Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-24 / 173. szám

Vasárnap; 1977. július 24. 11 Délután volt, mikor a vonat fáradt pöfékeléssel bedöcögött a pécsi pályaudvarra. Az öreg már vagy negyedórája ott állt a csukott ajtónál, s elgondolkozva figyelte a tovatűnő tájat. Amikor a vonat egy utolsó szusszanással végre megállt, elsőnek igazította lábát, a vaslépcsőre. Akkurátus lassúsággal lépett, vigyázva minden apró mozdulatra. * A néni a peronon sétált fel-alá. s mikor az öreget meglátta, az első pillanatban megérezte, csakis ez az ember lehet az, akire ő vár! Ösztöne súgta szinte, hiszen szemüveg nélkül már csak igen gyengén látott. De a szemüveget most igazán nem vehette fel. Remegtek a lábai, de azért megindult az öreg felé. Aztán ott álltak kéz a kézben, percekig ... nézték egymást. * A buszból szótlanul nézték mindketten a keskeny, kanyargós utcákat, de valójában egyiküket sem érdekelte. Mikor megérkeztek a kis hegyi paradicsomba, először a kis kerti lócát húzták a terebélyes gesztenyefa alá. Erre ültek mindketten, távol egymástól, s a boldogságtól. A néniről néha enyhe levendulaillatot vitt a szél az öreg felé. Ilyenkor az mélyeket szippantott a levegőből, amit a néni enyhe zavarral vett tudomásul. — Kedves Kovács úr! Biztosan megviselte ez a hosszú utazás ... Ehes és szomjas is lehet! Főztem egy kis kapucinert, meg sütöttem jó foszló kalácsot Is! — állt fel a néni, szétrebbentve a süket csendet. — Hát ha már úgyis kész! Nagyon köszönöm, hogy fárad ... — mosolyodott el nz öreg, majd pipája után nyúlt, s tömni kezdte gyakorlott mozdulattal. — Akkor hoznám is ... de ne füstöljön addig ,.. kérem ... a kedvemért — mosolygott vissza a néni, s megindult -a ház felé, frissen, fiatalosan. Pedig a dereka akkor is nagvon fájt... * A gőzölgő kávé, s a friss kaBödönben a föld mélyébe Rójuk a pécsi utcákat a rezzenéstelen hőségben. Folyik arcunkról a víz. Betérünk megpihenni a Hullám-fürdő teraszára. Hideg sört kortyolgatunk, amitől még jobban izzadunk. A Misinatető csúcsáról a karcsú tévétorony mint valami figyelmeztető, mutatóujj int felénk a két koronás nyárfa között. Fotóriporter kollégám mégis fölsóhajt: — Legjobb volna elmenni a föld alá, oda állítólag nem süt be a nap. Vállára csapnak hátulról, es harsányan kiáltanak. — A föld alá? Akkor rendeljetek nekünk is egy üveggel, és akár indulhatunk a föld alá. Lombosi Jenő és Erb János barátaim, pécsi újságírók a tettesek. Koccintunk és kérdem: — Hová mentek? — Az ércbányászokhoz — mondja Lombosi. — Ott a helyünk — törölgetem a homlokomat —, csak szabaduljunk ettől a fránya hőségtől. Elhagyjuk az uránvárosi negyedet, és robogunk a bakonyi körzetbe. Az urán 5-ös bányát készítik az aknamélyítők. Ezeregyszáz méter mélységig haladnak az aknával, most pontosan a felénél tartanak, ötszázötven méterre dolgoznak a mélyben. Jankovich István bányamérnök, üzemvezető szívesen beleegyezik, hogy mi, szegedi újságírók is bödönbe szálljunk, és „lezuhanjunk" jó fél kilométert. Indulunk az öltözőbe: minden ruhadarabot leszedünk magunkról, és átöltözünk bányászruhábá, gumicsizmát húzunk, kobakot a kobakra, akkut az oldalunkra, lámpát keresztbe a vállunkra, és Indulás az aknához. Fotóriporter kollégám mosolyog és elcsodálkozik, hogy enynyire és így át kell öltöznünk. — Várd ki a végét — mondtam neki. Az akna „szája" hét és fél méter széles, ilyen átmérőjű a kör alakú függőakna. A szomszédos gépházból ótfeszülnek a drótkötelek. Két bödön futkos le és föl A bődönt valóban úgy kell elképzelni, mint ahogyan a köznapi életben is szokás, csak valamivel nagyobb és magasabb. Ha bele áll az ember, éppen nyakáig ér a felső pereme. S egyszerre nyolcan-tízen is elférünk szorongva. egymáshoz zötykölődve. A bödönhöz építve, fejünk fölött esernyő szerű kupak, óv a csapkodó víztől, majd a fenék közelében a kőzúzalék, betonkavics ütéseitől mentesít. Abban is szerencsénk volt, hogy a mecseki aknamélyítők legjobb brigádjával találkozhattunk. Ripp Péter vájár, a brigád vezetője, mellettem adta ki az utasítást a leszállás megkezdésére. Társa az aknafal mellett jelzőztiinórt rángatott: egy hosszú és két rövid csengetést hallottunk. Majd meglibbent a bödön, előbb fölfelé indult néhány métert, majd amikor beilleszkedett saját vájatába, lassú. tapogató mozgással futott a mélységbe, s a kezdő vágta után szabályszerűen zuhanni kezdett. Sistergett a vezetővas, csapkodott a kőzetből kibuggyanó víz. Lámpáinkkal az akna oldalfalát pásztáztuk, majd igen hamar himbálóztunk egyet, és megállt a bödön a munkaszint fölött. — Jó szerencsét! — mondogattunk kölcsönösén a lent dolgozókkal, s a formaság kedvéért kezet nyújtottunk, bemutatkoztunk egymásnak. Egyébként senki nem tudta, hogy ki is valójában a másik. Zaj, fúrógépek, szivattyúk égtelen zúgása közben értelmesen azt sem lehetett megjegyezni, hógy ki mit kiáltott. A betónkavics úgy verte a műanyag kobakot, mintha jégeső csapkodott volna. A víz már nem számított különösebb kellemetlenségnek, hiszen térig álltunk benne, és nadrágunk, zubbonyunk, ingünk ripilyára ázott. Kollégám felémnézett és bólogatott. Sejtettem, hogy eszébe jutott, miért is kell teljesen átöltözni. A szivattyú süvítve fogyasztja az aknatalpón fölgyülemlett vizet, belesegítve a bödönbe. Három köbméter vízzel suhan a felszínre az üst, s máris szivattyúzhatnak a másik edénybe. Tíz perc múlva száraz a talp kövezete, azaz csak bikáig ér a víz, s indulhatnak a fúrófejek. Érdekes a fúróbödön: nyolc vídiafejes fúrórudat működtet egyszerre. Előbb a rövidebb fúrórudak kalapálnak, majd a 2,70 méter hosszúságúak. A kör alakú szelvény talpán 90— 100 darab lyukat fúrnak, s abba teszik a robbanóanyagot, egy robbantásnál 175 kilogrammot, s ha dörren a dinamit, 250 köbméter anyag, kő mozdul, de olyan pontosan, mintha borotvával nyírták volna körül az akna falát. A fotóriporterek egymást Segítve bajlódnak, hogy valamiképpen megörökítsék az aknatálpon folyó munka mozzanatait. A bödönök fölött betonozó szakemberek serénykednek, mint az artisták, amikor a szaltó mortaléhoz összpontosítanak. Ügy látszik, a művezetőnek nem tetszik a kötéltáncos mozdulat, mert visszaparancsolja a magasban dolgozó embert az állására, és utasítja, hogy a biztonsági övet kapcsolja be. Az ember belesápad még a gondolatába is, hogy mi történne, ha leesne onnan az aknamélyítő munkás. Villan a vaku, kattognak a fényképezőgépek, de kopog a gép oldala is a rázúduló kőtörmeléktől, a bányászok csak nézik a fotósok nagy igyekezetét, szeretnék, ha megörökítenék őket, de nem a • munkájuk mozzanatát, hanem ahogyan belemosolyognak a lencsébe. A markoló is elindítja csápjait, a talpon levő kilazílott kőtörmelékbe, és pakolja az egyik bödönbe. A másikba, kis létra segítségével mi is beugrálunk, és az indulásnál ismert libbenések után zúgva, süvítve fut a bödön fölfelé. Kérdem a vájárt mellettem, hogy milyen biztonságosak azok a drótkötelek, amelyek a bödönöket le-föl húzzák. — Hatszoros biztonságra vannak méretezve, különben igen kitűnő, svéd gyártmányú kötelek. Nem szakad el, nyugodjak meg — mosolyog. Sokkal nyugodtabbak vagyunk, amikor kilépünk a napszintre. A lámpakamra előcsarnokában viszont nyugodtan beszélgethetünk Jankovich üzemvezetővel. Giczi Zsigmond aknásszal és Ripp Péter vájárral. GIczirŐl csupán annyit, hogy valamikor dolgoztunk együtt, tanári diplomát szerzett ifjú korában, majd családi és egyéb ok miatt — a főszerep minden bizonnyal a fizetés volt — „átlovagolt" a bányászatba. Ügy vettem észre rajta, hogy már el is felejtette eredeti képzettségét. Ripp Péter az aknáról beszél: — jlgen erős és biztonságos vasváz tartja a munkahelyet lent a mélyben. A kötelek megbízhatóak, elektromosság nincs a föld mélyében, minden energiát a sűrített levegő biztosít. A brigád Zalka Máté nevét viseli, s többször kiérdemelték a szocialista címet. Sőt, az egész aknamélyítő üzem elnyerte már e megtisztelő kitüntetést. Rippék brigádja jelenleg mégsem ezért vált híressé, hanem mert olyan rekordot állítottak föl a munkájukban, amilyenre nincs példa a világon. Világrekorderek lettek, mivel május 13-tól június 12-ig, tehát egy hónap leforgása alatt 133.5 métert haladtak lefelé a 7,5 méter átmérőjű akna mélyítésével. A bányamérnök mondja: — Egyetlen hónap alatt negyed év föladatát teljesítették. Ilyen eredményt nem ismernek az aknamélyítésben sehol. Ami ez idáig a világ legjobb eredménye volt,, azt 5.5 méter átmérőjű aknánál érték el, de ez is csak 102.6 méter volt egy hónap alatt. —- Mi a titok? — kérdezem a brigádvezetőt. — Első talán a tapasztalat, amit néhány évtizede összegyűjtöttünk. aztán a megfelelő geológiai. hidrológiai, mélységi és a rendelkezésre álló technikai, technológiai tényezők. Ez esetben azt is megjegyezném, hogy minden passzolt, minden bejött.. Közben Nagy János műhelyfőnők elmagyarázza, mily körültekintően és alaposan előkészítették a rekordkísérletet, az anyagellátást, az „iparos gárdát". a technikai feltételeket maximálisan biztosították. S amt még az igazsághoz tartozik, ilyen eredményre valóban csak ez a kollektíva képes. Újításaikkal néhány területen megduplázták az ismert teljesítményeket. A betongyártó gépüket, amely műszakonként 30 köbméterre hitelesített, átalakították 45 köbméteres teljesítményűre. Lekop.ogták, hogy a szállítógép abban a periódusban 99.5 százalékos kapacitással működött, ami ritkaság a bányáknál. A fúrók is átvettek egy újszerű módszert, a szektormegoldást. — Közben egy kicsit egymással Is versenyeztünk — mondja Ripp. — Ami máskor 3—4 óra alatt sikerült csak. az most 2 óra alatt elkészült. Újítottunk a betonozásnál. a szellőztetésnél, és sok más mindeónél is. Százhúsz métert ajánlottunk föl. 133,5 lett belőle — büszkélkedik, de észreveszek szája szegletében egy kis huncutkás mosolyt is. — Lehet ilyen eredményt folyamatosan is fölmutatni, vagy pedig csupán egy alkalommal? — Nem lehet állandósítani, sem fizikailag, sem technikailag nem menne. — Mennyit kerestek a rekord idejére? — Tizennégyezer forintot, elégedettek voltunk a pénzzel is. — Normális körülmények között mennyit teljesítenek és mennyit keresnek az aknamélyítők? — Mindenben a felét számíthatjuk. tellesftésben is. fizetésben ls. Aki sokallia, jöjjön él hozzánk, nem kell, hogy dolgozzon, csak egész műszak alatt legyén velünk, és nézze, hogy mi mit csinálunk. Ebben teljes mértékben egyetértek Riop Péterrel. Amit teljesítettek, rekordot, azért le a kalappal előttük, de még inkább kalapot emelek a sok-sok év és évtized szorgalmas munkájáért, melyet igen nehéz és mostoha körülmények között végeznek, látványos rekordok nélkül, s kívánok továbbra is Jó szerencsét! GAZDAGH ISTVÁN TAVASZT NOÉMI: AZ ÖREG KÜNNÉ Katona ludit Földszag suta Iramló földszag, szaggatott bokájú nedves orral szimatoló kis állat; közeledj bátran, tiszta tenyerem vályú s ujjaim sima ágak. Fölvetett, foltos, csillámló faroddal rétek langyos, friss tócsáit nyeled már s eget harapó csattogó fogsoroddal dőlsz térdre álmaimnál. Hűségosztó szemed is úgy ragyog most, mint párás szántók orma virradatkor. Iramló földszag bokros szívvel kihajtok sárga-körmös nyomodból. Az apróhirdetés lács illata csak fokozta amúgy ls jó étvágyukat. — Milyen szép erre — kezdte a beszélgetést az öreg. — Még a levegő is mennyire másabb, mint nálunk, az Alföldön. A meleg sem olyan elviselhetetlen. Na, és ezek a fák? Ezek a virágok? — nézett körül. — Itt még csak egyedül sem érezheti magát az ember. A néni váratlanul tenyerébe temette arcát. Az öreg egy pillanatig tanácstalanul állt mellette, majd: — Bocsásson meg, kérem! Nem tudom, mit beszélek!... Bocsásson meg, kedvesem! — Nem történt semmi — emelte fel fejét a néni. Könnyek nem voltak szemében, de szomorúság annál több. — Igaza van, gyönyörű itt minden. De a magány és a csend, nem ugyanaz. S a csend ls csak akkor jó igazán, ha van kivel megtörni, ha már terhessé vált. Ami pedig a virágokat illeti. a magam szórakoztatására, szemeim nyugtatására ültettem őket. Igaza van ... nappal itt minden gyönyörű. Ez a hely sok mindent elhomályosít, szebbé tesz, csak éjszaka ne lenne soha! Fogalma sincs, hányszor bábáskodtam már én a nap újraszületésénél! Félelmetesen szép... De ha éjjel megélénkül a szél, vihar készülődik, az erdő suhogni kezd. S hallom, milyen mélyeket sóhajt az ablakom alatti fa. Látom a redőnyön át, hogyan küzdenek ágai a széllel. Ilyenkor nagyon félek ... A néni elhallgatott. Szeméből keserű könnyek törtek utat szemérmetlenül, makacsul legyőzve akaratát. Az öreg sok mindent megértett ekkor. * Annak a bizonyos házassági hirdetésnek a feladása felébresztette szégyenérzetét, de a magánya győzött. Az erősebb volt mindennél. A néni levele már első olvasásra is gondolkodóba ejtette, kíváncsivá tette. Alig fél éve ennek. Párszor váltottak ugyan levelet, el is móndtak sok mindent benne, de az. hogy ő most itt van, az egészen másl * Ahogy a néni kezére tette saját, kérges kézéit, megérzett valamit. Valamit, ami neki örömet okozott, holott a másiknak éopen ez fájt! Annyi nehéz év után egy ember, akinek valóban szüksége lehet rá! Szíve csordultig telt hálával és gyengédséggel a másik iránt. Már tudta, hogy innen soha többet nem mehet el. Nem mehet el, hiszen nekik ketten, szükségük van egymásra! * Váratlanul felkerekedett a szél. Az első erősebb fuvallat, mely végigszántott mindkettejük arcán, arra késztette őket, hogy szemeiket lecsukják. így ültek sokáig, már közel egymáshoz, s közelebb a boldogsághoz ls. Egyre jobban szorították egymást, míg kezeik zsibbadt fáradságban hullottak alá. — Jaj, kérem, bocsásson meg... igazán nem szeretném, ha... — kanta fel fejét a néni. — Jöjjön! Megmutatom a barackfákat! — Köszönöm. Igazán köszönöm — suttogta rekedten az öreg. — Mehetünk máris, én ugyanis imádom a barackot! — mondta, már sokkal vidámabban, s átölelte a nénike vállát. A lenyugvó nap utolsó sugaraival kísérte őket a barackos felé... KENDE ANNAMARIA