Délmagyarország, 1977. június (67. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-12 / 137. szám

Szülike és én Én: Mesélj Anyám-Angyalom! Mondd el, miért nem tanítottatok meg az életre, a boldogságra? Hozzám mindig> késve érkezik az öröm, már "azt sem hiszem, ha boldog vagyok, hogy boldog vagyok, dehogy merném elhinni. Mesélj, mert meggyógyítasz! Anyám: A valóságot mondom. Érdekel ez egyáltalán? Belefáradtam már az életbe. Inkább csak vidámságokat beszéljünk, minek rágódjunk a múltunkon, ünnepeljük meg, hogy megint találkoztunk. Megterítem öreg asztalomat, egyél, igyál, pihenjél, elfáradhattál az utadon. Nálam nincs hajsza, a kicsi dolgoknak van csupán értelme, nem hiánycikk a luxusholmi, a pénzfalókat sem szeretem. Kicsire csavartam az igényeimet és megbékéltem, magammal csak a koporsóm viszem es a koszorúkat A pénzimádat felfalja az embert, a szegények közösségét. Mindig féltem, ha nálad jártam, ott vagyok a drága unokáimmal, bajt csinálok a gáznál, és felrobbanunk, de soha még az olajkályhához sem nyúltam. Mire vetemedek vén fejemmel? Rakosgatom a nyugdíjat. Megrendeltem a sírkövemet, a modern fejfót. Villanykályhát televíziót vásároltam. Ma a csitri lányok is flancoskodnak, naponta csenrélgetik ruhájukat, olyan cipőket koptatnak, mint az álom. fényesen élnek, hogy belebolondulni. A fiúknak meg már a motor is semmi. Mit mesélhetnék az életemről? Nem értik, meg nem is akarják. Egyedül maradtam öregségemre, és megint az a dolgom, igazságosan osszam el a szeretetemet közöttetek. Az sem kicsiség. Az élet úgyis hamar elmúlik, nem sirathatjuk hát folyton. Ügy kell elfogadni, ahogyan van. A fürdőszoba téged kicserélt, de ez a viskó, ahonnan elrepültél, sohasem bántott. Én: Szülém-Szülikém! Hallgatlak és nézlek. Valahányszor rád gondolok, az üres tanyák, a félrecsúszott nádtetők jutnak az eszembe. Rettenetesen sok alázattal éltél, mindenkinek előre köszönve. Húsodat parázson sütöttük a megmaradásunkért. Add kölcsön az életedet, vállalhassam, mert csak így lehetek boldog. Anyám: Az idő elfeledteti az én életemet. Az a legnagyobb úr, a legnagyobb hatalom és megcsúfolja küzdéseimet, koplalásaimat. Sorolhatnám árvaságom megható történetét, néktek már semmiképpen sem jelentheti azt, amit a számomra, el se képzelhetitek. A kulturált gyerek szégyelli szegény szülőjét, akkor is, ha nem lop és nem güzül, vagy betegeskedik. Az élet nehéz, próbáltam eleget, de megértés, szeretet nélkül elviselhetetlen. Vizet hordtam a gazdaasszonyoknak, szilvát szedhettem a ta alól és tizenkét évesen elálltam pesztrának. Jó sorsom lett, sokat ehettem és csak a gyerekekkel kellett játszani. Summásnak szegődtem, az uradalom istállójában rúghattam a szalmát, földjein meg gürcölhettem a fiatalságomat. Megismertem apádat és összekerültünk, két tányér, két villa, egy kenyér és kiló szalonna hozománnyal. Éltünk, és nagy hitet tápláltunk a jövő iránt. Aratást vállaltunk tizedébe, vertem a markot, harmados tengerit fogtunk, és nem jutottunk se előre, se hátra. A garasokat egymásra raktam. Jó táltóslóként húztam a sorsomat, elteltem a hideg tésztalevesekkel, piacoltam a pengőkért, és végre egy olcsó árverésen fedél került a fejünk fölé. Téged nagyon sajnáltalak. Hajnalok hajnalán zöld lódenkabátot löktem rád, fatalpú cipőben sorakozhattál a bolt előtt, a jegyre mért kenyérért. Barna, ragacsos veknit adott a pék. két falásnyit. Jófejű, tehetséges gyerekem voltál, tudásra termett, a fiúk közül a legidősebb. de a megélhetésünk kikolompolt a sovány földekre. Testvéreidet is kocsira parancsoltam. Utazott a bolond család eltörődött szekerükön, zsugorodott életünkben. Dideregtünk a hűvösben, ázott verébként bújtunk a lópokróc szúrós szagába, gyűlölködve a sokat ehetőkre, sokat alhatókra. Annyi hátramozdítómmal nem érhettem utói a világot. Talpravaló asszonynak születtem, mégis megfogott a sorsom. Édes . pulyáim közül legalább egyet taníttathatnék, gondoltam, de jóllakatni sem tudtalak benneteket. Az a nyár megölt, a fényes, fehér napok, az aszaló hőség. Parázslottak a földek. Aszály verte a lekonyult búzát, rozsdavörösre égtek a mezők, a fák hirtelen megöregedtek és kopaszodtak. Törpe kalászok születtek. Arattunk, megállás, beszéd nélkül. Markot vertem, kötélnek valót csavartam. Bóklásztatok köröttem. Segítettél, bekötötted a kévéket. Verejtékünk szaga végül is elvadított a szegénységből. Mindig sokat kellett vállalnom, bírnom. Akkor is mosolyogva, gyorsan bekötöttem a kévéket helyetted, szusszanj legalább, ne roppanj meg a korai teher alatt. Hiába hazudtad, hogy könnyű, szereted csinálni, láttám jól, vágóhídra vonszoltalak a mi sorsunkkal, de se érted, se ellened többet nem tehettem. Főztem galuskát, ne vesszünk éhen. Fél fogunkra kevés volt. Elosztottam a tányérotokba, magamnak kikapartam a lábos alját. Apád vadul káromkodott, hogy egyek, mert kell az erő, felbukok, és kivel arat le, nem tudom elosztani? A semmit mértem hétfelé. Én: Szülém Édes! Miért nem lakhattam jól az életemben? Nem tudom máig, mi az elég, felfalnám a világot. Kipróbáltam, de nem lettem boldogabb. A szegénységet elosztottuk igazul, azért kísért a fénye, árnyéka. A teli bödönből meg nem egyformán részesülünk. Anyám: Nincsenek már szétrágott-belű éhezők, csak beosztóbbak, szűkösködők. ök se erre vetették a párnájukat valamikor. Üj kór pusztít: Öldös a magány, a közönyösség, a vénség félelme, a meg nem értés. Miért kell az embernek végül egyedül maradnia? Amikor már nőttetek, azt hittem, könnyebb lesz, keresetetekkel megsegítetek, de magatokra költöttétek. Elfelejtettétek ugye, ha ettem, félbehagytam, mert öten lógtatok a szoknyámon. Egyikőtök sírt, másikótok bepisilt, legjobb álmomból is felébresztettetek. Szalmával tüzeltem, rossz rongyokkal, forraltam a tejet, hajtogattam a pernyéket, lisztet pergeltem és azzal hintettem be a popsitokat. Akkor fértünk el az egyetlen szobában, ha lefeküdtünk. Többet adhattam volna? Az életetek akkora luxusajándék, amit talán meg sem érdemeltek. Ünnepeken egy fogás főtt, a laktatós, ragadós epluska, nagy ritkán fél kiló hús a mészárszékből, hét éhes szájnak. Kettőtökre jutott egy zománcozott tányér, alumínium kanalakkal. Ne engem okoljatok a múltért, az élet volt hozzánk mostoha. Megfizetni ki tudná az anyák jutalmát? Kifogástalan, jó gyerekeim vagytoji. Az unokáim bíborban bársonyban, nincs foltos ruhájuk, gyenge kosztjuk, a zsíroskenyeret ímmel-ámmal eszik. A keserveimet el se hiszik. A háromszobás házak sem jók, a víkendházhoz már repülő kell, az autót elunták, a munkásember mellett meg az orrukat fintorítják. Egyetlen vidám szilveszterem sem lehetett, puccoskodott a falu, lázas készülődéséből azt hittem. az igazi boldogság. Szerettem volna táncolni, pezsgőt inni, egy éjszakára elfeledkezni nyomorúságaimról, de sohasem sikeredett. Hogy lehet gyereket annyira szeretni, mint ahogyan én imádlak benneteket? Vénségemre tudom; az igazi szerelmet a szegénység sem tudja megölni, mert legszebb szerelem a gyerek. A legkisebb húgod születését szégyelltem, a legyen, ne legyen jézuskát. Vén gólyaként kelepeltem, s elkövettem mindent, hogy elmenjen tőlem az öröm, áz élet. Leugrottam a padlásról. Megemeltem a szekrényt. Forró, sós vízben ültem. Magamba kaparásztam. Nem lett foganatja, makacs pulyám irgalmatlanul ragaszkodott a világhoz. Az ember esendő, maga csinálja a kiszolgáltatottságát. Gazdagszag fojtogat bennünket. Könnyű pénzt keresni, néha a főlopósnak kezet is csókolnak. Ki jár ma biciklin? Az autót imádják, fóliába csavarják, szőnyegeket tesznek a kerekei alá, fel ne fázzon. A gyereküket azon hordják az iskolába. Játékszobákat csinálnak, háborúsdival, fegyverekkel, a táskákat teiigyömöszölik sült tésztával, kolbászszal, szalámival. Selyemruhában feszítenek és a jóléttől irigykednek egymásra. Versengve puccoskodnak, és kövér kölykeikre csak uborkával a kézben nézhetek, mert elcsapja a gyomromat. A nevüket meg ki nem mondhatom, eltöri a nyelvemet, honnan a csodából szedik a Krisztiánokat, Andreákat... Beterítik alájuk a pelenkát születéskor és holtuk napjáig élvezhetik. Hová visz ez? Már a kutyáknak is sírkövet ácsolnak. Egyiknek nagyon jó, a másik is megél. Minek úgy mérni a javakból, hogy teher legyék? Az én sorsom nincs kikozmetikázva. Hajnalban megébredek, indulok a rossz, csattogó biciklin, csalánt, füvet szedni. Cipelem, güzülöm a jószágoknak. Még a rendőrök is nevetnek. Szórtam a/dudvát és lámpám nincsen. Megállítottak, szereltessek fel és jelentkezzek az őrsön! Az vagyonokba kerülne. Gondoltam, fog még az eszem, a nyugdíjból nem evickélhetek, kolompot kötöttem a kormányra, és elmondtam a litániámat az öregségről, míg megesett rajtam a szívük. Egy bánt már halálomig, hogy hat testvéredet felfalta a szegénység. Én: Anyám, életre hozóm! A szülés még nem nevelés. Anyám: Amikor már nem állhattam virdításotokat, becsaptam rátok az ajtót; dögöljetek meg rakásra. Pedig mindannyiszor a szívemet szaggatta betegségetek. Az anya szeretete jobb egy orvosnál. Mindig attól féltem, nyomorék gyerekeket hozok a világra, nyomott fejűeket. Sohasem futotta, hogy orvos dédelgessen. Néktek adtam az én csodapénzeimet. Megtört az élet, elfáradnak az anyák is. A múltam olyan verem, ami eltemetett. Emlékezhetsz a kamránkra, düledezik a fala, elzárt előlünk zsírt, lisztet, cukrot, szalonnát, kiporciózta a falatokat. Girhes létünkön zsugorisággal akartunk kifogni, egyenlők lenni a jobbmódúakkal. Hitványán éltünk, büntetett a történelem. Nem panaszkodtam és nem lázadoztam a sorsom ellen. Azt hittem, másnak sem könnyebb, az adó, a beszolgáltatás, a két ló etetése megfosztott maradék erőmtől, amit ti véletlenül meghagytatok. Tűrtem. Már semmire sem emlékszel? Araszolgattunk előrehátra, mint a férgek. Ez volt a létünk jó ideig. Küzdelem, hogy a mába érjünk. Szeressetek hát! Gyertek öreg asztalomhoz, küldözgessétek leveleiteket! Osszuk meg az örömünket, amíg a szívünk dobog! SZ. LUKACS IMRE Böngésző Periklész kora címmel jelent meg a Gyorsuló idő sorozatban Szabó Árpádnak * egy először 1942-ben napvilágot látott könyve. A jelenlegi mégis más, mint az első kiadás, hiszen most már nyilvánvalóbbá tehette a szerző azokat az utalásokat, amelyek a háborús évek szelleme miatt akkor csak burkolt formában juthattak érvényre. Az 1942-es kiadást a Parthenon, vagyis a Klasszikus Műveltség Barátai Egyesülete gondozta, melynek tagjai — Kerényi Károly, Trencsényi-Waldapfel Imre és mások — olyan kor humanizmusát tárták föl az olvasó előtt, amelynek értékrendjét méltán szegezhette szembe az egyre inkább tért hódító, sőt már-már tombolásba csapó barbárság igézetével. Szaoó Árpád is annak a filológusissolának a tanítványa, melynek egfőbb mesterei nem az élettől ílszakadt tudományosság mellett érveltek, hanem minden korból 'gyekeztek azt kihámozni, ami az Író, a tudós jelenére vonatkoztatja is fontos lehet, ami filológiai jelentőségén túlnőve időszerű lenet minden olvasó számára. Ma, amikor az antik műveltségnek olyan jelentős forrásai szűnnek meg, mint a középiskolai görögés latintanítás, különösen számottevő egy ilyen olvasmányosan tanító könyv ismételt megjelentetése. A sorozat- és kötetcím egyszersmind azt is jelzi, hogy a gyorsuló idő nem feltétlenül jelenti a látszólagosan mával foglalkozó művek felszínes kultuszát. (Magvető, 1977.) Egyik fiatal szocialista vároíunk történeti múltjának állít smléket Visy Zsolt, a dunaújvárosi múzeum régészigazgatója. Intercisa című könyvecskéjében i római limesvonalon fekvő haiárváros alapítását mondja el, a séső római kori pusztulásig. InTét tudhatjuk meg, hogy hogy éltek a tábort építő római csapatlestek, milyen kapcsolatban volt a település más pannóniai városokkal, sőt Európán kívüli országokkal is. A római kori Dunaújváros kutatástörténetéről ls izgalmas értesüléseket szerezhetünk a könyvből. A romjaiban még a középkor folyamán is álló Intercisa helyét a török uralom után felvidéki jobbágycsaládok népesítették be, akik szokásos építkezésüknek megfelelően a hiányzó köveket az egykori castrum falainak bontásával pótolták. Ezzel szerencsére nem okoztak olyan nagy kárt, mint azok a múlt századi kincskeresők, akik rablóásatásaikkal számos sír anyagát dúlták föl és pusztították, herdálták el. Különösen figyelemre méltó az a támogatás — írja Visy Zsolt —, amellyel a városi tanács és a Dunai Vasmű sietett a város terjeszkedése miatt veszélybe került múlt emlékeinek megmentésére. „Mindez pregnáns bizonyítéka annak, hogy egy ilyen hatalmas ipari alkotás létesítése és a vele párhuzamosan épülő város kialakítása teljes összhangban lehet a múlt értékeinek feltárásával és bemutatásával." A kiadványt számos fotómelléklet és ábra teszi okosan látványos olvasmánnyá-. (Corvina, 1977.) Galeotto Marzio neve leválaszthatatlanul egybefonódott a magyarországi humanizmus történetével. Nemcsak az köti őt a magyar művelődéstörténethez, hogy éveken át a Mátyás-udvarban élő nagy számú külföldi tudósok egyike volt, akiknek bizony jól jött a bőkezű magyar király támogatása; Galeotto művekkel igyekezett viszonozni az őt ért megbécsülést. Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyvé ben nlyan reneszánsz egyéniséget rajzol meg Corvin Mátyásról, amely i nagyhírű hódító halála után is példaképpen állott az utókor előtt. Az anekdotaszerű gyűjteményben eleven frisseséggel mutatja be Mátyás becsületes jellemét, nagylelkűségét, ügyességét, méltányosságát, „példátlan idegés akaraterejét, összpontosító képességét, és mégis szerteágazó figyelmét". A korban igen divatos fejedelmi tükör nagyszerű darabját vehetjük most kézbe ezzel az újonnan és ezúttal önálló kötetként kiadott munkával, amelyet értékes kódexeink, a korvinák színes iniciáléi díszítenek. Galeotto munkája széles olvasóközönségnek nyújt szórakozást, szívesen ajánljuk gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. (Magyar Helikon, 1977.) Jaan Krosst egy hozzánk hasonlóan kis nép, az észtek költőjeként ismerhették meg a magyar olvasók. Mostani kisregénye, a Négy monológ Szent György ürügyén Michel Sittow, a világhírű tizenötödik-tizenhatodik 6zázadi tallinni születésű festőművész hazatéréséről és otthoni fogadtatásáról ad képet. A Németalföldön iskolázott Sittow hazatértekor űj színt és döbbenetes csúcsot jelentett a szülőföldön élő és onnét ki sem mozduló piktorok számára. Művészi esszét bővít e téma kapcsán Kro6s kisregénye, érdekes alkotáslélektani megfigyelésekkel fűszerezve a szöveg közben található reprodukciók nyújtotta élvezetet. Mesterien kelti életre a tizenhatodik századi észt művészt, mintegy önmagát lehellve a Sittow által képviselt alkotó ember figurájába. Kroes műve is egy példa arra, hogyan kell és lehet kortársnak érezni a rég elporladt elődöket, miképpen kívánatos meghosszabbítani az ember „rövidre zárt" történelmi tudatát. A szép kiállítású könyv méltó helyet foglal el a Helikonsorozat kötetei közt: (Magyar Helikon, 1977.) TÉGLASY IMRE Lődi Ferenc Szaladj el, menj... A várakozás percei, az ólmok lehúznak; látod, véres inget hordok, összeszakadtam hitben, nyárban, őszben s már búcsút intek neked, elmenőben. Mi voltam én és mi lehettem volna? Átjáró pallód minden buktatóra: átjáróház, mely cúgos, mint a pince (benne aranyhal, annyi csak a kincse), és legmélyében — mintha énrám várna — melled márványán málnaszem — az árva. Szaladj el, menj, még nem késett el semmi: a boldogsággal ne tudj rosszba lenni. Keresd akárhol, rejtve él a drága. Feszülj meg érte, feküdj a halálra. S ha onnan megtérsz szűzen, te, az élet, még szeretöd is leszek, attól félek. Akárha tűzön égnék el e versben: káromkodik, kl veszt, aki veretlen. Csak szemem lényét hagyd meg feketében, attól szurok, hogy sokat voltam étlen, és szomjas is, mert italom is vagy már. S miért csak most, a tűnő alkonyatnál? Miért, hogy mégis késlekedve jöttél? Lehetsz még nyár, vagy dermesztő, hideg tél? Ügy lehetsz minden: nem leszel már semmi, nem kellett volna soha észrevenni. Csak elmenni, mint megyünk vakon, némán. Szemed azóta féltve, váddal néz rám.