Délmagyarország, 1977. november (67. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-06 / 262. szám

6 Vasárnap, 1977. november (5. **************** ********** Az első lépéstől... A

z ENSZ közgyűlésének 32. ülésszakán részt vevő küldöttségek nagy érdeklődéssel fogadták a Szovjetunió javaslatát, amelyet Andii) Gromiko külügyminiszter terjesztett elő, „a nemzetközi enyhülés erősítése és a nukleáris háború veszélyének elhárítása" tárgyában. Ez a kezdeményezés egyenes folytatása a szovjethatalom hat évtizedes békepolitikájának. Mint Ismeretes, a szovjethatalom első lépései közé tartozott a cári proszország imperialista politikájával történő szembefordulás, az ország népe és a nemzetközi proletariátus érdekeinek megfelelő külpolitikai megalapozása. Lenin, a forradalom másnapján összeülő H. szovjet kongresszuson a béke megteremtésével összefüggő kérdésekről tartott beszámolót és előterjesztette a békéről szóló dekrétumot, amelyet a kongreszszus jóváhagyott, s amit másnapi számának első oldalán közölt az Izvesztyija. A békedekrétum megjelenése óta a szovjet állam minden külpolitikai lépését két fő elv vezérli: a proletár internacionalizmus és a különböző társadalmi rendszerű országok közötti békés egymás mellett élés. A szovjet kormány úgyszólván már a forradalom győzelmének másnapján tettekkel bizonyította hűségét a békedekrétumban foglaltakhoz. Azonnali tárgyalásokat ajánlott Németországnak, s bár a megállapodás feltételei hátrányosak voltak számára képviselői 1918. március 3-án mégis aláírták a békeszerződést. A két világháború közötti időszakban a Szovjetunió következetes békepolitikájának volt köszönhető, hogy az ország gyors ütemben haladhatott a szocializmus építésében, megerősítette politikai tekintélyét a nemzetközi életben, létrehozta a Vörös Hadsereget, amely a második világháborúban döntő vereséget mért a hitszegő Nértietország fasiszta seregeire. A háború alatt} szovjet Ulblomácia ragyogó fegyvertényekent könyvelhető el, hogy sikerült létrehoznia az antifusiszta koalíciót, a Szovjetunió, Anglia, az Egyesült Államok és Franciaország összefogását a német fasizmus és szövetségesei ellen. Nem a Szovjetunió, hanem nyugati partnereinek a magatartása miatt nem teljesülhetett az antifasiszta koalícióban részt vevő országok népeinek közös óhaja:a háború alattihoz hasonló együttműködés békeidőben. Ehelyett az imperializmus és a nemzetközi reakció erői a Szovjetunió és a második világháború nyomán létrejött szocialista országok ellen fordultak. Intézményesítették a hidegháborút, sőt egyes esetekben (a Szuez és a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni agreszszió), meleg háborúvá változtatták, s napjainkban is mesterségesen szítják a fegyverkezési versenyt A Szovjetunió, miközben n nemzetközi forumokon fellépett a hidegháború szelleme és az imperializmus agressziós cselekedetei ellen, továbbra is a vitás nemzetközi kérdések tárgyalások útján való megoldására törekedett. Az enyhülés politikája, e kitartó erőfeszítések eredményeként, de csak a hatvanas évek végén vezethetett számottevő eredményre. Akkor, amikor egyes nyugati hatalmak reálisan gondolkodó vezető államférfiai is felismerték: korunkban nincs más alternatíva, mint a békés egymás mellett élés. Ebben a szakaszban a szovjet külpolitika sikereinek fontosabb állomásait a Szovjetunió és 'a Német Szövetségi Köztársaság, továbbá az NSZK—lengyel, az NDK—NSZK és a csehszlovák— NSZK megállapodások, valamint a Nyugat-Berlinről kötött négyhatalmi egyezmény jelezte. Az említett szerződések végérvényesen rögzítették a második világháború után Európában kialakult helyzetet, történelmi realitásként ismerték el az Odera—Nelsse határt és az NDK állami határait. Ez a szérződéssorozat vezetett el az európai biztonsági konferencia előkészítéséhez és- 1973 júliusaugusztusában a helsinki csúcstalálkozóhoz. Az Európa sorsát érintő szerződésekben és megállapodásokban csakúgy, mint a több éves kitartó munkával létrehozott helsinki találkozóban, a lenini békepolitikához való töretlen hűség, annak következetes megvalósítása jut kifejezésre. E törekvéseket a kor követelményeihez igazította és hosszú távra szóló érvénnyel fogalmazta meg az SZKP XXIV. kongresszusa. A Szovjetunió kommunistáinak e történelmi jelentőségű tanácskozásán olyan tudományosan megalapozott, mélységesen realista békeprogramot dolgozlak ki, amelyet ma már magáénak vall az emberiség jobbik fele. Az SZKP XXV. kongresszusán megerősített békeprogramot értékelve, kongresszusi beszédében Leonyid Brezsnyev hangsúlyozta : „Külpolitikai téren a XXIV. kongresszus békeprogramot hirdetett meg. Ennek legfőbb értelme az volt, hogy a világszocializmus erejére, összeforrottságári, aktivitására és az összes haladó békeszerető erővel fennálló szövetségre támaszkodva fordulatot érjünk el a nemzetközi viszonyok fejlődésében. Fordulatot a hidegháborútól az enyhülés és a normális, kölcsönösen előnyös együttműködés felé. Mi a nagy Lenin útmutatásait követtük, aki minél több olyan döntést és intézkedést követelt, „amelyek valóban elvezetnének a békéhez, ha már nem beszélhetünk a háború veszélyének teljes kiküszöböléséről." A szovjet békepolitika egyik fontos célja napjainkban éppen a háború veszélyének a teljes kiküszöbölése, a leszerelés megvalósítása. Ezért folynak a tárgyalások szovjet kezdeményezésre az új SALT-egyezményről, ez a tét Bécsben a közép-európai haderőcsökkentési és Genfben a leszerelési konferencián, ez a célja a bevezetőben említett, az ENSZ-közgyűlés 32. ülésszaka elé terjesztett újabb szovjet javaslatnak. A hatvan esztendővel ezelőtt megalapozott szovjet békepolitika töretlen és következetes folytatásának jeleként fogható fel az is, hogy a Legfelsőbb Tanács október 7-i ülésén törvénybe iktatott új alkotmány 29. cikkelye egyebek között tartalmazza a helsinki dokumentumnak az államok közötti kapcsolatok alapelveire vonatkozó előírásait. Ezzel a Szovjetunió az első és mindmáig az egyetlen állam, amely a helsinki megállapodás alapelveit alkotmányos formában is a hivatalos, állami politika rangjára emelte. KANYO ANDRÁS Apáti Miklós: Egy mondat a forradalomról megváltaná újra és újra a.régi Forradalmat, de a mondat új legyen igazán, hogy a régi, a szent, a „Szép beszélgetéssé" nemesedett, az aszúvá érett, az ébentestű megmaradjon, vérre, 6 mindig vérre gondol a polgár, az úr, talán a csatakürt is. a zászló is. igen. a magát csodáló zúduló vérre, a dübörgő vérre, a Bárány szent vérére, de nem a vér a forradalom. és nem is nagy, közös éneklés. csupán egy mozdulat, ahogy az ember mindenkoron kilép a szegények erdejéből, a tisztásra jut, egy pillantással körbetekinl, harmat üti boká ját, s nem az elérhető kudarc. kilép a szegények erdejéből, az évszázadokig biztos menedékből, / a kelő Nap előtt föltiszteleg, az idő rétegeivel hősen szembenéz. különválaszt napokat, éveket, évszázadokat, korokat, társadalmakat, mondván: „eddig: ez, ezután az", feltűri ingujját, kaszáját leszúrja a földbe, megfeni, ' s elindul, harmatban áztatva magát, azután verítékben. és eszébe jut az egyetlen forradalmi mondat: „délre végezni kell", délre végezni kell, különben bebüdösíti a hőség, a hétágra sütő Nap, az asszony ebédje, a gyerekzsivaj, hát elindul, kaszáját, magát, életét lengeti már, s tudja: délre végezni fog napokkai, évekkel, évszázadokkal. és nem rendeletet hagy maga után. de rendet. Rendet. Jurij Olesa: Legenda É

jjel katonák jöttek a házba, hogy betöltsék a boszszút. Lövésekre ébredtem. Fent lövöldöztek, valahol a negyedik emeleten. Amíg a katonák két emelettel följebb ténykedtek, amíg lejöttek a lépcsőn, a következők történtek velem. Először: a szüleim hálószobájában találtam magam (éjjel életemben először). Megláttam éjjel a szüleim hálószobáját. Rózsaszínű búra alatt világított a lámpa az éjjeliszekrényen. Egy ágyban láttam a szüleimet. Az apám szemérmetlen látványt nyújtott. Ráadásul olyasmit csinált, aminek következtében anyám ls ugyanilyen szemérmetlen látványt nyújtott. Apám belül feküdt és ahhoz, hogy leszálljon az ágyról, keresztül kellett másznia az anyámon, vagy át kellett lendülnie fölötte. ö, a takarót ls magával húzva mászott. Takaró nélkül maradt az anyám. Mozdulatlanul feküdt tovább, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy v befedje magát; magán kívül volt a rettegéstől. Nem éreztem sajnálatot. Fel kellett volna' vénnem a takarót, be kellett volna takarnom, meg kellett volna ölelnem és simogatnom. Bárhogy, bármilyen szavakkal lelket kellett volna vernem, visszatérítenem az öntudatát. De nem tettem meg. Másodszor ezeket gondoltam az apámról: ...soha sem jutott az eszedbe: lehetséges, hogy okosabb vagyok nálad. A, lehetőségét sem fogadtad el annak, hogy a szülők és a gyerekek egyenlők lehetnek. Azt hitted, te vagy a példaképem. Azt hitted, olyan akarok lenni, mint te, azt hitted, folytatni akarlak, folytatni akarom az arcvonásaidat, a bajuszodat, a gesztusaidat, a gondolataidat, a hálószobádat; azt hitted, úgy kell feküdnöm egy nővel, ahogy te fekszel az anyámmal. Azt hitted, így kell, hogy legyen. Én nem akarok a folytatásod lenni! Érted? Harmadszor: hirtelen egész más szemmel láttam azt a berendezést, amely annyi ideig körülvett, és ettől a látványtól megdöbbentem. Minden egyes tárgy a nyakamba varrta magát, mindegyik kötelezett valamire. Gömbölyű óra volt a falon: „Ez már megvolt, amikor születtem — mondta nem is egyszer az anyám —, de már akkor is, amikor a nagyanyád". Nem ez alatt az óra alatt akarok meghalni. Nem akarok folytatás lenni. Hirtelen felismertem, hogy bútorok családi kupaktanácsa vesz körül. A bútor tanácsot ad, a bútor, élni tanít. Ezt mondja a tálaló: „Egész életutadon elkísérlek. Mögötted állok. Sokáig eltartok, tartós vagyok; két nemzedék tartotta bennem az élelmét. Tartós vagyok, és ha óvatosan bánsz velem, akkor a fiadnak, az unokádnak is kitartok. És majd én is legenda leszek." . < Hirtelen felismertem a tárgyaktól való függőségemet. A gömbölyű asztal arra kényszerített, hogy akkor is forduljak, amikor egyenesen akarok menni, a komód balra lódított, amikor jobbra akartam menni, a lakkozott polcok a falon megrövidítették a mozdulataimat. Fel akartam lázadni már nem is egyszer, de a bútorok apámon keresztül hatalmat gyakoroltak fölöttem. Titkos utasításokat adott neki a tálaló és a gramofon, hogyan is csapjon be, hogyan kedveskedjék, mit tegyen, hogy ne jusson el hozzám Borisz Poszternák: Tavaszi útvesztő Az alkonyat tüze kihamvadt. Fenyövadonban valahol, Űtvesztőjén kies Uralnak Magányos ember lovagol. A ló patái összecsengtek, Tüdőt felrázó vad galopp Visszhangja verte fel a csendet, A víz tölcsérben felcsapott. Majd lassan meglazult a zabla, Lépésre váltott a lovas, Zaját, dobaját elragadta A dúsan áradó tavasz. Valaki sírt és feljajongott, ízekre hullt a sziklaszírt. Derékba tört fenyőfacsonkok Zuhantak, és valaki sírt. A tűzben álló alkonyon túl, A fák fekete ág-bogán, Mint riadó harang, ha kondul, Tombolva szólt a csalogány. Ahol a fűz, a földre hajló. Gyászfátyla mögött megbúvik Dalolt a fülemüle-rabló, Hét tölgyfán nyüve karmait. Milyen ínségnek hívta jöttét? Miért tört fel a vad rítus? A fegyvert el kire sütötték? Kire mozdult a puskatus? Ügy tűnt, szököttek táborából Kilép erdei rém gyanánt, Tekintetével átnyalából Néhány portyázó partizánt. Erdő, mező, a föld, az égbolt Minden hangot magába vett, A kín, öröm, a vágy, a téboly, A fájdalom megméretett. (Ircsik Vilmos fordítása) a háború híre. hogy csendes, jó magaviseletű gyerek legyek. Időnként valamelyik függöny —amely néha olyannak tűnt, mintha egy egész birodalomnak elegendő ijedelem hullámoztatná meg — egyegy bársony labdácskával kárpótolt. Ilyenkor azután a legendák és tradíciók megsértésével bármilyen irányba dobálhattam, olyan neveket adhattam neki. amelyek durván sértették a családi elképzeléseket arról, hogy mi is a függöny, hogyan is kell óvni, és milyen szerepet is játszik az emberi életben. Negyedszer: elárultam az apámat. Kirohant a hálószobából. Űgv reszketett, hogy beszélni sem tudott, megszűnt ember lenni a rettegéstől. Tyúkká változott. Repdesett. Hirtelen felrebbent az asztalra (fehérneműben), megkapaszkodott. újból felrebbent, ezúttal a tálalóra, végül az ablakpárkányon kötött kl. És ezek után hirtelen (nem a repülés után — nem repült — csak nekem kóválygott a fejem, és ettől láttam így megnyilvánulni rettegése külső jeleit) megpróbált úrrá lenni magán. Sikerült. Hirtelen megváltozott, abbahagyta a röpdösést, keményen megvetette a lábát, kiegyenesedett, a vállamra tette a kezét és megszólalt. — Kolja, légy biiszRe! Ügy halunk meg, mint az igazi nemesek! Egyszóval: tovább tart az apám hatalma, nincs szétkergetve a bútorok tanácsa, a legenda él. A családfő, a nemzetség folytatója, a hagyományok letéteményese bemutatja az utolsó trükköt. Történelmi módon hal meg. Vértanút csinál magából. — Várj! — folytatta — rögtön visszajövök. Együtt halunk meg. Bement a hálószobába, és magával tuszkolta az anyámat, aki megőszült. Apám egyenruha-köpönyege volt rájuk terítve. — Gombold be valamennyi gombodat! — parancsolt rám (a diákzubbonyom volt rajtam, csak úgy a vállamra vetve), fogadjuk méltóképpen a halált. Kopogtak az ajtón. Apám ment kinyitni. Anyám a padlón hevert. Apám a kiegyenesített hátával, megemelt vállaival úgy vonult, mint egy vértanú. Már ő is legenda volt. Akkor megelőztem. Kitártam az ajtót és így kiáltottam: — Lőjetek! Lőjetek! A hálóba. Titokban lőjetek! A tálalóba, a legendába, minden egyes gombba. Szakítsatok el tőle, a bajuszától, a gondolataitól! Szabadítsatok meg! Ezt kiáltottam, és teljesen kiszolgáltatva valaki karjába vetettem magam. Elcsendesedtem, mert megértettem, végzetes lehet számomra, hogy súlyos tífuszos létemre felálltam az ágyban, és ilyen heves felindulást éltem át, (Bratka László fordilása)