Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-03 / 155. szám

írók a Tisza táján Tudomány és felelősség Polner Zoltán — Három évig dolgoztunk egy szobában. Csak most tűnik fel nekem, hogy a régebbi múltadról semmit sem tudok... — Akkor elő a dokumentumokkal! Tudod, hogy nem szeretek csak úgy a levegőbe szavalni. Előkerül egy iratgyűjtő. Benne mar sárguló újságlapok, látok egy kézzel írt színlapot is. — No, olvasd! Részlet a DM 1950. december hatodikai számából: P. Lippói Zoltán gimnazista úttörőoperettet írt, melyet a VAOSZ-klubban mutatnak be. Az előadást Káldor Jenő rendezi, a zeneszerző Mison Gusztáv. — Szóval, operett.. — Operett, és művésznéven. Egyébként ebben a darabban játszott először színpadon Lehoczky Zsuzsa, és méghozzá fiúszerepet. De nem így kezdődött... — Hanem? — Slágerszövegekkel. Bakos Gézával öt elég sikeres számot hoztunk össze. Ez még negyvennyolcban volt, amikor felvettek a magyar zeneszerzők és szövegírók tagjai közé. Nagykorúsítottak, hogy felvehessem a honoráriumokat. — Aztán? — Aztán az egyetem következett. — Irodalom nélkül? — Hogy anélkül-e, nem tudom ... Tény, hogy minden évben, a soros katonai gyakorlat idején csináltunk a srácokkal egy-egy revüt. A legtöbbjét én írtam, rendeztem, de konferáltam is. — Ez is színház ... — Nekem már negyvenöttől volt színházbérletem. Láttam itt Bartos Gyulát, Ladányi Ferencet. Színházi rendező szerettem volna lenni. — És? — Kétszer jelentkeztem. Azt mondták, legyek- inkább színész ... Annak felvettek volna. — Az első versek? — Akkoriban már tanítottam a makói járásban. A magány érlelte meg bennem őket. Meg nem is volt más lehetőségem. A vers az egyetlen műfaj, amiben rendező is, színész is az ember. Az első komolyabb vers is a színházról szólt. Lődi Ferenc közölte a színházi újságban. — A tanárság állomásai? — Pitvaros, Csanádpalota, Ferencszállás, Kiszombor, esti iskolában tanítottam Klárafalván is. — Az álomról, a színházról tehát végleg lemondtál... — Nem egészen. Közben egy évig segédrendező is voltam. — Hány esztendő volt ez ott, a kisiskolákban, a vegeken? — Nyolc. — Mit tanítottál? — Mindent, amit egy kisiskolában kell, Testnevelést is,t< I — Tagja voltál Makón a Juhász Gyula irodalmi körnek. — Jó évek voltak azok. Onnan nőtt ki elődöm, Varga Akos is. — Nem véletlenül mondod a nevét. — Nem. Hatvanötben kerültem a Hírlaphoz, a sorrendben ez következik már. — Akkor három éve jelent meg az első versesköteted ... — És nyomdában volt a második. — Abban már voltak folklórversek is. — Tudod a történetüket? — A kezdetektől: nem. — Ferencen kezdődött. Készítettünk egy felmérést az akkori járási tanácselnök, Forgó István segítségével. Házról házra jártunk kérdezősködni. Mit esznek vacsorára, látták-e a Balatont, meg efféléket. Közben akadtunk bele néhány érdekes szokásba, babonába, hiedelembe. Nem akartam én akkor még fel is gyűjteni őket, dehogyis akartam. — Hát ki akarta? — Szemben ül veled, a feleségem, ő biztatott, látott fantáziát a dologban. Nem beszél tovább, körbemutat a szobában. A falakon népi tányérok, mögötte a polcon közepes nagyságú hegy magnókazettákból, a sublódon egymasra tornyosulva tömött dossziék. — Csongrád megye valamennyi községében jártam. Ehhez a legtöbb segítséget a laptól kaptam. Adott nekem a Cs. m. Hírlap 10 évet, hogy néprajzi gyűjtőszenvedélyemet kiéljem. Közben persze elvégeztem a munkámat is. — Először hatvannégyben az Üj Írás ajlott hírt arról, hogy ezekből a gyűjtött anyagokból versek is születnek. Ezt írtad akkor: „Ügy érzem, hogy a szegénység ősi, kallódó parasztmítoszának még föllelhető darabjai ezek, és szeretném megmutatni őket a vers és a megismerés döbbentő élményötvözetében." — És hét verset hozzá! — Mit adott neked ez a gyűjtőmunka? — Körülbelül tízezer emberrel beszéltem. Az adatközlőim több mint fele ma már halott. Érthető, hiszen ezeknek az embereknek a zöme a múlt században született. Láttam őket, beszéltem velük, betegek voltak, elesettek, kicsikék. Ámulva hallgattam őket, hogy mi mindent tudnak, milyen szépen beszélnek. És megismertem a magyar történelmet is általuk, a szövegek legnagyobb része visszavezethető a középkorig. — Ügy hallottam, könyv lesz ebből... — Jól hallottad. A Somogyikönyvtár adja ki. Húsz ív. — Címe? — Föld szülte fáját. — Műfaja? — Ez már bonyolultabb. Odalép a könyvespolchoz, leemel egy vaskos kötetet. Erdélyi Zsuzsanna egyik néprajzi monográfiája. — Innen írd ki! írom: Archaikus apokrif imádság folklórkategória. — A gyűjtött anyag egyébként tájnyelvi leírásban, szövegkritikai kiadósban készül. Két hónap még, és olvashatod, akkor jelenik meg legfrissebb verseskötetem is a Magvetőnél, Táncoltató címmel. — Folklórversekkel? — Külön nem. Én a költészetemet még mindig a kísérletezés stádiumában levőnek érzem. A fogalmi jegyeket szeretném még jobban közelíteni, a népköltészethez kapcsolni. Felnéz, legyint dühösen: — Te is tudod, a költészetet nem lehet magyarázni! Egy sor dologban közelebb értem, mármint ahhoz, amit elérni szeretnék, ennyi az egész. — Akkor? — Akkor erről ennyit! A feleség, Katona Judit kávét hoz. Kortyolunk egy-két aprót a borból is. Kinga lánya egy babát nyújtogat felénk a járókából. A képeket nézem a falon. — A régi Művészklubra gondolsz! Nem kérdi. Megállapítja. öt évig csináltuk, igaza lehet. — Azért, tudod, nekem mégis a vásárhelyiek a legkedvesebbek. Egy művészi alapállást fejeznek ki. Almási, Csikós, Németh .., Közérthetőek, drámaiak, szenvedélyesek. Testvéreimnek érzem őket, különösen Németh Józsefet. Fekete-robbanású művész. — Az újságírás mit jelent neked? — Két dolgot: megélhetési lehetőséget, és emberi kapcsolatokat. — Már régen akarom kérdezni tőled, hogy honnan van benned a diplomagyűjtési szenvedély? — Elvégeztem az egyetemet, ledoktoráltam utána, Thomas Mann volt a témám, aztán marxista egyetemre jártam, újságíró iskolai bizonyítványt szereztem, legújabban a dramaturgia szak hallgatója voltam Pesten. Eddig ennyi. De mindig keveslem. Megcsináltam az első néprajzi kötetemet, de nem vagyok igazi szakember ebben a témában. Egyelőre. Beszélek angolul, de ezt még tökéletesíteni kellene. — A kérdésre nem válaszoltál. — Válaszoltam. — Amennyiben? — Hogy mit nem tndok, azt csak én tudom. — Színészektől szokták kérdezni, én mégis megkérdezem tőled: van-e valami, amit még nem értél el? — Van. ötvenéves koromban írok majd egy drámát. — Ezért tanultál dramaturgiát? — Ezért is. — Tehát hat év múlva. — Meglátjuk. De várj csak, valamit meg akarok mutatni neked. Előkerül a magnó. — Volt nemrégiben egy szerzői estem Pesten. — Annak az anyaga? — Figyelj! — Ez Jancsó Adrienne, mit mond, honnan gyűjtötted? — Kiszombor. Szóval elmondta Jancsó Adrienne ezt az imát, aztán feltettem neki, meg a többieknek az eredetijét, ezt. Hallgatjuk a magnót. A parasztasszony szavai, sírása döbbenetesen szép. — No, hallod! Ez a lényeg! Ez a magyarázat! PETRI FERENC K

orunk tudományának jellemzőiként csupa nagyszerű, sőt félelmetes adatot, elismerésre méltó, nemegyszer a lehetetlent idéző vállalkozást, a jámbor szemlélő és haszonélvező számára érthetetlen, felfoghatatlan álomvilágot szoktak mutatni. Sokan úgy tekintenek a tudományos emberre, a tudós kutatóra, mint afféle modern varázslóra, jelenünk, de még inkább jövendőnk igazi urára. Szó se róla, nem egy tudományág művelői alaposan rászolgálnak erre az áhítatos tiszteletre, hiszen már szakmai nyelvük, belső használati kifejező eszközük is zordonan magasodó fal minden avatatlan tekintet, kíváncsiskodó idegen előtt. Azután a műszerek csillogó vagy éppen jellegtelenül meglapuló titokzatossága — a látogató minden magabízó hite elszáll, a vár bevehetetlen. Ebben a világban is létezik, létezhet hamisság? Igen. A tudomány alkotóműhelyei, a különféle nemes és nagy tiszteletű intézmények nem mentesek az emberi gyarlóság kimeríthetetlen alakváltozásának következményeitől. No persze, hiszen a tudós is ember, megtéved a sok tízezer közül néhány — ez még igazán nem olyan nagy ügy, mondhatnánk, egy kézlegyintéssel elintézve a felháborodást. Sajnos, a helyzet ennél bonyolultabb, ezért elemzése is alaposabb munkát igényel. Élvezetes olvasmány jelent meg a közelmúltban Beck Mihály debreceni professzor, akadémikus tollából: Tudomány — áltudomány címmel. Sajnos a könyvecske szinte megszerezhetetlen ritkaság •+• hogy eláruljuk legfőbb hiányosság —, hiszen példányszámának megállapításánál úgy tűnik nem bábáskodott a tudományos előrelátás. Afféle minigyűjteménye ez a könyv a tudományban érvényesülő csalások és öncsalások leghíresebb eseteinek, lehetőség szerint tipizálva ezt az érdekes kollekciót. Milyen különös jelensége a tudománynak, hogy csalás jószerivel alig fordul elő, az öncsalás viszont igen gyakori a tudományos kutatásban. Bizonyosan összefügg ez a kutató ember sajátos lelkiállapotával, a célkitűzés elérésének mohó vágyakozásával, a szándék és törekvés erős belső késztetésével, az áhított felfedezés elérésével. S a kutatót oly erősen eltöltheti ez az emésztő hajsza, hogy megfeledkezik az önkontroll vastörvényéről. Nincsen elfogulatlan kutató,' Irányítója minden kísérlet elé több-kevesebb várakozassal tekint, s ez a felfűtöttség a tét arányában növekszik, hiszen siker vagy kudarc nem egyremegy. • A kutató ideje, energiája, tudásának felhasználása, a vizsgálatban alkalmazott gépi berendezések, a kiszolgáló személyzet — mind értékteremtő tényezők, amelyek elfecsérlése anyagi kárt okoz. E szerint biztosra kell menni, kerülve a kockázatot, s csak a véglegeset közölni? Nem, ez nem lehet a megoldás útja, hiszen a tudományos igazsághoz vezető út jószándékú tévedésekkel van kikövezve, s ezeknek a tévedéseknek is meg kell jelenniük! Érdekes megfigyelni, hogyan alakult át a közvéleményben a tudás alakja. Valóban, igaz nagyon régen, amolyan Faust-féle legendák fonódtak köréje, s nem is olyan régóta — mintegy száz éve — lehet mindenféle hókuszpókusz nélkül végezni ezt a munkát. Mint annyi más területen, a forradalmi változást itt is az iparosítás okozta, erre utal Engels híres kijelentése is, a gyáripar tudományfejlesztő hatásáról Napjainkra azután a tudományos kutató mór kutatócsoportokban dolgozik, ha nem tiszteletlen a jelző — csapatjátékos lett. Nem múlt ugyan el a nagy egyéni felfedezések kora, de rohamos ütemben növekszik a munka közösségi jellege, s ez megváltoztatja a kutatás sok-sok összetevőjét. Egyben újabb biztosítékát is jelenti a tudományos eredmények igazságértékének, hiszen a kollektíva véleménye, tárgyilagossága az álláspont garanciáját növeli. Közölj vagy pusztulj — gyakori jelszó, a tudományos műhelyek egyik visszatérő problémája, hogyan egyeztessék össze mindennapi munkájukkal a publikáció kényszerítő vonzásait. Ahogy Beck Mihály is írja, a különböző foglalkozási ágakban az előmenetel feltételévé vált a tudományos eredmények elérése helyett az ezzel kétségtelen öszszefüggésben levő, de sok esetben rendkívül félrevezető dolgozatszám. Ezért nagyon elharapózott sok részeredmény külön-külön való közlése, és nőtt az értéktelen vagy éppenséggel hami» közlések száma. Meglepő, elgondolkodtató adatot közöl könyvében: hozzávetőleges becslés szerint általában a lényeges információk több mint 90 százaléka az összes folyóiratoknak kevesebb mint 20 százalékában lat •napvilágot. A papírtengerben azután természetesen komoly nehézséget jelent a tájékozódás is, hiszen könyvek, folyóiratok áttekinthetetlen óceánjaiból kell megtalálni azt a keveset, ami fontos. A jelenlegi helyzet nehézségeit tükrözi, hogy az újabb és újabb nemzetközi szakfolyóiratok kiadását néhányan olyan veszélyesnek tartják, hogy felhívások jelentek meg az új folyóiratok teljes bojkottjára. Ez a szakirodalmi dzsungel kedvez azoknak, akik idegen tollakkal akarnak ékeskedni, s bizony a plágium kifinomult módszerei ellen nagyon nehéz védekezni. Amit eddig a kutatókról mondtunk, mindaz sokkal harsányabb hangon és a szerénységet, a tudomány iránti alázatot hírből sem ismerve jelenik meg a különféle rangú sarlatánok és kóklerek világmegváltó seregében. Felfedezések, világboldogí_ (Folytatás a 6. oldalon.^ j Zalán Tibor Hajamat szeretted Abonyból hová tengerek liánok utánad fordulok gerincedre látok Az ablak fakó egén negatív darvak disznóvér a kövön hajnal akarlak Gyémántsöprűk a háztetőkön szelek a tónál fejemmel labdázik két gyerek Konyhák szerelemszag kifosztott udvarok a halottak szájában ezüst homok Már régen mindig ebben a szobában fel-alá fel-alá bakázik a lábam ittam és írtam a cigarettafüstben zöld fotelomban üldögélt az Isten Emberiség utáni délután van Nap égő kopoltyú verdes a hiányban hajamat szeretted benne maradt kezed kócolja fésüli mintha még veled Madarak kék árnya felbomlott béke elindul a hóban kékellik a lépte és viszi magával amit csak ő vihet nem-voltat voltat ami talán lehet Gyávaságunkban ki asszonyom voltál magad helyén márvány hidegeket hagytál eszméletem horizontján túl a vonat Varjak az őszben hantolják arcomat. Csorba Győző Két keserves ÁRNYÉK Egy-egy jelzés? vagy testem véletlen botlása volna? Eszembe jut: hogy is folyik le majd a szörnyű torna. AJAJ! Ha megérem, így csoszogok majd? s a nyálam, az is így csorog majd? „Idilli öregség!" ajaj! Az ember, ajaj! még kimondani is rühelli.