Délmagyarország, 1977. június (67. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-12 / 137. szám

6 m -i&hm Vasárnap, 1977. június 12. (Folytatót az 5. oldalról.) ra a gyönyör kéjes érzete járta ut a halálmadár 6zarnysuhogásán mámorosan ujjongó tömeget. Már a Nei-King nevű kínai gyógyszerkönyvben, melynek eredetét az Időszámításunk előtti háromezredik esztendőre teszik, szó esik a vér gyógyító hatásáról. A hirus Papyrus Ebers az Időszámításunk előtti XV. századból említi a vérnek a gyógyászatban való fontosságát. Igen sokszor emlegeti a vért, mint gyógyszert a római történetíró Plinius is, amiből arra következtetünk, hogy az Időszámításunk utáni első századokban a vér igen fontos szerepet játszhatott a gyógyászatban. Nagy Constantin császárról mondja a legenda, hogy mikor sem a pogány, sem u perzsa orvosok nem tudták bélpoklossagát meggyógyítani, Jupiter CupltolL nus papjaitól azt a tanácsot kapta, hogy gyermekvérben fürödjék. A császár parancsára össze is hordták a kivégzésre szánt gyermekeket, azonban az anyák Jajveszékelése annyira megindította a császárt, hogy elállott a gyermekek megöletésétől. Dél-Itáliának Fagiano nevezetű kis falujában 1906-ban az a hír terjedt el, hogy a királyné vérszegénységben megbetegedett, s ebből csak úgy gyógyul ki, ha erős és fiatal gyermekeknek a vérét issza. Ezért Fagianóba egy ember érkezett, hogy itt a legalkalmasabb gyermekeket az iskolaban 6 az úton kiválogassa, azokat megölje, s vérüket a királynénak vigye. A hírre a falu férfiai és asszonyai kaszával, fejszével s puskával felfegyverkezve az iskolához vonultak, • onnan erőszakkal vitték el gyermekeiket. A hatóságok csak igen nehezen tudták helyreállítani a rendet, és meggyózni a népet, hogy valami lelketlen választási agitátor galádságáról lehet szó, aki a királyi család ellen akart ellenséges hangulatot kelteni. Már az Időszámításunk előtti IX. század arab utazói jelentik, hogy Kínában az akasztott ember vérét mint erősítő szert szokták inni. Celsus és Pllniusnál olvassuk, hogy a rómaiak megitták az elesett gladiátor vérét, hogy a nyavalyatöréstói megszabaduljanak. A legkülönbözőbb országokban egy-egy akasztásnál valóságos harcot kellett vívnia a rend fenntartásara kirendelt karhatalomnak a vér után áhítozó emberekkel, akik kanalakkal, tégelyekkel, fazekakkal felszerelve Igyekeztek az akasztott ember véréhez jutni. A svájci Bellenot, aki 1861ben felakasztottak, egy füvekkel gyógyító asszonyt ütött agyon s itta meg a vérét, hogy epilepsziájától megszabaduljon. 1895-ben Göttingában egy méregkeverőnőnek az akasztásánál a tömeg áttörte a karhatalom által alkotott kordont s a vesztőhelyre rontott, hogy kaphasson az akasztottnak a véréből. Más alkalommal pedig mindjárt a helyszínen itták a kiömlő vért, amit különösen epilepszia ellen tartottak igen hatásosnak, s ha másképp nem tudták megszerezni. akkor gyilkoltak ls érte. Mikor Berlinben 1864-ben két gyilkost felakasztottak, a végrehajtásnál segédkezük zsebkendő darabkákat mártottak a vérbe, s ezeket darabonként két dollárért árusították. Az embe-vér mellett az állati vért is igen sokszor használták a legkülönbözőbb gyógyítási célokra. Az egyiptomiak ökör, szamár, kutya, disznó s más állati vért használtak gyógyszerül. A középkorban a róka- és farkasvért hólyagkövek ellen, a kosvért testi fájdalmak csillapítására, a galambvért szembetegség, a száraz hollóvért, friss nyúlvért pedig vegbélcsomók gyógyítására ajánlják Németországnak egyes vidékein meg nem is olyan régen szokásban volt, hogy július 25-én Jacobi-napon egy megaranyozott szarvú és szalagokkal feldíszített bakot muzsikaszó mellett letaszítottak a templomnak vagy a városházának a tornyáról, és ennek a vérét több fajta betegség gyógyítására használták. A poroszok minden nem epileptikus eredetű görcs ellen bor és házinyúl vérének a keverékéből álló italt ajánlanak. A gyógyítási szándék indította el a vérátömlesztést. A gondolatot egy középkori orvos vetette fel, aki arra gondolt, hogy mivel az élő minden az élethez szükséges anyagát a keringő vérből kapja, nem volna-e lehetséges veszekedő házastársakat többszörös vércserével kibékíteni, vagy kicsapongó embereket szelíd bárány- vagy borjúvéi4 átömlesztésével csendes vérmérsékletűekké változtatni. Sismondi francia történetíró írásaiból tudjuk, hogy az első vérátömlesztést VIII. Ince papán végezték 1492-ben. Az átömlesztéshez szükséges vért három ifjú karjából vették, akik légbehatolás következtében mind a hárman meghaltak, de a pápát sem lehetett életben tartani. Ok meghaltak, de nem halt meg a gondolat. A későbbiek során állatból állatba próbáltak vért átömleszteni, és az emberbe való átömlesztésre is az emlős állatok vérét ajánlották, mivel ez sem szenvedélyek, 6em kicsapongások által nincs megrontva, és mert az emlősök teje és húsa az ember táplálékául szolgál. Atömlesztésre leginkább bórányvért használtak sok esetben nem minden veszedelem nélkül, de észrevehetőbb javulásról sem számolnak be az egykori feljegyzések. Hosszú, fáradságos, buktatókkal és veszedelmekkel volt megrakva az út, amely 1904—1910 között a vércsoportok felfedezéséhez és ezzel az eredményes vérátömlesztéshez használható, biztos alapokhoz vezetett. A vércsoportoknak, ezek élettani sajátságainak és kapcsolódásainak az elméleti és gyakorlati ismerete volt a biztos alap, amely a kutató- és gyakorlóorvosok kezébe olyan eszközöket adott, amelyeknek használata mellett egyik embernek a vére egy másikba átömleszthető. Veszekedő házastársakat nem lehet vele kibékíteni, de az életet meg lehet menteni, és hosszabb-rövidebb ideig meg lehet hosszabbítani. DR. ÁBRAHÁM AMBRUS O

lvasóinkat rendszeresen tájékoztatjuk arról, hogy az állami Ipar hol, milyen munkát végez, hogy eleget tegyen a társadalom igényeinek. Arról gyakran csak félmondatos megjegyzések emlékeznek meg, a magánépítők mennyit izzadtak, bosszankodtak, vagy örültek. Mert nem lebecsülendő a számuk. A lakásépítési tervet tavaly is általuk 6ikerült túlteljesíteni. A magánépítők több gondtól szabadítják meg a tanácsokat, mert maguk, teremtenek otthont. És az így épült házak a nemzeti vagyon részét képezik, ami közös boldogulásunkat, előrelépésünket jelenti. S hogy nem néhány emberről van szó, azt a számok is bizonyítják. Tavaly a tanácsi vállalatok és az ÉVM-vállalat összesen nem adott át annyi lakást (2780), mint amennyit magánkisiparosok, kontárok, szövetkezetek, kalákások, barátok, munkatársak házilagosan építettek a megyében. (Ez 3137 lakás volt.) Az arány nem az állami építőipar erejének lebecsülését jelenti, hanem tükrözi a társasház-, családiház-építés népszerűsödését. Sajnos, azonban nem olyan gyors a fejlődés, amilyenre szükség lenne. A magánházépítkezéseknél nem rózsás a helyzet. Sok az elkerülhető gond, emberek ezreinek közérzetét, egészségét, életét mérgezi a magánépítkezés. A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság sem véletlenül kezdett országos vizsgálathoz, és bizonyosan a szerzett tapasztalatokat majd felhasználják a magánépítők támogatásában, az építkezések fejlesztésében. A biztató szó, a támogatás gyakran elkelne. Ismerősök, ismeretlenek magánbeszélgetéseken órákat panaszkodnak, de amikor javaslom, próbálok segíteni, a hatóságoknál majd utánanézek, elhallgatnak. Lebeszélnek arról, hogy bármit is tegyek, mert akkor soha nem lesz kész a házuk. Csak a legvégső esetben, mikor már minden kötél szakad, fordulnak a bírósághoz. Miből adódik ez az áldatlan helyzet? Mert hisz nem egykettő, egy szűkebb kör, hanem nagyon sok építkező közérdekéről van szó. A kőművesszakmának eoha nem volt akkora konjunktúrája, mint napjainkban. Ez örvendetes, hiszen az életszínvonalat dicséri. De az építkezők kőműves szakembert c6ak nagy könyörgések, halogató ígérgetések után tudnak kapni. Évente több száz ház épül házilagos kivitelezésben, s Szegeden mindössze 72 kőműves és három ács kisiparos van. A KIOSZ becslése szerint a kontárok száma hat-hétszerese ennek, és az áldatlan állapotok nagyobb részt az ő felelőtlenségük, szélhámosságuk és szakmai hozzá nem értésük miatt alakulnak ki. A magánépítkezés nem magánügy Z. marokszámra szedi a nyugtatót, negyedik éve építkezik, mert a „mesterek" hónapokra eltűnnek. G. házassága a hosszú építkezés miatt romlott meg, mert odahaza is olyan ideges volt, hogy csak kiabálni tudott a család tagjaival. K. úgy érzi magát, mint aki kifosztottak, ezt tudomásukra is hozta a „mestereknek", csalóknak, szélhámosoknak, mindennek lehordta őket. S az eredmény? Megsértődtek, és elvonultak portájáról. Pénzügyi szakember ismerősöm bizonygatja, az a legdrágább, ami nem épül meg időben. Ha valaki 1973-ban belekezd az építkezésbe, 1978-ra már csak dupla költségből tudja befejezni a munkát. Ezt a körülményt egyetlen hitelintézet sem veheti figyelembe, utólag nem tud több kölcsönt adni. A tengert kígyó hosszúságú építkezési ügyek akkor keletkeznek, amikor egy kisiparos vagy kontár — mert hisz végül is ők vannak többságben — erején felül vállal. Vállalja a munkijt, mert azt hiszi, hogy folyamatosan nem tudja az építkezést lebonyolítani, mert nincs betongerenda, tégla, ablak vagy ajtó. (Gyakorta hiánycikkek bizonyos építőanyagok.) Várakozási időben pendlizik. Két hónap Itt, három hónap ott, aztán harmadik hely, s az előző két építkezésnél fél évig hírét-hamvát sem látják. Az építtető panaszra megy a KIOSZhoz, békítenek, összehozzák a feleket, újból melindul a munka, de lehet, hogy két hónap múlva ismét elszabadul a pokol. Megint nem jönnek a kőművesek. Az idő múlik, az építkezés egyre drágul. * Nagyon sok megkezdett családi ház, táreusház befejezetlenül áll. Becslések szerint 7o százalékuk nincs kívülről bevakolva. Többségükben a fürdőszoba még üres, a szobák belső burkolata nem befejezett, nincs esőcsatorna... Nagyon sok ember úgy kezd az építkezéshez, hogy nem gondolkozik azon, mennyi pénze van, az mire elég. Amit az OTP ad kölcsönként — Szegeden a családi házhoz 100—140 ezer forint —, ma már nem elegendő ahhoz, hogy átlagos lehetőségekkel rendelkező ember tető alá hozzon egy otthont. Még, ha arra számol, hogy segítenek a barátok, kalákában hordják majd a maltert, bontásból veszi a téglát, akkor is 200—250 ezer forintot hozzá kell tenni a kölcsönhöz. És ebben nincs benne a telekár, hisz a szabadpiacon Űjsze-: geden, az Odesszai körúton belül már négyszögölenként 3—4 ezer forintért is talált házhely gazdára. A legszerényebb igények mellett i6 egy ház felépítése 400 ezer forintba belekerül. Ha kevé6 a pénz, akkor az eredeti tervtől is el kell térni, s kénytelen silányabb színvonalon folytatni a kivitelezést. A jelenlegi hitelmaximumok meghaladták a reális szükségleteket: Ez igaz. De az is érthető, hogy az állam elsősorban azt az építkezést támogatja magasabb hitellel, amelynél jobb a területfelhasználás. Ezért magasabb a kölcsön a több szintes épületeknél. A tanácsoknak nincs pénzük ahhoz, hogy a peremkerületekben, a külső területeken, ahol a magánlakás-építés elsősorban szóba jöhet, az igényeknek megfelelően közművesítsenek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a családi, társasházéoítésekre nincs szükség, és ezt a formát nem támogatják. A szegedi tanács is erejéhez mérten keresi a lehetőségeket, hogy hol biztosítson területet a maganépítkezóknek. * írásommal elsősorban azokra akarom felhívni a figyelmet, akik nyakig benne vannak az építkezésben. Anyaggyűjtés közben szinte mindenkitől azt kérdeztem, hogy lehetne meggyorsítani a magánlakások építését. Mert ez is népgazdasági érdek, a társadalomnak nem mindegy, hogy milyen gyorsan, mikor és menynyiért készülnek el a magánlakások. Nem lehet közömbös a társadalom azért, hogy emberek ezrei eladósodnak tíz-húsz évre, mert felelőtlenek a kivitelezők, mert kihasználva előnyös helyzetüket, kedvük szerint évekig elhúzzák az építkezést. Jó lenne, ha a KIOSZ kezében olyan eszköz lenne, amellyel rá tudná bírni a kisiparosokat a pontos és megbízható munkára, és a kontárokra is több figyelmet szentelhetne. (Szegeden a kontárok emeletes házat is építenek.) Jelenleg, sajnos, csak a bíróság tud beavatkozni az építtetők és a kivitelezők vitájába. De ez az út túl hosszadalmas, és a pereskedés is csak elnyújtja az építkezést. De az építtetők is jobban mérlegeljék helyzetüket. Mielőtt az első kapavágáshoz hozzákezdenek, csináljanak egy részletes költségvetést. Ne akkor döbbenjenek rá, mire vállalkoztak, mikor felhúzták a falakat, és már nincs pénzük a tetőre. HALÁSZ MIKLÓS G

ondolta a fene — jutott eszembe Arany János mondása, amikor az amerikai „szabad parkokból" származó oroszlánok jellemvonásait ecsetelte a német idomár. Ott álltunk a ketrec közepén, ök — mármint az állatok — ültek. Előttem egy, mögöttem három, sárga fényű tekintetük kereszttüzében melegem is volt, meg fáztam is. (Bár tudtam, hogy különlegesen nagy adag húsokat reggeliztek, gyomorrontás miatt csak egyikük diétázott.) Ebben a változatos összetételű nemzetközi társaságban (az oroszlánok nacionáléja persze máig tisztázatlan előttem), mégis megnyugtatott kissé az információ, miszerint az oroszlánok jellemes lények. Azt mondtam magam bon: nyilván látják rajtam, hogy eszem ágában sittes szétrombolni a hierarchiát, a világért sem akarom elfoglalni rejtelmes úton-módon megválasztott vezetőjük helyét, de még a legügyetlenebb, leggyengébb. leggátlásosabb oroszlán posztját sem fenyegetem, lévén több tekintetoen erre is alkalmatlan. Az idomár, aki az oroszlánközösségben — saját, büszke vallomása szerint — a „föállat" tisztét, a hierarchia csúcsát birtokolja. elmondta: baj csak akkor le. het, ha valaki, vagy valami meg akarja bontani a megszokott rendet. Ha nem tiszteli a kialakult alá-, fölérendeltségi viszonyokat, ha kibillenti a közösség bármeOroszlánok lyik tagját kiérdemelt státusából. Erre a legérzékenyebbek. Még ő sem tehet ilyesmit, hiába van a piramis csúcsán/ Az uralkodásnak csak kétféle módszerét váltogathatja, akkor lesz hosszú életű a földön. (Egyébként? Esetleg megebédelik.) Először is megfelelően kell használnia az okos királyok (császárok) nem túl szimpatikus. de célravezető módszerét: oszd meg és uralkodj rajta. A másik út: ügyes alkalmazkodás az alattvalók (más összefüggésben szintén királyok!) saját szokásrendjéhez, bolondériáikhoz, öröklött, nehezen kiirtható tulajdonságaikhoz, apáról fiúra szálló, megkövesedett rögeszméikhez. Az alkalmazkodás persze nem a legjobb szó arra, ami valójában itt folyik. Igazából ugyanis a következő bonyolult folyamatok játszódnak le: miután a „föállat" (a szokatlan szóhasználat nem félreértendő: a szakma egyik legjobbja a világon, NDK művészeti díjas idomár, aki saját különleges titulusát nem a vicc kedvéért találta ki, hanem munkamódszerének érzékeltetésére) jól kiismerte az irányitandók jellemvonásait, nem törekszik drasztikus megváltoztatásukra. Csak saját céljai szerint használja őket. Mindenki megkapja, ami jár neki. Amelyiknek a sikerélmény ad szárnyakat, minden további nélkül része lehet benne. Tűzbe ugrik (karikában lobogóba) egy jó szóért. Hiába olyan nagy a feje, meg sem fordulhat benne: másfajta élet talán jobbat tenne neki. Némelyik olyan, mint egy nagy macska: némi hízelgéssel, játékkal le lehet venni a lábáról (például: hagyja, hogy megborotválják, pedig előnytelen lesz a külleme). A dörgölődző jellemek csak ideig-óráig érvényesülnek. A főnök kegyencei gyorsan váltják egymást, a magasból a szék alá kerülnek, mert nem bírják sokáig a többiek rosszallását. Vannak köztük vadak is. Nem lehet egykönnyen betömi őket. Nagyobb szigorral, kitartó aprómunkával el lehet érni, hogy cselekedeteik reflexszerűen ismétlődjenek, leikükből kivesszen a lázadás ingere. De semmi sincs, amit szívből-igazán csinálnának, egykedvűek, fásultak, gépszerüek. Persze, hajdani lázadó hajlamaikat sem a szabadságvágy táplálta. Nincs köztük egy sem, amelyik ismerné a dzsungel törvényeit. Sem a szabadságot, sem az élet-halál küzdelmet. Beleszülettek a rezervátumi konszolidáltságba, jólétbe, függőségbe, rabságba. Múltidéző, álmodozó, nosztalgiás és reményfütött oroszlánok tehát nincsenek. Kevés akad köztük, amelyiknek élettörténete némileg különbözik a többiekétől. Ritkán is születik kiugró teljesítményekre képes oroszlán, ha mégis, a nagytehetségűeket marják a társak. A középszintű közös teljesítésnek egyébként is nagyobb a sikere, biztosabb a jövője, mint egyetlen átlag fölöttinek. így aztán valamennyiüknek egyformán három nagy fejezetre tagolódik az életrajza. Első néhány évük a felkészüléssel telik. Amikor testbenlélekben minden szükségessel felvértezve elérkeznek produktív koruk küszöbéig, berohannak a porondra és kezdik elsajátítani a mesterség összes csínját-bínját. Az első lámpalázas fellépés dátumától számítható életük második, de legjelentősebb fejezete: ez a fénykor, a teljesítőképesség virágkora, az igazi élet — a cirkusz. Tart átlagosan 15 évig. Apró-cseprő belharcokkal, kisebbnagyobb testi és lelki megrázkódtatásokkal tarkítottak ugyan, de szigorúan megszabott keretek között peregnek mindennapjaik. Perceik foglaltak: táplálkozás, tréning, pihenés, mutatvány — aztán mindez elölről. Igy ériK el a nyugdíjkorhatárt. Vége a nagy cirkusznak, bevonulnak az állatkertbe. Elfogyott a feladat, vele a jó szó. Kiszolgáltatottan bócorognak kijelölt tenyérnyi helyükön, és valószínűleg megtanulnak emlékezni. SULYOK ERZSÉBET