Délmagyarország, 1977. augusztus (67. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

V Szomlbat, 1977. augusztus 20. íí M resrerer om ím Felvételi H át itt vagy Mari, te kedves Mari — dúdolta magában Cseh Tamás nagylemezének egyik dalát. Pontosan ide illett ez a dallam, ez a hangulat. A vonat lassan begördült a pá­lyaudvarra. Az utasforgatagban végre föltűnt Mari, kezében la­pos bőröndjével. Már messziről integetett. — Szevasz! — Szevasz, de régen találkoz­tunk — hajoltak egymáshoz kö­zel, a csók helyett azonban me­leg kézfogás sikeredett csupán. „Ez még mindig Ilyen félénk kis hülye lenne?" — kérdezte ma­gától a lány. — Mi van veled, mesélj — mondta azután. — Gyere, üljünk be ebbe az étterembe. Csöndes hely — így a fiú. „Ez a nő szebb, mint valaha. Hogy mit szalasztottam ell A hangja. Igaz, cérnavékony és offektálós. De hiszen éppen ez tetszik benne. Te csicsergő!" — Szóval? — kérdezte a lány. „Még mindig szeretem. Soha többé nem jön vissza a múlt, bár­hogy szeretnénk is" — meren­gett Mari. — Semmi érdekes. Dolgozom. És te' — Szintén. Nekem inkább ko­nyakot. — Remélem sikerülni fog. Majd drukkolok érted. De miért nem nappalira jelentkeztél? Te még megtehetnéd. „Milyen jó is lenne. Naponta találkozhatnánk" — gondolta a lány. — Nem lehet, már késő. Meg aztán.., .„Hát mondd el, Mari, te kedves Mari" — dúdolta belülről magá­nak. — Késő. Hm.. í l „Szép vagy, szeretlek. Mi lehet az a — meg aztán?" — nézett erősen a lány szemébe. „Biztosan van valakije. Jó vicc. Miért ne lehetne?" — Egészségedre! • — A tiedre is. „Legalább mon­danál valamit. Amilyen bolond vagyok, könnyen rávehetnél, hogy itt maradjak." — Ahogy leleveleztük, nálunk alszol. Meglátod, az öregek mi­lyen rendesek. „Hogy lehetek ilyen idióta? Jelentéktelen dol­gokról fecsegek, pedig annyira, de annyira kéne valamit mondani. Valami szépet Vagy udvarolni, bókolni, jó sztorikat mesélni." — Kíváncsivá teszeL — Szép vagy, Mari. — Menjünk, jó? — kacagott a lány. Otthon meghallgatták a Cseh Tamás-nagylemezt. Kétszer is. „Vacsora, tévénézés, kedves öregek." — Ugyan sétáljunk már egyet, úgysem tanulok ma este. — Rendben van. Holnap egyébként csúsztatok, elkísérlek a lelvételidre. — Aranyos vagy. „Csókolózni akarok veled, legalább csókolóz­ni! Gyerünk, gyerünk!" ..Holdfény, víztorony, vízcsobo­gás. Emeletes kockaházak, néhol világító ablakokkal, záportározó, vagy mi a fene, végre egy kis pad." — Harmincezer ember lakik itt. „De megjött a hangod. Bezzeg mos1 beszélsz, mikor hallgatni kéne. Nem érdekelnek a lakóte­lepi történeteid. Mi van, beijed­tél?" — Boldog emberek. — Te Mari, mire mondtad azt, hogy késő, és hogy — meg az­lan... ? — Meg aztán, meg aztán. Hát aztán! — Talán már eljegyezted ma­gad? — Persze — hazudta bosszú­san, de határozott magabiztos­saggal a lány. — Én meg úgy hallottam, nemsokára vőlegény leszel. — Hát lehet — válaszolta a fiú, majd szétcsattanva a méreg­től. „Pedig minden olyan derű­sen indult." — Menjünk, elálmosodtam. „Az öregek természetesen kü­lön szobába ágyaztak." „Lefekvés előtt egy vézna öle­les, félénk simogatás." — Jó éjt! „Meztelenül alszom, mintha várnálak." — Na, hogy sikerült? — Ügy érzem, mindent tud­tam. — Ha tudnád mennyire" druk­koltam érted. — Kösz. „Hát ennyi volt az egész? A vonat mindjárt indul, ki tudja mikor látlak ismét." — Búcsúzóul neked adom a kabala egeremet. Most már úgy sincs rá szükségem. És kösz a szállást, meg hogy elkisértél. „Hát-elmész Mari, hát itt­hagysz Mari?" — nem volt kedve lovább dudorászni. — Többet is tehettem volna . alig beszélgettünk. —, Bizony, alig. Nem csókolsz­meg? Fel kell szállnom, rögtön indulás. — Mari,.'; — Én nem vagyok ám elje­gyezve, tudod? — Ne-em? — magához szorí­totta a lányt. — pedig soha­sem voltam vőlegény — neve­tett megkönnyebbülten. — És szeretlek — súgta a fiú fülébe. — Hát akkor? — Jujj, indul a vonatom! — Én is szeretlek. Ne bőgj te csacsi, hát ez az egész nevetni­való, nem? — Így csak holnap tudok el­utazni. — Vagy holnapután, vagy az­után, vagy még azután — átölel­te a lányt, és fülébe duruzsolta, nogy: „Hát itt vagy Mari, te drá­ga Mari. Lá lá-lá-lá-lá..." Kézénfogva a kijárat felé in­dultak, mint az előző napi érke­zéskor. Aznap minden olyan szépen folytatódott RÓZSA IMRE A vasúti kocsi fülkéjében ket­ten ülnek. Az apát régről ismerem. Abból az időből, amikor kevés volt a gondolkodá­si idő, és Kraut Imrét egy négy­lét hajtott pecsétes igazolvánnyal falura küldték: — Ahol a front elvonult, ki kell osztani a földet. Az a fontos, hogy a földet mi­előbb kiosszátok, és induljon meg a munka... Most a tájat néze­geti a vonatablakból. Azt a tá­jat, amelyik ez idő tájt minden évben ugyanazt mutatja magá­ból: a sárga tarlókat, a permet­tői kéklő szőlőt, a dűlőutak fel­felhabzó porát. A vonat a pálya teherbíró képessége miatt az egész vonalon csökkentett sebes­séggel halad, a súlyos motorkocsi üres a szerelvény elején. Elfogni egyetlen pillanatot, amelyben benne van mindaz, ami azóta történt? Régi jegyzeteimet nézegetem, ami még nem kalló­dott el... Csetény? 1950? Vagy 1958? Nem tudom eldönteni, seb­tében írtam. A templom előtt oda­jött hozzám egy fiatalasszony. Iz­zott a gyűlölettől: — Legjobban az fájt nekünk, amikor az a má­sik újságíró a gyerekeinkről írt, hogy mákhéjlevessel altatjuk őket. Mit gondol? ... Másik jegyzet: du­nántúli falu. A hídnál a festőmű­vész egy öregasszony fejét raj­zolja. Autóbusz kanyarodik el, az öregasszony utánafordul: — Azt mondtuk, minek ide a busz, hi­szen azelőtt csak le a cipőt, az­tán befutottunk a városba, ma pedig négy járatunk van... A téesz-brigádvezető délután kivitt a présházba. Ivás közben arról faggattam, hogy milyen volt az élete negyvenöt előtt. Azt felelte: — Ügy emlékszem, hogy nagyon sokat fáztam. Mindig hideg volt... Néhány évvel később ugyanazon a tájon: a püspök azt kérte a me­gye vezetőitől, hogy szeretné meg­látogatni az egyik termelőszövet­kezetet, amelynek a földje vala­mikor az 6 körzetéhez tartozott. Lehetővé tették. A fekete autó begördült a téesz udvarára. A tagság megszokta a fekete autó­kat, a püspököt leültették az iro­dában, kezeltek vele, és elmond­ták. hogy azóta mi történt velük. A beszélgetést egy pohár borral zárták le. A püspök hazafelé egész úton értetlenül gondolt vissza a látogatásra: — Ezek az emberek húsz éve még a kastély gyepjére se mertek lépni... Há­romszáz kilométerrel távolabb: Nyolcszáz szó családregény egy kucsmás, vastagon öltözött ember lép elő a jegyzeteimből. Vadonatúj háza előtt ácsorog, az építkezés befejeződött. Dicsérem a házát, valóban szép és tágas. A kucsmás ember a szomszéd házra pillant: Annak már anten­nája is van... A menetrend szerint még van idő az érkezésig. A fiú tizénhat éves lehet, eset­leg tizenhét. Feje fölött a cso­magtartóban tömött hátizsák. Nyílt, csaknem éle3 pillantással tekint ki az ablakon, majd kar­jait összefűzve, szemét lehunyva, fejét az ülés támlájának dönti, mint akinek semmi se köti le a figyelmét Olvasni nincs türelme. A tájat ismeri. Pillanatnyilag az foglalkoztatja, hogy megvannak-e még a kút mögött a színes kerti díszgömbök. Az apa visszagondol a tavalyi utazásra. Hazafelé a felesége a piros bortól kissé bódultan az ölébe hajtotta a fejét, s azt mondta: — Novemberben, ha majd feljönnek hozzánk látogató­ba. veszek ajándékba nekik egy száritót a fürdőszobájukba, amit fölszerelhetnek a falra... Az idén már csak ketten utaznak, az asz­szony márciusban meghalt Bóna Mihály már egy órája az állomáson várakozik. Kalapban, ünneplő ruhában van. Fekete gyászszalag a karján, mintha a pesti asszonyban a saját család­tagját gyászolná. Reggel úgy ter­vezte, hogy a fiúkat is kihozza a vendégek elé, végül másként ha­tározott: a gyerekek maradjanak otthon, segítsenek az anyjuknak, a legkisebb pedig, aki levélben biciklicsavarokat kért a pesti ba­rátjától, fejezze be a kisnyúl ket­recét, mire megjönnek az állo­másról. Nem türelmetlen, mégis elég gyakran kimegy a sínek közé, az agyagos partfalak felől várja a vonatot, de hiába hallgatózik: a Diesel-motor dübörgését még nem hallani. Visszamegy a váróterem hűvösébe. A blondellkeretes tü­körbe pillantva, mely mintha egyszerre csak az emlékek kútjá­Kiss Dénes c \Gr|Á G7 Q IfOlÁG k. JaJLlU cLZj D Kdyd Anyám borostyánban él — Könnye is megkövült Sírni sose láttam Szemén vascsillag ült Kezünket ha nyújtjuk sarló az S kapa sorson csorbult tekintetét hordozta haza f Az éjszakát fölkovácsolták s naponta ránk zuhant — Máig sem tudom nem tudom az ég volt-e még vagy már a hant. vá változna, saját régi alakja CS­nik föl, s Kraut ImVéé, ahogy fel­tűrt ingujjban áll a kovácsmű­hely előtt; egy perccel előbb ér­kezett a falu főtere, felől, ahol a falujárók leállították a teherautó­jukat. Krautot körülveszik a pa­rasztok. — Rossz a vetőgépünk, nem le­het vele rendesen dolgozni. Hiá­ba kaptuk a földet — hangzik a panasz, nyomában helyeslő mor­gás támad. Kraut hatalmas, szőrős karjá­val csöndet int. — Kijövünk és megjavítjuk — válaszolja határozottan. — Az eke is rossz. í ; • — Azt is megjavítjuk. Bóna Mihály közelebb furako­dik, hogy minden szót pontosan értsen. — A lovak a körmükön járnak! — kiált közbe. — Annyi baj legyen, majd megpatkoljuk a lovakat — fordul hozzá Kraut Imre. — A csizmánknak nincs talpai — Hozunk magunkkal susztero­kat is... Kraut hónapokon át minden vasárnap eljött a falujárókkal. Gépet javítottak, szekeret, csiz­mát, kutat, szerszámot. A vége­felé, amikor a falujárók már egyre ritkábban jöttek, Bóna Mi­hály meghívta Krautot vendég­ségbe: jöjjön el hozzá a család­jával. — Nincs még családom — vá­laszolta Kraut. — Akkor jöjjön most egyedül, és később, ha majd lesz család, akkor azokat is elhozza magával. — Mi, gyári munkások — ma­, gyaráztg Kraut. az első;, vendég­ségben — nagyon jól " tudjuk, hogy parasztnak lenni ugyan­olyan mesterség, mint teszem azt, lakatosnak lenni: Mi nem csúfol­juk a parasztot, hogy földeszter­gályos. Mi mindent nagyon jól tudunk, ha a nagygazdak szerint mi nem is vagyunk intelligensek. De tegyük csak fel a kérdést ne­kik, hogy ki segít a parasztnak? ók vagy mi? Mert mi segítünk. A múlt vasárnap panaszkodtak az újgazdák, hogy szereztek egv cséplőgépet. de nincs hozzá csapágy. Most hoztunk csapágyat. Azóta Kraut Imre minden év­ben legalább egyszer, a nyári sza­badság ideje alatt, ellátogat a családjával Bóna Mthályékhoz, akik rendszerint a téli hónapok­ban, disznóölés táján viszonozzák a látogatást Pesten. A fiú az órájára pillant: me­netrend i szerint negyedóra múlva megérkeznek. Az ő szemében a két család barátsaga az ükapáig nyúlik vissza, vagy még annál is régebbi időkbe, s ő már úgy tud­ja, hogy az ember életét nemcsak a folyamatos és fegyelmezett szolgálat tölti be, és a boldogulás fogalmába már nemcsak a jobb ebédek és a szebb ruha tartozik. THIERY ÁRPÁD t

Next

/
Thumbnails
Contents