Délmagyarország, 1977. augusztus (67. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

Szombat, 1977. augusztus 20. Diákok nyara Saligosban G

yanakodva megszagolták a maradék paprikás házikolbászt, amit — hogy megkönnyítsük a döcögve induló kommunikációt — testvérlesen ielajánlottunk a közös éléskamra számára. A közös éléskamrát egy faragatlan kaszniban tartották. Brenda, az önjelölt holland táborvezető csipetnyit a szájába is vett a kolbászból. Ehetőnek találhatta, mert a világlátott házikolbász kisvártatva bebocsátást nyert a sajtok, joghurtok és fonynyadt uborkák társaságába. Ezután nekünk is megmutatták az ágyunkat. Így érkeztünk meg a saligos-1 (Dél-Franciaország) építőtáborba joghallgató barátommal, hogy a francia, német, angol, holland, 6hanai egyetemistákból, munkanélküliekből verbuválódott társaságban kettesben képviseljük a szocialista világrendszert. Első este furcsa kérdezz-felelek játékra került sor. Először földrajzi ismeretterjesztést tartottunk, elhatároltuk Magyarországol Romániától, amellyel mindig összekeverték, megmagyaráztuk, mi a különbség. Megnyugtattuk őket, hogy nálunk sem csak a párttagok vásárolhatnak autót, és templomba is bármikor elmehet, aki akar. Miután elfogytak a nyomósabb érvek szabadságról, alacsony átlagfizetésről, munkanélküliségről éS többpártrendszerről, míg eldiskuráltunk arról, melyik országban mi mennyibe kerül, végül az ideológiai harc békés egymás mellett szuszogássá csendesedett. Saligos tíz-egynéhány házból álló hegyi falucska a Pireneusokban, Lourdestól harminc kilométerre. A helybeliek birkát őriznek a hegyekben, és télire szénát gyűjtögetnek nekik. Nekünk a környező hegyi ösvényeket kellett megtisztogatni a gaztól, és a lehajló ágaktól. Volt valami nyomasztóan sivár az itteni emberek életében, amiért sem az állandóan zúgó patakok, sem a hegyek látványa nem nyújtott kárpótlást: nem történt semmi. A teraszos fehér házak ablakai mögött esténként éppoly beletörődő unalommal bámulták a tévét, mint itthon. Az egyetlen esemény egy vetítés volt; a kopott iskolaépületben összegyűlt a falu apraja-nagyja, vihogva, egymást csltítva várták az fisemenyt, egy természetfilmet a Pireneusok állatvilágáról. Gyermekkorom aggregátoros tanyai vándormozijait juttatta eszembe az őszülő hegyi pásztorok, chantier-k bólogatása: úgy van, szakasztott úgy — miközben az operatőr köteleken lógva teleobjektívvel filmezte, hogyan párzik a havasi karvaly. Á francia középosztály lenn, a falu alatti kempingben fogyasztotta a friss hegyi levegőt, a Pau folyó idegnyugtató morajlását. A körbedrótozott völgyben álomszép kempingsátrak álltak, álomszép autók mellett: gazdáik egész nap a nyugágyban hevertek, bámulták egymást, bámulták a hegyeket, hogy aztán két hét múlva összerakodjanak, és eltűnjenek, sárga foltokat hagyva a völgyben, ahol sátruk helyén kirohadt a fű. — A Montmartre, a Quartier Latin, a Szajna-part — az Párizs, ez itt — Franciaország — mondta Brenda, aki izgága balos diákvezérekről szeretett mesélni, és kitéphetetlenül éltek benne a 68-as diákmozgalmak nosztalgiái. A tábor maga is külön kis társadalom volt, amelybe az első esti nagy vita után szelídebben hatolt be az ítt és most történelmi helyzete, de nem lehetett kizárni semmiféle nemzetközi humanizmus nevében: észrevétlenül jelen volt, és nekünk a két ghanai négerrel együtt az asztal végén jelölt helyet. A munka reggel héttől délután háromig tartott. Két ember mindennap otthonmaradt főzni. Ebédnél nem illett fanyagolni az elkészült kotyvalékok fölött, de ha valakinek végleg nem vette be a gyomra, ehetett sajtot, vagy vaj aj kenyeret. A magyar szakácsmúvészetet sült krumplival reprezentáltuk; volt akkora sikere, mint a franciák olajban sült parad i csórnának. Ebéd és vacsora után kötelező szieszta volt az asztalnál, egyéni emésztéssel és kényszeredett közösségteremtési kísérletekkel, jelezve, hogy lázadó ifjú barátainkban alig észrevehetően csontosodnak már a polgári konvenciók. Gitározással, énekléssel zárultak a napok: A négerek tüzet raktak a kandallóban, amitől fojtó füsttel telt meg hodályunk. Apró hamuszemcsék szálltak a levegőben. Michael, a nyugatnémet optikus elővette gitárját, édesbús amerikai népdalokat játszott a kandalló szájában. Mindenkit valami megmagyarázhatatlan hangulat kerített hatalmába. Michael nyomasztóan tökéletes volt, gyönyörű hangú, kisportolt termetű, perfekt nyelvtudással. Hozzánk, esendő emberekhez csak az kötötte, hogy kopaszodott, másként talán el fq repült volna a tökéletességtől, mint Garcia Marquez regényében a szép Remedios. Nell, a másik holland lány hason feküdt mellette, és szomorú. fájdalmas tekintettel meredt a lángokba, mintha a múló időt akarná tetten érni, mikö2ben megolvadt és lefelé csordult arcán az éjszakai krém. Mi, a négerekkel hátul ültünk, a feketék néha előreóvakodtak, hogy megpiszkálják a tüzet. — Tudod, milyen gyönyörű egy mulatt kisbaba? — lelkendezett Joseph, az egyik ghanai, amikor elmentünk hegyet mászni. A csúcson voltunk, lábunknál a hegyek. Joseph elkunyerálta a Dán Duci citromsárga esőköpenyét, a panorámától megrészegülve rohangált a pár méternyi sík területen. — össze kéne keverni az emberiséget, mint egy pakli kártyát — ábrándozott. — Fehéret, feketát, sárgát, mindenfélét! Valami szaggatott, belső ritmusra táncolni kezdett. Arányos, fekete testén ide-odalibbent az élénksárga esőköpeny. Egy kövön ültem, és rettegtem, hogy megmarja valami mérgeskígyó. A visszautazást akár az útikönyvből is megírhatnám. Felütném Pálfy József könyvét, végignyálaznám a lapokat: jé, ezt a soktornyú micsodát is láttuk! Bennünk inkább az emberek maradtak meg: arcok, pillanatok a lourdes-i zarándokhelyről, ahol másodszor jelent meg Mária egy epilepsziás pásztorlánynak. A szent helyen tonnaszám égnek a gyertyák, százával tolják a nyomorékokat. Az emberek térdencsúszva csókolgatják a köveket, aztán rohannak a bazárvárosba. Húszliteres marmonkannákban árulják a csodatevő forrásvizet, a Megszentelt Bóvli birodalmában éhes pókként lesnek vevőikre a boltosok. Itt találkoztunk először magyarokkal: meg is rettentek tőlünk, mintha szégyellnék, hogy zarándokolni jöttek. Honfitársaink más nyomaival is találkoztunk Franciaországban. A Caroussel téri Diadalív alján, ahol a turisták szögekkel, zsebkésekkel ostromolják a halhatatlanságot, magyar feliratot is találtunk: ITT JÁRT JÓZSI 1976. 106 frankot kaptunk három hétre, helyjegyre, szállodára nem futotta: éjszaka, állva utaztuk végig a Lourdes—Párizs közötti nyolcszáz kilométeres utat Láttuk hajnalban a Fény Városát, kívülről mindent, és gyalog. A Gare de l'Est csomagmegőrző automatái mohón nyelték el utolsó frankjainkat. Éhesen kóboroltunk a Champs-Élysées-n, aludtunk egy órát a Notre Dame egyik homályos gyóntatószékében. Nézelődtünk a bordélynegyedben, a benyílókban kifestett, kövér lányok vihogtak, arab vendégmunkások, kopott kis figurák settenkedtek a bejárat előtt, körülnéztek, majd hirtelen elhatározással beosontak a házba. A Louvre-bap fizetésemelésért sztrájkoltak a múzeumőrök, az Eiffel-torony lábánál egy tizenhat éves német anarchista champagné-i borral kínált bennünket. Cserében végighallgattuk zavaros nézeteit Straussról és a kommunistákról. A Gare de l'Esten hiába kerestük Ady, József Attila, Illyés nyomát: rég eltaposták a hátizsákos turistakaravánök. A német józanon sem értett semmit. Elkísért a pályaudvarra, szánakozó mosollyal végignézte, hogyan váltunk be százhúsz forintot tizenkét frankra, ami pontosan két pohár colára és két szendvicsre volt elegendő. Mi biztos valami kiváltságosok vagyunk, ha egyáltalán kiengedtek bennünket, magyarázta. De ha már itt vagyunk, meg kéne markolni az isten lábát, és kinnmaradni ... így esett, hogy nem búcsúztunk el tőle. összenyaláboltuk csomagjainkat, zsebünkben a drágán vett és kopogósra vénült szalámis zsemlével felszálltunk a vonatra. Két órával az indulás előtt. TANÁCS ISTVÁN I Szemlér Ferenc i Az álom túlsó partján Az álom túlsó partján hajnalonta két szarka-óra csönget a világ valóságából álmok és csodák könnyű ködéit oszlató goromba s mégis vidám hangzással. Oszladoznak a kábult elme rémei a gyors ütemekre, s felfénylenek a sors éjéiből a rossznak és gonosznak szorongását elűző égi fények sugarai. Megint pihenne nagy békéjében a nyughatatlan agy forrongása s az önemésztő lélek riadalma, ha a két szarka-óra hagyná. De ők csak csöngetnek. Meleg igyekezettel így ébresztenek tárgyi szépre, tapintható valóra. Galambosi László Ösvények közt Csonka már a fagy patája. Darabokban a jég járma. Hó-paloták düledeznek. Égi partok tüzesednek. Gyász-ezüstben, feketében ösvényeken eléd értem. Elhagytam a baj kunyhóját Tárulkozva hajlok hozzád. Vlgadoz a piros madár. Liliomos fészket talál, ölekből fut a fiúcska. Készülődhet vándorútra. Számycsattogás körös-körül Ereszkedő hattyú örül. Gyémánt tálban nézi magát. Lant hívogat nádfuvolát Jegenyéből kivájt teknő lisztjét őrzi aranykendő. Hol a búza vállunkig ér, vendégel a metszett kenyér. Szólít majd a Messzenéző, tévelygőkre letekintő. Megbocsátó tenyerébe simul arcunk fényessége. Sose korán... M

ilyen komolyan veszik ezek a kis óvodások, amit tesznek. Felnőttektől ellesett mozdulatokkal dolgoznak, szépen és lelkiisineretesen. „igazi" a ház, amit építenek, az ebéd, amit főznek. Aggodalmasan figyeli az utat a kis buszvezető és felszisszen a kislány, ha meghúzza a haját fodrásza. Elnézve őket, elgondolkozhatunk, megmaradnak-e majd mind ilyennek, ha megnőnek, gondosan raknak-e majd téglát téglára, ha otthonokat építenek, úgy illeszkednek-e össze a komoly munka fogaskerekei, ahogy itt, a kis asztalon a színes iátékelemek? — Igazi öröm a munka itt, az óvoda kicsinyei között. Ha jól vigyázunk rájuk, mindig is az marad, SOMOGYI KÁROLYNÉ