Délmagyarország, 1977. október (67. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-02 / 232. szám

13 Vasárnap, 1977. október 2: DM JEL Iskolakerülőben „'... s vissza kell szomorodnom újra meg újra kiégett múltba, kopott emlékeimbe." (Bari Károly) Az iskola a tanács dorozsmai szakigazgatási szervének udvarában van. Régi külvárosi házak „gangjaira" emlékeztet: ütött-kopott ajtók, hiányos kövezet, hulló vakolat. Egészen bent, a sarokban zuhanyzónak alig nevezhető helyiség. A víz a padlón, a falban látszanak a téglák. Minden nedves, a párából üvegezett ajtó nyílik, kétkét-három lépcső lefelé — a tanteremben vagyunk. Harminc cigánygyerek ismerkedik itt az ábécével. Még egy tanterem van a többieknek, 78 a teljes létszám. A berendezés éppoly szánalmas, mint az „előszoba". Hátul egy gazdátlan padon kiflik hevernek szanaszét. — Itt csak így lehet meglenni — mutat végig magán Horkai Lászlóné. Kendővel bekötve a feje, két-három réteg erősen kimustrált pongyolaféle ruha rajta, lábán ócska cipő. — A KÖJÁL havonta jár ki fertőtleníteni őket, tanítás előtt első a mosdás. Az első padban éktelenül koszos ruhájú kislány. Haján az első pillanatban látni, legalább egy hete nem fésülték. Hátul két fiú a pad tetején ülve kiabál. — Könyvet, füzetet nem lehet hazavitetni velük, — mondja Becker Erika napközis tanárnő. — Napközi is csak az elsősöknek van, afféle iskolaotthon jelleggel. — Mennyi a fizetése? — kérdem Horkainét. — Most, a rendezés után 3800 forint Jövőre megyek nyugdíjba. — Felsóhajt. Becker Erika képesítés nélkül ezer forinttal jött ide. Most levelezőn végzi a tanárképző főiskolát földrajz—biológia szakon, 2I00-at keres. — Kolompár Tiborra meg Kolompár Lászlóra emlékeznek-e még? — Hogyne. Tavaly végeztek. Nem testvérek, de jó barátok voltak. A Tibor különösen jóeszü gyerek volt Nemrégen kezdődött a tanév a szakmunkásképző intézetekben is. Az elsőéves öntő ipari tanulók közül az első néhány nap elteltével, idestova már két hete hiányzik két fiú. Amint értük megyünk, a telep felé közeledve, az emberek utánunk fordulnak. Arcukon meglepetés, sajnálat, kíváncsiság. A faluszélen, egy villanyoszlop tövében hat-hét harminc év körüli cigány üldögél a ragyogó kora őszi délelőtt napfényében. Férfiak, nők vegyesen. Borosüveg jár körbe. Egy biciklit támasztó idősebb vezet el bennünket a telepig. Az utolsó házak után, hirtelen tolakodik elénk. Húsz-huszonöt vályogkunyhó, meghatározhatatlan formában és rendszerben. Előttük zsombékosféle mező, töméntelen kóbor kutya mászkál mindenfelé. Jó néhány napja nem esett, a sár mégis vendégmarasztaló. Még beljebb, a putrik között szabadon hagyott térség, éppen egy disznó vág keresztbe rajta. Az árokparton kártyáznak, a kiáltások idáig hallatszanak. Hátrafordulva feltűnik, hogy az utolsó parasztházsor egyik házán sincs kapu, pedig járda vezet előttük. Ahol volt: befalazva, bedeszkázva-beszögezve. Kolompár László szemlesütve áll előttünk, gumicsizmás lábával valami vasdarabot rugdosgat. Kopott juniform ingén kétoldalt, szinte szimmetrikusan hatalmas varrás. Nadrágja rojtos, valaha talán kék lehetett. — Miért nem jársz se iskolába, ge dolgozni, Laci? Motyogás. Aztán erősebben: — Nagyon nehéz az a munka. Anyámék nem szeretik. A Tibor se jár — teszi hozzá gyorsan. — Azért nem mégy te sem? — Azért. — Tudod-e, hogy az 500 forintos ösztöndíjat vissza kell így fizetni? — Tudom. Kérjük: hívja Tibort is. Laci eltűnik, várunk. Jó negyedóra múlva indulunk — tovább keresni őket. • * Tiborhoz a folyónak becézett csatorna túlsó partjára körben átvágva jutni el, van így vagy két kilométer. Ez a cigánysor, itt már házak állnak. Pontosan öt darab. Az előttük levő füves térség tarkállik: ide teregették ki a mijao" ruhákat. Erős mosószerillat teíjcrig, a kutyák orrukkal bökdösik az elhajigált ultrás dobozokat. Az első ház kapujában értelmes arcú, gondozott külsejű, jóvágású kamasz: Kolompár Tibor. — Nem nekem való az egés£ — Nehéz a munka? — Az is, de nemcsak az. Hogy az a tornatanár mellbe vágott.,. — Micsoda? — Tudtam a gyakorlatot! Sportolok. Mégis mellbe vágott. — Nem komolyan... — Csak komolyan, hiszen el is estem. Biztosan ez is a — félszeg mosoly —, fajtám miatt... Nem lennék én ott jó semmire. Itt, a cigányiskolában nem azt tanítják, amit a magyaroknak, írni se tudok rendesen, sok a hibám. Itt csupa jelesem volt, nem akarok egyeseket kapni... Kolompár Tibor bátyja, János harmadéves öntőtanuló. A legjobbak között van, máris, szakmunkásvizsga előtt az egyik legkiválóbb szakmunkásnak tartják. — Ügy hallom, a Jancsival is voltak zűrök az elején. Aztán mégis... — Én nem maradok ott. — Hát mihez kezdesz, hova akarsz menni ? — A FÉMTEX-hez, kocsikísérőnek. • — Miért éppen oda? Szakmád nem lesz, kapsz háromezer forintot, három-négy év múlva az öntödében a dupláját könnyen megkereshetnéd. Csönd, szemlesütve. Körülnézünk a házban. A szülők szobái tiszták, rendesek. Hátul, a mosókonyha két helyiségében lakik János és felesége, meg Tibor nővéréék, két gyerekkel. A nővér otthon van gyesen. A szobában koszos tűzhelyen két lábas, a két tábori vaságyon heverő piszkos dunyhákból rajokban szállnak ki a legyek. — Akarnánk új lakást, de a tanács nem ad. Hiába, nem a telepen lakunk, oda tartozunk. Jánosék szobájában körül plakátok, látszik, itt gyakran takarítanak. Most akarnak bútort venni, mondja Tibor, aztán, ha János felszabadul, házat építenek. — Ehhez mit szólsz, Tibor? Vállrándítás. — Apánknak nagyon nem tetszett, hogy öntő lenne a Tibi — kottyint közbe a nővér. — Hol dolgozik az apjuk? — A FÉMTEX-nél. Kocsikísérő. Bent, a főtéren a déli verőfényben egy kapu alól kórus hallatszik: Jó na-pot kí-vá-nok! Egy fiatal nő félrehúzódik, táskásköpenyes apróságok kezdenek özönleni kifelé. DOMONKOS LASZLO lOCI-ben egyre több írás jelent IQul meg a magyar ügyekről, és Kossuthról a New York-i kiadású La Crónica oldalain. A lapot a spanyol gyarmati uralom alatt levő Kubából az Egyesült Államokba emigrált kubaiak adták ki. 1851. január 18-án a lap arról tudósít a londoni Times-ra hivatkozva, hogy várható: kiújul a Magyarország és Ausztria közötti küzdelem az osztrákok németesítési politikája miatt. Március 1-én arról tájékoztatja olvasóit, hogy az Egyesült Államok szenátusa Kossuth ügyében vitát folytatott, s arról döntött: hadihajót küld a magyar emigránsokért. 1851. november 5-én már terjedelmes írás foglalkozik Kossuth Lajos személyével. A kubai emigráns újság európai és egyesült államokbeli lapok alapján mutatja be Kossuth személyét. Jellemző azonban, hogy elsősorban a magyar kormányzóval kevéssé szimpatizáló írások közül válogat. Kossuth ekkor még Marseilles-ben volt, az északamerikai Missisipi gőzös fedélzetén. A La Crónica ekkor arról ír, hogy „jelentős mértékben csökken a lelkesedés, mely ez ország (az USA) bizonyos személyei között a magyar forradalmár érkezésének hírére keletkezett". Az emigráns lap azt emeli ki Kossuth személyével kapcsolatban, hogy az „egy hódító és nem egy száműzött magatartását vette fel". Idézi az Express véleményét, aki azt írta: „Készek vagyunk őt, mint a szabadság ügyének mártírját fogadni, de nem mint agitátort." 1851. december 3-án a La Crónica meglehetősen epésen ír Kossuthról: „Egy másik dolog, mely lidércnyomásként nehezedik a sajtóra, és mindenkire, aki napi ügyekről beszélget, a magyar Kossuth közeli érkezése, akit az angolok és észak-amerikaiak heroikus ünnepélyességgel vesznek körül." E lelkesedőkkel szemben a lap másfajta magatartást tanúsítók véleményét mutatja be: „van egy párt, mert Kossuth neve itt pártokat hozott létre, mely nem akar vele kapcsolatos demonstrációkat az Egyesült Államokban, nem akarja, hogy szimpátiamegnyilvánulások legyenek a forradalmak és a trónfosztások mellett, és deklarálja (tudniillik ez a »párt«, AÁ.), hogy semmilyen körülmények között nem szabad küldeni hadseregeket az Ovilág államai ellen, hogy a forradalmárokat segítsék". E párt, mondja az emigráns lap „azt az álláspontot védelmezi, mely szerint nem kerül sor ilyen lépésre, éppen azért, mert az Egyesült Államoknak az Újvilágban kell teljesítenie hatalmas küldetését, és nem szükséges átkelnie Európába expedícióival ." A lap az írás végén még rosszindulatúan utal arra, hogy Kossuth beavatkozik az USA belső ügyeibe is, s megjegyzi: Kossuth szándéka „ ... lerombolni egy megfelelő politikai pillanatban a modern Európát " Miért e negatív magatartás Kossuthtal szemben a kubai emigráns újságnál? A választ a gyarmati Kuba akkori helyzete magyarázza. Kossuth és Kuba meretlen dokumentumok Kossuth Lajos egyesült államokbeli tartózkodásáról Sarkady Sándor: Egy régi téren A régi téren új a tábla. Márvány az ünnep ürügyén. A másikat jobban szerettem: Az vas volt; egyszerű, [kemény. Az aranyport a szél lefújja; A betűk holnap feketék — Kapkodj kalaphoz vagy [szavakhoz, Itt emlékezni nem elég. Egy betemetett patak zúg itt, Ropog egy elporladt fahíd; Cingár őrszem dobbantja [rajta Ormótlan nagy bakancsait. A szemek szuronyéle villan, És; „Hátra arc!" — ha áltatod. Ide a jelszó nem belépő. Jöhetsz, ha — mint ő — [vállalod. Itt állni kell a sarat sírig. S győzni, hetente hat napig, A világteremtés — a [munka — Szikrázó hétköznapjait! A régi szél süvít a téren S harsog — kelettől nyugatig. Megállsz-e minden [förgetegben, Ahogy ő állott ugyanitt? Itt silbakolt a tél havában (Sopron egyik kis közterén) Az emberiség szolgálatára Petőfi Sándor közlegény! A spanyol gyarmati uralom ellen a XIX. század közepén egyre erőteljesebb az ellenérzés a kubai társadalomban. A spanyolellenes front azonban nem volt egységes. Voltak, akik megelégedtek volna az autonómiával. Volt egy függetlenségi irányzat, mely fegyveres harccal igyekezett a spanyol uralmat megszüntetni. Igen jelentős volt az annexionista csoport, mely az Egyesült Államokhoz való csatolásban látta Kuba sorsának megoldását. Ennek az irányzatnak elsősorban a rabszolgatartó ültetvényesek közt voltak támogatói, s e csoport nagy segítséget kapott az USA déli ültetvényeseitől is. A La get, ezzel segítendő a magyar forradalom ügyét. A kubai küldöttség vezetőjének beszédét is közli a lap: „Kubával szívünkben, istenben és a jövőben reménykedve üdvözöljük önt, tisztelt Kossuth; szerencsétlen hazánk és a New Yorkba menekült kubaiak nevében" kezdődik a Kossuthot üdvözlő beszéd. „A szabadság neves és bátor bajnokát" jöttek köszönteni, mondja a szónok, és így folytatja: „Nagy tetszéssel és nagy lelkesedéssel olvastuk az amerikai néphez intézett mélyértelmű beszédét; a nagy eszméket, •nelyeket a szabad népek társadalmi és politikai problémáinak La Cronicn. |yjl Crónica ennek az annexionista csoportnak az álláspontját fejezte ki. Befolyásolta magatartását az 1851-ben a spanyol uralom ellen indított Narciso Lopez-expedíció története is. A Lopez-expedíció körüli ügyek magyarázzák egyébként a magyar kérdések iránti fokozott emigráns-kubai érdeklődest is. Arról van szó, hogy Lopez expedíciójában jelentős magyar csoport vett részt, elsősorban a komáromi „vörös republikánusok" közül. Az expedíció katonai szervezetében is kiemelkedő a szerepük: Prágay János volt az expedíció vezérkari főnöke, a vezérkar tisztjeinek többsége magyar, s a dokumentumokat olvasva találunk „első magyar ezred" elnevezésű egységet is. A részt vevő magyarok pontos létszáma nem ismert: 23 nevet sikerült megtalálni, elsősorban a jelentős szerepet játszó tisztekét. Az expedícióban részt vettek amerikaiakon kívül németek és lengyelek is, olyan katonák, akik 1848—49-ben a magyar szabadságharc oldalán harcoltak. Az expedíciót a spanyol gyarmati csapatok megsemmisítették. A magyarok többsége elesett, néhányat elfogtak és az afrikai Ceuta börtöneibe vittek. A kubai emigráció katonai szervezkedése azonban ezután sem szűnt meg, s terveikben továbbra is számoltak a levert európai forradalmak Amerikába emigrált harcosainak segítségével. Ez a Kossuthtal és a magyarokkal kapcsolatos aggodalmak háttere, de a Kossuthtal kapcsolatos szimpátiák magyarázata is. A kubai emigráció függetlenségért küzdő csoportja nagy lelkesedéssel fogadta az Egyesült Államokba érkező Kossuthot. Lapjukban, a La Verdad (Igazság), mely meglehetősen hiányosan található a havannai Nemzeti Könyvtárban — az 1852. január 10-i számban igen érdekes cikket találtunk. Az igen terjedelmes írás címe: „Kossuth és New York kubai patriótái." A cikk beszámol arról, hogy 1851. december 12-én a kubai száműzöttek egy bizottsága felkereste Kossuthot, s átadta „a magyar forradalom vezérének" a kubai emigránsok által gyűjtött össze-: szentelt. Mélyen bevésődtek szivünkbe, mert ezek az elnyomott nemzeteknek a legédesebb vigasz, és mert a tirannusoknak a rettegést és az elkerülhetetlen lidércnyomást jelentik " „Mi, Kuba képviselői ezen a vendégszerető földön meggyőzödtünk arról, hogy az olyan embert, mint ön, talán az ég küldte, hogy újraegyesítse a szeretet és az egyetemes testvériség kötelékeit, melyeknek uralniok kell a népeket; hogy az olyan ember, mint ön, sosem hagyja figyelmen kívül azokat, akik véglegesen azonosultak azzal az igazságos üggyel, amely ugyanaz, mely bennünket is szeretett Kubánk száműzottjévé tett, és amiért annyi hazafi áldozta életét a becsület mezején, úgy, mint a nemes Prágay is, aki száz magyarral együtt — akik a kubai néppel rokonszenveztek —, a bátor és nagyszerű amerikaiakkal, a nagyszerű Lopez tábornok parancsnoksága alatt — elesett. Végül, egy olyan ember előtt, mint ön, nem lehet elhallgatni, hogy bármely nép érdekeinek a támogatása, mely azért tevékenykedik, hogy ledöntse a tiranniát, a szabadság dicsőséges győzelmét készíti elő mások számára is." A szónok, beszéde végén átadta Kossuthnak a kubaiak adományát, s hozzátette": „segítse az ég és vigye győzelemre ügyét, s így győzzön egy napon a miénk is..." A találkozó krónikása sajnálattal közölte a La Verdad olvasóival, hogy bár „Erre a beszédre a híres száműzött egy rövid, de érzelemmel teli beszéddel válaszolt, ennek írott szövegét nem tudtuk megszerezni..." Válaszában Kossuth arról beszélt „ ... hogy semmi sem természetesebb, mint az azonos célokért száműzetést vállalók közt a szimpátia, és hogy mélyen együttérez a kubai hazafiakkal" — írta az újságíró. Kossuth Lajos életének egyetlen pillanatát tudtuk csak megragadni dokumentumainkkal. Mégis tanulságos lehet a Kubában gyűjtött néhány szemelvény közreadása, mert felvillantja a Kossuthtal kapcsolatos korabeli vélekedések-nézetek egy különös — kubai — aspektusát. ÁNDERLE ÁDÁM