Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-03 / 155. szám

12 Vasárnap, 1977. július 3. Tündérmese E

gy nyári szombat délután Csemetke Márton szolid tempóban vezette Trabantját a Balaton felé. Pontosan tartotta a követési távolságot, nem nézett sem jobbra, sem balra, de legkevésbé azokra a stopposokra, akik nagy szerényen beérték volna az ő műanyag dobozával is. Arra a fekete alakra, aki olyan kétségbeesetten integetett, mégis — tudja isten miért? — mar messziről fölfigyelt. Közelebb érve, megértette önmagát. A néni a megboldogult nagymamájára emlékeztette. — Szántódra megyek, ha megfelel a néninek, szívesen elviszem — szólt ki a kocsiból, megállva mellette. — Jaj, nagyon, az isten áldja meg lelkem — hálálkodott a néni, és meglepő fürgén már oda is penderült Csemetke mellé az ülésre. Az autó ment tovább, a néni motyogva hálálkodott. A férfi csak bólogatott, hümmögött, szóval nem válaszolt, nagyon elfoglalta a vezetés. — Mit csinál ez a szédült ürge? — hallotta egyszerre maga mellől Csemetke Márton. A hang fiatalosan csengett. Az előtte szlalomozó Dacia miatt már előbb negyvenre csökkentette a sebességét az óvatos férfi, most azonban, hogy fél szemmel az utasára pillantott, beletaposott a fékbe. A mögötte fölharsanó fékkoncert csak aláfestő zenéje volt a „jókívánságok" kórusának. Csemetke azonban nem hallott, és nem látott semmit, csak a csodát bámulta maga mellett. — Jótett helyébe jót várj — mosolyogott rá kedvesen a csoda, azaz egy húsz év körüli nagyon csinos szőke lány. — Maga, hogy kerül ide? — kérdezte kis idő után a férfi, a bűvölőn mosolygó lányt. — Kíváncsi voltam, hogy akad-e férfi, aki nemcsak olyan szándékkal vesz föl valakit... Tetszik érteni? — Tetszem érteni — sziszegte dühösen Csemetke —, és megkérem, hogy azonnal szálljon ki! — Tessék? — Értse meg kérem, én meghitt házaséletben élek, nekem nagy gyerekeim vannak, én ... — Még soha nem tetszett félrelépni ? — De kérem! Mi köze hozzá? Még mindig itt van? Könyörgök, értse meg, ha meglát minket valaki így ... Tűnjön el, de sürgősen ! — Bocsánat, de ha én itt, a nyílt országúton elhagyom az ön kocsiját, az borzasztóan gyanús lenne. Még azt hinnék, hogy erőszakoskodni tetszett velem, és én menekülni voltam kénytelen. Nem ig- '.? — De ... — szívta a fogát Csemetke. — Nagyon kérem, hogy vegye vissza a parókáját. Aligáig elviszem. A Trabant indult tovább. A férfi időnként rápislogott a mellette ülő maszkból rávillanó szempárra, és nyelt egy nagyot. — Megszomjaztam, innom kell valamit — szólt Lepsénynél, és letért a balatoni útról. — Annyit már tudok önről, hogy nős, és két gyermeke van... — mondta a lány, az első korty kóla után. — Ezt soha nem tagadtam, de azért... Maga mondta, hogy jótett helyébe jót várj. Nos, én várom a jót. — Helyes. Lenne néhány nagyon jó kérdésem. — Állok rendelkezésére. — Házassága előtt hány nővel volt dolga? Eggyel sem? Eggyel? Háromnál többel? Tíznél többel? Nos? — De kérem, egy férfinak a nővel sokféleképp ... — Ez a következő kérdés. Hánnyal volt csupán plátóian, hánnyal csókolózott is, hánynyal... — Nem beszélnénk talán másról? — vágott közbe ingerülten Csemetke. — Jaj, dehogynem, mindenre sor fog kerülni — mondta a lány, és kinyitotta a füzetet, amelyet közben elővett a táskájából. — Tehát? — Mi az, hogy tehát? — Még nem tetszett válaszolni az első kérdéscsoportra ? — Kérdéscsoportra? Miféle kérdéscsoportra ? — Már nem tetszik emlékezni? Megismétlem. — Ne tetszikezzen, mondja csak úgy, hogy Márton, vagy Marci! — Kérem, Márton, vagy Marci, amíg az első kérdést nem ikszeltem be, hiába türelmetlenkedik, nem megyek tovább. — Nekem már volt dolgom egynéhány nővel... — Néhány az lehet három, de lehet tíz is. Számot tessék mondani, kábé... — Unom ezt a játékot — fakad ki Csemetke —, kedves izé... — Ez nem játék uram! — háborog sértetten a lány —, hanem tudományos fölmérés a nős férfiak komplexusairól és motivációiról. — Vegye vissza a parókáját, és jöjjön! Elviszem Aligáig. — Kösz. Csak előbb beírom a választ a tizenhetedik kérdésre. Ez a legdöntőbb adatok egyike, így hangzik: A házasságon kívüli kapcsolatot a) Keresi? b) Elfogadja? c) Visszautasítja? — Tehát válasz: b) „Elfogadja." — Pontosabban: elfogadnám. — Ez nagyon jó válasz, a tizenkilencedik pontra: Képes-e harcolni a szerelemért? Válasz: nem. SÖLYOM LÁSZLÓ Bogdán Szusinszkij Az utolsó átkelés Bogdán Szusinszkij (1946-ban született) fiatal ukrán lyőirat szerkesztőségi tagja. Megkapta az Ukrán Szövetíró, aki Odesszában él, több novella és elbeszélés szerző- ségl Köztársaság Komszomol KB Írói különdíját és a je. Az Idén jelenik meg Moszkvában orosz nyelven a Bagriekljról elnevezett területi írói érdemérmet és dijat, tehetséges fiatal prózaíró gyűjteményes kiadása, Kijevben Múlt évben járt a Bajkál—Amur vasút építésén és az ott pedig az első regénye. Bogdán Szusinszkij szerkesztője az látottakról írt néhány elbeszélést. Ezek egyike az itt kőodesszai „Komszomolszkája Iszkra"-nak, á „Horizont" fo- zölt elbeszélésA

ködből előtűntek a hegyek, és Mirás egy pillanatra meglátta a közeli hegygerinc csúcsát. Ez olyannak hatott, mintha egy látomás lett volna; amely abban a pillanatban tűnik el, amikor jobban szemügyre szeretnéd venni. Emögött a hegygerinc mögött nem lehet sem erdő, sem valamiféle óceán. Valamilyen sivatagnak kell lenni, melynek nincsenek határai, egy kihalt vidék talán, ha egyáltalán lett volna itt élet .Vagy egy most éledő világnak hihetnéd, ha nem lenne ilyen halálos lehellete. A menetoszlop alig látszott a távoli havas vidéken, melyet a dér fehérre festett. Ez a menetoszlop lassan, de feltartóztathatatlanul haladt előre a sivatagban. A tajga átengedte őket, de nem fogadta be. A tajga számára közömbösek és idegenek maradtak. A szél tépte a ködfüggönyt, és úgy tetszett, hogy valahonnan az ég aljáról csúszik parta a megdermedt sziklahalom. Amikor ezt Mirás meglátta, teste megfeszült, tekintetében ijedtség, csodálkozás és megdöbbenés volt. — Az utolsó... ez az utolsó.. — gondolta ő, és a tekintete a jégen kígyózó emberi alakokra tévedt, amelyek lassan haladtak a túlsó part felé. A megjárt utak és ez az út, amit még meg kell tenni ennél a hegygerincnél véget ért, ha egyáltalán eljutok odáig. A folyó túlsó partján minden olyan ingatagnak és bizonytalannak látszott. Mikor és ki győzte le itt a természetet, s milyen szükség hajtotta az embereket ezekre a hófedte sziklákra? ó elég sok évet élt Szibériában, jól ismerte Szibéria természetét, mindennapi életét. Azt is tudta, hogy a hágón túl lenni kell vadásztanyáknak, amelyeket az erdőben a téli szél álomba ringat, és azt, hogy az -erdőkben zajlik az élet, úgy, mint ezen az oldalon. De nem tudott belenyugodni ebbe, mert valahányszor új folyó vagy hegygerinc állta útját. Ugyanaz a csodálattal vegyes félelem fogta el, mint amikor először lépett erre a földre. Dolgozott nagy építkezéseken Karéliában, az Uraiban és fenn, Északon. Az egész életét „úton töltötte", amelyeket ő épített, s építette annak a lehetőségét is, hogy ezen az úton visszatérjen ebből a néptelen világból kedved es vendégszerető szülőföldjére. De az évek folyamán egyszer sem élt ezzel a lehetőséggel. Amikor befejezték a vasútállomást vagy az új útszakaszt, ugyanaz az érzés ragadta magával, mint amikor először indult erre az építőmunkára. A kilométerek ezreit tette meg úttalan utakon, és csak időnként állt meg megpihenni, mint sivatagi vándor az oázisban, hogy azután újra továbbinduljon, és folytassa ugyanezt. — Kevés... — mondta rekedt hangon Rubács. Megtörölte jeges, kérges kesztyűjével a bajuszát, és a folyóra mutatott. — A jeget vágd ki, féllábszá-. rig. Rubács bátyó nem öngyilkos ... Rubács arca japán maszkra emlékeztetett, melyet dér borított be. A bajusza feleslegesnek és sutának tűnt. A hidegtől megvastagodott és elvesztette eredeti formáját. A megdagadt szemhéjak alatt a szeme is elvesztette fényét. — Látom — felelte Mirás, bár egész a part szélén állott, de a lékekhez nem ment. Mikor ők a tajga útjait rótták, a helikopteres csapat leszállt itt, és megmérte a jég vastagságát. — Hiszen mondtam, itt van a legjobb hely a tábortűz számára. — Bár már olvad a hó, ő ezt észre sem veszi. Éjszakánként arról álmodik, hogy mezítláb futkos a Deszna partján. Mirás bólintott, és szótlanul a buldózerhez ment. Ó akkor is igenlően bólogatott a fejével, amikor nem értett egyet. Társai hallgatagságát tudomásul vették és értették egymást. Mirás utoljára Uszty-Kindben „üldögélt", mint az építkezés vezetője. Uszty-Kind egy kis állomás egy vasútvonal végén. Ott az ember úgy érezte, hogy minden út véget ér, mögötte nem lehet más, csak folyó, tajga vagy mocsár. Mirás akkor azt remélte, hogy az építkezéseken ez az utolsó állomása, de nem tudott nyugton maradni. És most már harmadik éve, hogy folyótól folyóig és hegytől hegyig vándorol. Most még vadabb vidéken, a Bajkál—Amur vasútvonalat építi. Mária, a felesége sokáig kérte, hogy maradjon meg Uszty-Kindben, és ne vándoroljon tovább. Az utak kifárasztották őt, és szeretett volna megpihenni már, de mégis azt kérte, hogyha meghal, az út mellett temesse el. És ő tajgában hagyta őt, egy dombon eltemetve, a folyó és a vasútvonal között. Azután neki sem volt maradása, elindult ezen az úton, az öregség és a magányosság útján. — Ez a hágó az utolsó. Ha az építkezés bázisa tovább megy, akkor a sziklák tövébe építek egy házikót. De száz kilométerre minden állomástól. Egész életemben utakat építettem. Ott akarom leélni életem utolsó szakaszát, ahol nincsenek, és nem is lehetnek utak. Ehhez jogom van. — ön gyorsan jár — mormogott Rubács. Ezek olyanok, mint én fiatal koromban! Nézze csak meg ezeket a „pingvinekef", ketten már a kesztyűket szárítják. De Mokov tartja magát. Pontosan olyan, mint Rubács bátyó fiatal korában!... — Ez a Rubács már nem félti a főnökséget — állapította meg magában Mirás, amíg Rubács üres fecsegését hallgatta. Semmi tisztelet nincs benne. Ki kell találni valami büntetést a számára. De milyet? A buldózerek vezetői észrevették a menetoszlop főnökét, és felzúdultak. Még oda sem ért, már tudta a véleményüket. Egyébként is milyen véleményük is lehetne? „A jég nem éri el a megfelelő vastagságot. Átkelni veszélyes...!" Mintha ő nem is tudná, hogy „nem éri el a megfelelő vastagságot", és hogy „veszélyes". A léket csak azért nézte meg, mert tisztelte ezeket az embereket. A folyón a meglékelt helyen bugyborékolt a víz, s úgy szállt fel a_ gőz, mint egy gejzírből. Mirás elindult a partra, és mind a négyen szótlanul baktattak utána. Ott, a gépek között tartották a megbeszélést. Parancs csak parancs, de hogy hogyan hajtatja végre az ember, azt mindenki maga dönti el. — Hát élet ez? Szibériában sok folyó van, Rubács bátyó pedig csak egy — morgott Rubács. Neki mindegy volt, hogy hallgatják vagy nem. — Ilyen jégre én nem megyek rá! Ha fürödni kell, akkor inkább az óceánban fürdők. — Megfürdetnélek én téged még egy kis patakban is — mondta szelíden elgondolkozva Mirás. — Csak az a baj, hogy nincs rá időm. Honnan az ördögből pottyantál te a nyakamba? — Én átkelhetnék a gépemmel volna. — Csak Mohov álljon el ezzel az abrakadabrával — és belerúgott a hernyótalpakba a ezen a jégen — mondta Rubács, mintha csak magában beszélt csizmájával —, hogy Rubás bátyó lássa az utat.. — Szárítsd a kesztyűdet! — vakkantott mérgesen Mirás. Először mondta ki ezt az - utálatos mondatot. Ez Rubács szavajárása volt, ezért különös hangsúlylyal ejtette. Szándékosan még hozzátette: — Szárítsd a kesztyűket, és hagyj békén engem! Mohov szótlanul állt a radiátornak támaszkodva, és a folyót nézte. Mirás követte Mohov tekintetét, és ahogy jobban az arcába nézett, megértette, hogy ő is kész átkelni a folyón. Mohov az egészen más. Ezzel a negyvenéves férfival a csapat megalakulása óta együtt dolgozott. Nem az első folyó és az első hegygerinc, amely az útját állta. Ö elindul a jégre, csak egy fél mozdulatot kell tenni. Ha el is indítana Mirás, csak azért küldené, mert tiszteli a bátorságát. De ez az átkozott jég nem ismer Sem bátorságot, sem félelmet. Rajta mindenki egyenlő, és mindenki halandó. Gyámolatlanul tekintett a tajgára. Az évszázados cédrusok egészen a folyó partján álltak, megdermedve at ünnepélyes csendben. — Arra a hegygerincre még feljutok — nyögte Mirás traktorra ülve. — De nem tovább. Még a múlt nyáron haza kellett volna utazni Tájuriból. De az első csoportnak Uszty-Kinditöl szüksége volt a tapasztalatára. Most már százak rendelkeznek ilyen tapasztalattal, mint ő. — Felépítem majd a házam a hegygerinc alatt. Még irigyelni is fognak. — Majd lassacskán megyek, Nyikoláj, lassacskán, nyugodj meg... — nyugtatta Mohovot, aki be akart nyomakodni a gép vezetőfülkéjébe. — Várj meg itt! A gépet ne féltsd! Elindította a gépet, és a lejtős partról óvatosan ereszkedett le a jégre. — Ezen az utolsón pedig úgyis átkelek, ha a fenekén kell menni, akkor is. Át, bizony! Ez az én privilégiumom! Amikor már a jégen haladt a járművel, kinézett a vezetőfülkéből és látta, hogy Mohov szalad a gép után. — A gép mellett elpusztulsz! — mondta neki Mirás. Ezt egyszerűen, nyugodtan mondta, de olyan hangsúllyal, hogy valami rettenetesről, elkerülhetetlenről beszél, amire ő már' régen felkészült, de mindenki óvott tőle. A hernyótalpak melletti jeget figyelte. A jég ropogott, de nem szakadozott be. Legalábbis itt, a part közelében nem. — Tehát elbír ... Ha beszakadok, úgyis észreveszem ... Becsukta a vezetőfülke ajtaját, és nagyobb sebességre kapcsolt. Ha ezt más valaki cselekedte volna, biztosan a fejét veszi. Tudta, hogy amit most csinál, abban nagyon sok a rizikó. Nincs benne csepp józan megfontolás sem. Ez egyáltalán nem zavarta őt a túlparton, hogy Mohovnak oktatóan magyarázzon a lánctalpak nyomán megjelenő vízről. Mintha ez lett volna az egész dolog lényege: — Látod, így kell csinálni! Kapaszkodj a földbe, és hajts fel arra a kopasz dombra! Szükségünk van az útra. És most felejts el minden egyebet! Amikor visszatért a menetoszlophoz, már a következő gép ereszkedett a jégre. — Tarts jobbra a nyomoktól! — kiáltotta a vezetőnek. — És ha bármi történne, azonnal ugorj ki! — és egészen halkan hozzátette: — Én ott leszek melletted. Ment a gép után, és érezte, hogy minél tovább halad, annál jobban keríti hatalmába a bizonytalanság. Rettenetes érzés vett rajta erőt, mint minden esetben, amikor szeme láttára kockáztatta valaki az életét. Magát nem féltette. Amikor ő volt veszélyben, ennek a félelemnek századrészét sem érezte. Ügy látszik, hogy a négy, háborúban eltelt év sem, és ezek az átkelések sem tették nyugodttá, hidegvérűvé. — Én itt vagyok — bizonygatta Mirás a gép után sietve. — Menj, és ne félj semmitől — én itt vagyok... Kifulladva, így kísérte a harmadik és a negyedik gépet is. ö hitt abban, hogy a jég is, az emberek is kitartanak addig, amíg közöttük van a folyón. Az utolsó vontató túlságosan lassan halad, Mirás megérezte, hogy Rubács, aki vezeti a gépet, fél a folyótól. Még a lélegzetét is visszafojtva lopakodik a jégen. Fél jobban rálépni a gázpedálra. „A folyót hallgatja" — gondolta bosszúsan Mirás, és lépkedni kezdett a gép mellett. Ezt minden ingerültség és rosszindulat nélkül gondolta, ö is jó párszor „hallgatta" a folyót, amíg meg nem értette, hogy ez nem jelent menekülést, de megérteni — az még kevés. Azonkívül utolsónak átkelni a legnehezebb. Át kell rohanni a jégen. Ez minden. Átrohanni. — És te mit csinálsz ... — hirtelen megérezte, hogy a jég megingott a vontató alatt, és lassan süllyedni kezdett. — Te meg csak lassan, lassacskán ... Mirás jól emlékezett, hogy a jég nem ropogott alattuk, hanem lassan és könyörtelenül süllyedt, és a jég-víz ólmos keverékébe kezdett merülni a vontató. Amikor Rubács észbe kapott, és kiugratta a gépet a partra, ő még sokáig vonszolta magát a térdig érő vízben, és hiába erőlködött, hogy kinyissa a szemét, hogy tájékozódjon. Végül magához tért, és rájött, hol van. Hallotta, hogyan átkozza Rubács az utat, és őt magát is, aki a sűrű ködben érte jött. Amikor Rubács félelemtől elfehéredett arcára nézett, az ajka megrándult, és alig észrevehető mosolyra derült. — Nem segítenek — mondta megsemmisülten Rubács. — Az átkok már nem segítenek. Ha felmelegedhetett volna jól, sok tanulságosat mondhatott volna ennek az elkényeztetettnek. Méghozzá türelmesen, talán százszor is elmagyarázta volna neki, hogy mibe kerül nekik ez az út, s mi mindent érdemes feláldozni érte. O tudta azt, ami Rubácsnak eszébe sem jutott. Nevezetesen, hogy ők majdnem mindnyájan, akik néhány átkelést megértek, már „úthoz vannak láncolva". És egész életükben hajtja őket egy különös vágy folyótól folyóig. Egyik nehézség után keresik a másikat, még nagyobbat és elkerülhetetlent. Semmilyen erő sem képes arra kényszeríteni őket, hogy lemondjanak erről a nomád életről, erről a sorsról. (Fordította: Győrky János)