Délmagyarország, 1977. június (67. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-12 / 137. szám

61 Vasárnap, 1977. június 12. írók a Tisza táján Andrássy Lajos — Működik? •— Persze, dolgozom vele. Felkattintja az egyik kapcsolót. Lehet belőlük vagy egy tucat egy csukorékban; sivítva forogni kezd a fúrógép. — Itt mindent én csináltam, talán ez segített életben maradni. Valamikor a négy polgári után lakatos is voltam, talán tudsz is róla, de menjünk beljebb. A szobaban könyvespolcokkal elkerítve az egyik sarok. — Ez a dolgozóm. Az asztalon írógép, mellette egy nagyítóüveg, a polcokon két magnetofon. — A magnókat nézed? — Igen. — En egy időben rákészültem arra, hogy csak ezekkel a masinákkal tudok dolgozni. — Hány dioptriás a szemüveged? — Tizenöt. Különleges okuláré. Ez pótolja a szemlencsét. — A története? Feláll, és leemel egy vaskos dossziét a polcról: — Körülbelül ennyi. „Idegi alapon szerzett nyombélfekély megbetegedésem következtében 1952-től folyamatos orvosi kezelés alatt állok, s orvosi előírásra idegnyugtató, görcsoldó és erősítő gyógyszereket szedek. 1964-ben az akkor leghatásosabb es forgalomban levő ilyen tablettát írták fel, amelynek nem várt mellékhatásaként korai szürkehályogot kaptam. 1967-től csak állandóan korrigált szemüvegekkel, és így is csak pupillatágítókkal, kézi nagyítókkal láttam, 1970. május—júniusában a Szolnok megyei Hetényi Géza kórházban jobb szememen a szükséges műtétet elvégezték, amely után látásomat részben visszanyertem. Folyamatos orvosi kezelés és ellenőrzés mellett hályogszemüvegekkel és gyógyszerekkel élek." (Az idézet felett ez olvasható még: Feljegyzés dr. Bense Istvánnak, kártalanításom ügyében megbízott jogi képviselőmnek.) — A többi papir? — Igazolások. Nézd meg őket. Nézem: kérésére igazolom ... ezen igazolást nevezett kérelmére nyugdíjigényének érvényesítéséhez adtam ... nevezettet 1960— 1970 között a soros irodalmi rendezvényeken rendszeresen foglalkoztattuk író-olvasó találkozón. 1970 óta, szemműtéte és látásának romlása miatt, nem kapott ilyen felkérést... Rábukkanok egy utóiratra: l ^Tisztelt ügyvéd úri Itt sajnos meg kell állnom. Túl sok idő ment el az utánajárásokkal — az Orvosszakértői Irodából tegnap csak délután 3 óra "körül szabadultam, s a hivatalokban már nem intézhettem semmit. Ügy gondolom, az Ön megnyugtatására az eddigieket írásba kellett foglalnom, s eljuttatnom mielőbb. Éjjel nem gépelhetek (kisunokám a vendéglátóm), így a dolog lassabban halad. Mielőtt a Kárszámla tételes részét leírnám — bár ezt ön jobban ismeri, mint én magam — ezt az első, de nagyon lényeges részt elviszem önnek, s holnap a hiányzó részt a beszerezhető dokumentumokkal. Végső esetben marad az alternatív megoldás. Budapest, 1976. június 1. Tisztelettel üdvözli: Andrássy Lajos ny. főszerk." — Olvashatom tovább? — Nem titok. — Akkor olvasom. — Előbb igyál egy kortyot. Vodka, szereted? Koccintunk, olvasok tovább. Egy másik, az ügyvédnek szóló levélrészlet: „Tőlem e sajnálatos ügy intézése már eddig is rengeteg értékes időt elrabolt; se látásom javításának megoldását, sem írói-költői kibontakozásomat nem hozta közelebb! Az az átkozott gyógyszer, amelyet annak idején éppen egészséges munkalehetőségeim, az engem felnevelt társadalmi közösség és politikai, művészeti célkitűzésének maradéktalan megvalósítása érdekében szedtem — a legszebb és legtermékenyebb éveimet húzta ki az életemből, és immár visszavonhatatlanul. Nem hiheti rólam, hogy egészséges szemeim elvesztéséből üzletelni akarok, értékének megítélésében kalmárkodni fogok, s életem hátralevő részében (eléggé megtépázott idegekkel, és ha mégúgy kettétört karrierrel is!) munka nélküli tétlenségben kívánok élni. De talpraállásomhoz pénzre is van szükségem. Mit tegyünk?" — És? — Két és fél ezer forint járadékot kapok a nyugdíjamhoz. — Keserű vagy? — Mondtam már, hogy nem akarok panaszkodni. Annyi tény, hogy néhány éve volt egy nap, amikor arra gondoltam, hogy a legegyszerűbb volna itthagyni a világot. Egy mozdulat... — Feladtad volna? — Fel. Akkor. — Mi minden voltál eddig? — Mondom, csak győzd írni; a lakatosságot már mondtam, ezután tisztviselő, pontosabban ügyfélszerző voltam a szegedi biztosítónál, utána rendőr lettem, nyomozó, majd gyári munkás a dohánygyárban. — Hol? — Itt Szegeden, de te erre már aligha emlékszel. A mostani ruhagyár épületében volt. Folytatom: hidat is építettem közben két hónapig, aztán a honvédtiszti akadémiára kerültem, politikai tiszt lett belőlem. Főhadnagy voltam. Bgészségi okokból szereltem le. Aztán dolgoztam az MSZBT-ben, a népfrontnál, voltam városi DISZ-titkár és egy rövid ideig kultúrotthon-igazgató. Onnan a KISZ-hez, majd a tanácshoz kerültem, népművelési csoportvezető lettem. — Aztán? — A Tiszatáj főszerkesztője. — Hányban? — Abban az évben, amikor az első versed megjelent nálunk. — Tehát 1961-ben. — Stimmel. — Fel voltai készülve egy ilyen nagy feladatra? — Nem, ma már biztosan tudom, hogy akkor még: nem. t— És később? — Végig kell lapozni az évfolyamokat. — Előtte két évvel jelent meg az első versesköteted a Tiszatáj írói Munkaközösség és a városi tanács kiadásában. Előszót Szabolcsi Gábor írt hozzá. Szó, ami szó, korholt is néhány dologért. — Mire gondolsz? — Erre: „Andrássy Lajos nyelve, költői eszközei között olyan, a múltról átszármazott, s bizonyos naiv szentimentalizmust hordozó elemek is megmaradtak, amelyekről ma már le kellett volna mondania." — írt ő mást is. — Tudom, az így szól: „Andrássy Lajos a felszabadulás óta tevékeny harcosa, aktív formálója a mai Magyarországnak, szíve, értelme minden idegével minden megmozdulása a párthoz, a szocializmus nagy, világtörténelmet, embert, jellemet formáló küzdelmeihez köti." Hallgattunk egy sort. — Ügy tudom, valaha festettél... Csönd lesz ettől a kérdéstől a szobában. Leveszi a szemüvegét, puha mozdulattal megdörzsöli a Bzemét: — Rég volt. Van annak már huszonöt éve. — Ki biztatott írásra elöször? — Illés Béla, Fodor András és Dér Bandi. — A város mit jelent neked? — Mindent Itt születtem. A felmenőim békésiek voltak, az egyik ősöm a csabai direktóriumnak is tagja volt Két es ipszilonnal! — Dolgozol? — Igen. Nemsokára megjelenik a negyedik kötetem a Szépirodalminál. A címe: Szabadesés. — Szimbólum? — Döntsd el magad. — Mutatnál új verset? — Tessék, még nem szaradt meg rajta a tinta. Olvasom: „gyönyörködnék begyűjtött kincsen /szemem lőtt seb — szemem még nincsen / — ez a seb is csak úgy halálos: / elvtársak közt ha vagy magányos" ... — A folyóirat jubileumán elismerést kaptál. Figyelnek rád, nem hagynak egyedül... — Hadd válaszoljak verssel! „Készülök vissza már honom / keblére — s mintha én magam / volnék a hűtelen / ízlelem milyen a társaság, ha van?" PETRI FERENC Vér és babona V

ér, látszatra semmi különös. Piros színű valami, amitől rózsák nyílnak a bársonyos puha arcon, aminek hullását aggódva, lelki és testi szorongással nézi az érző szívű ember. Ha elfolyt, beesnek a szemek, fakóvá válik az arc, elsápad az üde pírban égő ajak. a gondolat tárháza kiürül, megszűnik a fájdalom, és nincs tovább ... „Azt a piros patakot, mely a szívet hajtja, ha egyszer elapad, ki nem pótolja Óceánja vérnek." Néhány liter piros folyadék ha elfogy, megáll az óra és nincs aki felhúzza ... „Semmi test vérét meg ne egyétek, mert a test lelke a vérben vagyon" — olvassuk a Bibliában, és minden népek kultúrtörténete írásos bizonyíték arra, hogy az emberiség mindennapi életének irányításánál milyen sokoldalú és súlyos szerepe volt a vérnek. Benne látták a bátorságot és a szerelmet Kiontásával pecsételték meg az adott szó szentségét és a barátságot. Itták bosszúból, gyönyörködtek kéjjel, ártatlan hullásában, ontották rémes kegyetlenséggel, hogy szépek legyenek, és fürdésre javasolták, ha a súlyos betegségből kiút mar nem maradt. Mikor 1632-ben felakasztották a Montmorenci herceget, a katonák megitták a vérét, hogy vitézségének részeseivé váljanak. Hasonló eset vagyon megírva Jean de Brebeuf nevű jezsuitáról, akit 1649-ben az irokézek kínoztak halálra, s amikor a szörnyű kínok közepette egyetlen jajszó nélkül vált meg az élettől, az indiánok előosontak mindenfelől az erdőből és ittak a véréből, hogy a bátor ember hősiességét a magukévá tegyék. Nagy szerepet játszik az ember vére az adott szónak a megpecsételésénél is, amiről a legkülönbözőbb s egymástól legtávolabb élő népeknek a néprajza tanúskodik. Őseinkről írja Anonymus, Béla király névtelen jegyzője, hogy mikor Almost, Ugek fiát a IX. század elején vezérükké választották „saját vérüket egy edénybe eresztve pecsétélték meg esküjüket", amit halálukig megtartottak. Ezzel a szokással más népeknél is találkozunk, sőt némelyek a kiöntött vért meg is itták. Herodotos, a nagy görög történetíró írja a szkítákról, hogy a szerződéskötéskor egy nagy agyagedénybe bort öntöttek, azután a szerződő felek árral vagy késsel megszúrták magukat, vért eresztettek egy edénybe, összekeverték borral, kardot, nyilat, csatabárdot és dárdát mártottak bele, s azután ittak belőle. A médek, lydok és örmények hasonló alkalmakkor kezük bőrén ejtettek sebet, s a kiszivárgó vért egymás kezéről lenyalták. Tacitus a legnagyobb tornai történetíró írja egyik könyvében, „hogy a királyok, ha szerződést kötnek, jobb kezet nyújtanak, s hüvelykujjukat egymáshoz szorítják. Aztán könnyű szúrással vért csalnak elő, s ezt kölcsönösen megisszák. Az ilyen szövetség valami titokzatos, s a mindkét oldalról kiontott vérrel meg van szentelve". Catilináról és összeesküvő társairól van feljegyezve, hogy esküjük megpecsételésére borral kevert vért ittak. A Kézay-krónika Bulcsu vezérről jegyzi meg, hogy ellenségeinek, akik öregapját megölték, úgy itta a vérét, akár a bort. Nem kisebb szerepe volt a vérnek a szerelemérzésben és megtartásában. A nép között még ma is divat az a szokás, hogy a szerelmesek, vagy féltékenyek valamiféle csalafintasággal a saját vérüket etetik, vagy itatják meg kedvesükkel.' A múltban ilyen célzattal saját vérüket is itták a szerelmesek. Szerepe van az ember vérének a szépségápolás történetében, s itt talán a legborzalmasabb szereplő Csejthe várának rémes asszonya, Báthory Erzsébet. Thuróczy László írja, hogy a véreskezű és elvetemült asszohy egyik szolgálóját, mivel ez feje díszítésénél valamit elhibázott, úgy vágta arcul, hogy a lány orravére megeredt, s úrnője arcára szökkent. Mikor Erzsébet a vércseppeket arcáról lemosta, bőre a vérrel érintett helyeken szebbnek, puhábbnak és finomabbnak látszott. Ez adta neki azt a borzalmas gondolatot, amit aztán valóra is váltott, hogy bőrének üdeségét és frisseségét embervér használatával fogja megtartani. Azért szolgálat címén mit sem sejtő lányokat szerződtetétt udvarába ez az emberbőrbe öltöztetett szörnyeteg, és ezeket a vár pincéjében megölette. Párolgó piros vér járt az isteneknek, ha haragudtak, de akkor is ha megértéssel kísérték a sötétben budokáló ember bizonytalan bolyongásait. Vérrel éltek a gyilkos gonosz szellemek, és nincs még messze az az idő, amikor Rómában a ma is meglevő amphiteatrumban a halálra sebzett gladiátor kiömlő vére láttá(Folytatás a 6. oldalon.) Születésnapi ajándéknak is nevezhetjük Zoltánfi István festőművész négyrészes faliképét, melyet a szegedi kenderfonógyár fennállásának centenáriumi évfordulóján avattak fel a tanácsteremben. Ez a mű újabb eredménye a szegedi üzemek és képzőművészek között másfél esztendővel ezelőtt megkötött szocialista szerződéseknek. Az eredmény éppúgy Janus-arcú, mint a folyamatos munka. A művészek ismeretterjesztő, tudatformáló, ízlésalakító tevékenysége a gyárkapukon belül hatalmas tett, mely találkozik közművelődési feladataink megvalósításával. Az üzemek munkásai, dolgozói maguk között tudva az alkotókat, munkáikon felfedezve a dolgozó embert és az ipari környezetet, nyitottabban s oldottabban közelednek a művészetekhez. Zoltánfi István négyrészes képének két központi munkásalakját konkrét gyári részletek keretezik. Fiatal, jelképes munkásalakjai a „Miénk a gyár" gondolatot erősítik. A figurák tartása, festői megoldása, a kép elbeszélő tételei az ünnepélyesseget, a munkás, á dolgozó ember méltóságát és tiszteletét szolgáliák. j