Délmagyarország, 1977. június (67. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-26 / 149. szám

Vasárnap, 1977. június 26. Kolozsvári Crandpierre Emil A madárember T

örténetét néhány pályatársam megírta, sokan meg szájról szájra adják, A madárember fölkeresett és jóvátételt kért. Már-már a kétségbeesés szélén bizonygatta, jogos fölháborodássai, hogy méltatlanul bántak vele. Hitelét vesztette az egész élete — panaszkodott — Éppolyan irodalmi figura vagyok én is, mint a legnagyobbak, mint a Karamazov testvérek, Bezuhov herceg, Rastignac, Fabrice del bongo. Az a körülmény, hogy hozzájuk képest törpének számítok, senkit sem jogosít föl arra, hogy az életemet megcsonkítsa. Márpedig velem ez történt. Bíztattam, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy igazságot szolgáltassak neki. De hát ehhez ismernem kell az esetet, az életét, a történetét. — Igaza van — bólintott a hegyes orrú, vékony, madárcsontú emberke. — Nézze kérem, artista vagyok, nem kontár, hanem az artista egyesület tagja. Madárember. Minthogy nem volt szerződésem, elmentem az egyik impresszárióhoz, hogy juttasson munkához. Rosszul választottam, ez az impresszárió, akihez mentem, elpuhult, elnehezedett, elhízott, fantáziátlan ember. Egész nap szivarozik és konyakot iszik. — Szóltam a titkárnőjének. Beszélt a gazdájával, aztán betessékelt az irodába. Az impresszárió karosszékben ült, nyakig füstben és konyakgőzben. — Mit tud? — kérdezte olyan hangon, amiben benne volt, hogy tudhatok akármit, amit tudok, arra neki nincsen szüksége. — Madarakat utánzók — válaszoltam. — Ugyan kérem — legyintett a zsirpárnás kezével —, ilyesmire nekünk nincsen szükségünk. — Csakugyan? — kérdeztem. A düh majd szétrepeszteti. Azzal kirepültem az ablakon. Megjegyzem, az ablak a tizennyolcadik emeleten volt. Kitört belőlem a kacagás. — Mit kacag, maga szerencsétlen? — kérdezte a madárember. — Hát azon, hogy pompásan kitolt vele. He-he. — Maga pontosan úgy viselkedik, mint a pályatársai. Pontosan olyan hülyén — ha szabad magam igy kifejezni. Ök is viccnek fogtak föl a történetet. Mintha vicc volna az, hogy egy artista, aki éppúgy eszik-iszik, mint a többi ember, nem kap állást. Kirepül az ablakon, odahaza üres a frizsider, nincs egy falat kenyér, egy pohár tej. A feleségem a kezét tördelve várja, hpgy jó hírrel és némi előleggel jöjjek haza. Magának ez vicc? Maga is képes röhögni a poen kedvéért? Maga sem törődik azzal, hogy mi történt azután, hogy az az állat impresszárió szerződés nélkül kirúgott? Nem érdekli, hogy jutottam álláshoz, keresethez, megélhetéshez? — Bocsásson meg, tökéletesen igaza van. Egyetlen mentségem, hogy az utóbbi időben olyan sekélyes nálunk az irodalmi élet, főleg a kritika, hogy én is a hatása alá kerültem. Az önkritikus hang megtette hatását, a madárember legyűrte fölháborodását és tovább beszélt. — Hazarepültem. Alig landoltam a zongorán, a feleségem máris kitalálta, hogy nem kaptam szerződést, tovább tart a koplalás, a nélkülözés, továbbra is kénytelenek leszünk kisebb kölcsönöket kérni a szomszédoktól és tovább tart — ami talán a fizikai nélkülözésnél is megalázóbb — a jogtalan mellőzés kiváltotta erkölcsi fájdalom. Megvallom, engem a kudarc összetört, nem úgy a feleségemet, aki mellékesen teherben van. A harag és méttatlankodás szárnyakat adott neki. — A küzdelmet nem adjuk föl! — kiáltotta. — Azonnal menj a konkurrens céghez! — Csakhogy fáradt vagyok ... — siránkoztam. — Tessék, itt egy marék kendermag. Edd meg, aztán indulás. Útközben a konkurrens impresszárióhoz ráeszméltem, hogy az előbb súlyos hibát követtem el: az ajtón mentem be, s az ablakon repültem ki. Ostobaság. Fordítva kell csinálni. A címet tudtam. A portás megnyugtatott, hogy akit keresek, az irodájában tartózkodik. — Egy pillanatra kijönne az utcára? — kérdeztem. — Kérem, nagyon szívesen. — Lenne szíves megmondani, melyik az impresszárió úr ablaka? A porfás odaállott mellém, s a magasba mutatott: — Nézze, a harminckettedik emeleten, jobbra az egyik ablakban kalitka lóg. — Látom a kanárit is benne. Távoli rokonom. — Nohát attól az ablaktól balra a negyedik a maga impreszszóriójának az ablaka. Mint látja, tárva-nyitva áll. Sietve megköszöntem a fölvilágosítást, aztán lendületet vettem, s a következő pillanatban berepültem az impresszárió ablakán. Nem köszöntem, egy szót sem szóltam, csak körülrepültem háromszor, aztán mint aki jól végezte dolgát, az ablak felé indultam. Erre fölugrott a bőrfotelből, széttárt karral az ablak elé állott. — Az Istenért! Mit akar? El ne repüljön, mielőtt a szerződést alá nem irta! — Lehet róla szó — válaszoltam olyan közönyösen, mint akinek végleg nem fontos. Volt egy szobor az egyik vitrin tetején, annak a fejére szálltam. Mint Poe Edgár hollója. Mondott egy összeget. — Isten vele — intettem, s repültem volna kifelé, de megint utamat állotta. Végre háromszoros gázsiban állapodtunk meg. — Már másnap fölléptem és estéről estére lubickoltam a tapsorkánban. Nem dicsekvésből mondom, de megérdemeltem a sikert. Hadd mondjam el egyik legötletesebb számomat. Az igazgató légtornászként mutatott be. Végrehajtottam néhány mutatványt a trapézzal. Aztán úgy tettem, mintha elvéteném a fogást, s hanyatt-homlok zuhantam lefelé. Mikor már-már ©tértem a biztonsági hálót, homorítottam, s elegáns félkört írva le a levegőben, visszarepültem a trapézokhoz. A közönség tombolt A gyerekeknek egy másik figura tetszett: szétvetett iábbal repültem, a jobb kezemmel a bal nagylábujjamat fogtam, bal kezemmel a jobb nagy lábujjamat. — Még! Még! — sikongtak a gyerekek. — Mindezt csak Ízelítőképpen mondtam, mert látom, hogy minden közönyös, se cirkuszba nem jár, se televíziót nem néz. Mesébe illő összegeket kerestem, a tévéjogokkal különösen sokat. — Egy napon, tudja, ki keresett föl? Nem fogja kitalálni. — Már hogyne találnám ki. Az az impresszárió kereste föl, aki annak idején nem akarta szerződtetni. Az, akinek a tizennyolcadik emeleten van az irodája. — Gratulálok, hogy kitalálta — mondta a madárember — úgy látszik, maga is gondolkozik néha. Az impresszárióval foghegyről beszéltem, közöltem vele, hogy elkésett, s ha madárszámot akar, forduljon baromfikereskedőhöz, az felel meg a nívójának. Ügy kotródott el, mint egy leforrázott kutya. S attól kezdve nem ment neki semmi. Akármivel próbálkozott, mindig fiaskót vallott. Tartalékpénze elúszott, a nyaralóját eladta, aztán megvált sorra minden értéktárgyától. — Végső kétségbeesésében megint eljött hozzám. Én ugyanis egy idő óta nem szerepeltem a műsoron. Gondolta, most talán megszerezhet Más választása nem volt, vagy valami népszerű számmal kedveskedik a közönségnek, vagy fölakasztja magát — Kopogtatott — Teásék — szóltam. Megdöbbenten nézett rám. — Maga mit csinál? — kérdezte. Én ugyanis talpig feketében, lótuszülésben ültem az ágyon, mozdulatlanul. — Hiába jött — szóltam rá —, visszavonultam. Nem szereplek többé. Térdre borult, úgy könyörgött: — Maga az utolsó sanszom. Ne legyen bosszúálló. Egyedül maga menthet meg a csődtől. — Megnyugtattam, hogy szó sincs bosszúállásról. Tökéletesen másról van szó: ülök a tojásalmon. Időközben ugyanis meghalt a feleségem, a tojásokat nekem kell kiköltenem. Remélem, legalább egy fiú lesz közülük. Az impresszárió megtört szívvel kotródott el. Az irodájában a kétségbeesés merész ötletet sugalmazott neki. — Ha más megtanulta, miért ne tanulhatnám meg én is? — gondolta, aztán széttárt karokkal kiugrott a tizennyolcadik emeletről. A többire fölösleges szót vesztegetni. — Még annyit — s ezt már a krónikás mondja —, hogy mindez kapitalista országban történt. Nálunk ugyanis már régen bevezették a légkondicionálást, és nem lehet az ablakokon anarchista módra ki-be ugrálni. Karinthy Frigyes Egyszerűsíteni a forgalmat A

villamos-megállóhelyek csökkenlésevel kapcsolatban, mely intézkedés, mint ahogy megmagyarázták nekünk, a forgalom egyszerűsítése céljából történt, néhány újabb reformról beszélnek, melyek a forgalom és általában az életformák egyszerűsítését célozzák. Mint értesülök, a Duna-gőzhajózási Társulat átírt a közvágóhíd igazgatóságának, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján intézkedjék az új egyszerűsítések végrehajtásában. Legközelebb várhatók a következő egyszerűsítések: A villamoskerekeket leszedik, ehelyett a villamos padlójába lyukakat fúrnak. Ezekbe a lyukakba a közönség beleáll, egy e célra alkalmazott fogóba belekapaszkodik. Az áram így egyenesen a közönségbe megy bele, mely' is az áram hatása alatt felvillanyozva, felemeli a kocsit és megindul vele. Ha ez az egyszerűsítés sem bizonyul elégségesnek, akkor beszüntetik a villamos tetejét, majd a villamos vázát oly módon, hogy csak a lyukak maradjanak meg, amibe a közönség beleáll. Esetleg a villamos áramot ls meg lehet takarítani: a társaság közgyűlésén valamelyik szakelőadó kimutatta, hogy az a villamos áram, amelyet a közönség sistergő istennyila formájában a Társaság gyomrába kíván, teljesen elégséges ahhoz, hogy az ily módon megkönnyített és leegyszerűsített forgalmat kellőképpen ellássa. A forgalom egyszerűsítését célozza a földalatti villamosok megállóhelyeinek beszüntetése is. A közgyűlésen elhatározzák, hogy a földalatti villamosnak csak két megállóhelyét hagyják meg, az egyiket, ahol be lehet szállni, a másikat, ahol ki lehet szállni. De ezt ravaszul úgy csinálják majd, hogy a beszálló megállóhelyet harminc méternyire attól a helytől állítják fel, ahol eddig le lehetett menni a föld alá, úgyhogy aki be akar szállni, előbb artézi kutat keli fúrjon magának, hogy a föld alá jusson — ami lényegesen egyszerűsítené a forgalmat. Ugyanígy a kiszállásnál is. A Belügyminisztérium a tűzoltó-parancsnoksággal egyetértve nagyszabású tervet dolgozott kl a város vízellátásának egyszerűsítésére. A vízvezetékeket és csatornákat elzárják: Ily módon a vízszükséglet kielégítése a Dunára korlátozódik, ami lényegesen egyszerűsíti a vízellátást, mert így mindenki annyi vizet merít csak, amennyire szüksége van. A varos biztosítja a közönséget, hogy ily módon a Duna még évekig elég vizet szolgáltat. Az ily módon szükségképpen létrejövő torlódás elkerülése és egyszerűsítése céljából különben is azzal foglalkoznak, hogy a Dunát elzárják. A dohányzás egyszerűsítése Úgy fog történni, hogy beszüntetik a gyufaárusítást. Szakértők megállapítása szerint a szivar, a cigaretta és pipadohány sokkal tovább tart, ha az ember nem gyújt rá, hanem csak úgy szívja. Ugyanez vonatkozik a levegőre is, melyből az oxigént beszüntetik. Erről különben jó előre értesíteni fogják a közönséget, hogy mindenkinek módjában legyen kopoltyúkat beszerezni. Az oxigénmentes levegőben ugyanis nem lévén lehetséges lélegzeni, vízzel töltött, légmentesen elzárt tlvegbúrákat hordunk majd a fejünkön, amiben azután egész egyszerűen kopoltyúval lehet lélegezni. Az étkezés egyszerűsítése céljából legközelebb rendelet jelenik meg, mely a sikfedelű asztalokat beszüntetve helyettük homorú felületű asztalok alkalmazását rendeli el, hogy a tányérok egyszerűen lecsúszhassanak az asztalról, ne kelljen őket lehordani. Ezután következik a világosság beszüntetése, mely a látás; a hallás beszüntetése, mely a hallás; a szagok beszüntetése, mely a szaglás; az ízek beszüntetése, mely az ízlés és a nők beszüntetése, mely a tapintás egyszerűsítését célozza. Volna egy szerény javaslatom, mindezen egyszerűsítések egyszerűsítésére. Minek ez a sok fejtörés, ez a sokféle Intézkedés és rendelet? Egységesen kell a dolgot intézni. Mondja ki a Tanács, hogy mondjuk május 21től kezdve mindenkinek, minden nap lakhely és illetőség szerint meghatározott órában jelentkeznie kell az elöljáróságnál, ahol egy nagy pofont kap. Aki nem jelenik meg, elveszti jogát, utólagos felszólamlások nem vehetők figyelembe. 4