra ügyelni, legyen igazi összefogás, hasson egyik a másikára, mert az a legjobb érzés, amikor sokunk-"* látszik a nekibuzdulás: na gyerünk! A sertéstelepen minden feltétel adott, nem vagyunk kiszolgáltatva az időjárásnak sem, a brigádunk hét éve van együtt, nem hazabeszéiés, ha kimondom: lehet, érdemes versenvezni, velük különösen. Bár minden brigád ilyen volna! Nem pszichológusokat, még csak nem is úgynevezett „iskolázott embereket" kérdeztünk meg. Amit mondtak, mégis önmagáért beszél. Az meg jóval túl van a szavakon, amit szerte az országban munkások, parasztok százezreivel együtt — tettek abban a versenyben, ami a forradalomé. A forradalom viszont az övék. DOMONKOS LÁSZLÚ i I c