Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-08 / 107. szám

41 Vasárnap, 1977. májas 8, írók a Tisza táján Tóth Béla — Elütöttem az ötven évet. Sóhaj nélkül mondja, a tényt közli csak. Kortyol egyet a kávéjából. — Többet kellene dolgoznom. — Egy nap • csak huszonnégy óm. Néha rettentően kevés... — Az írás ideje az éjszaka meg a hajnaL — Akkor? Egy pillanatra elkalandozik a tekintete. Az ablakból a szökökútra látni meg a Tiszára. — Sok a dolgom. A harcom is. Százig való ügyekben. És én nem mondhatom, hogy nincs értelme, mert. nem is tudnám azt mondani. Nem lenne igaz. — Kiért, miért harcolsz? — Emberekért és ügyekért, Jókért. Itt a könyvtárban rengeteg emberre kell odafigyelnem, ad munkát a titkárság is az írócsoportban. — Népi kollégista voltát Mit 6rzdl abból az időből? A tusakodásaidról beszéltét azért kérdem. — A jövő tisztábban volt feltéve előttünk; szebbre készültünk. De az arányhidacska ott volt mindegyikünk előtt. Aki nem curikkolt meg, elért odáig, ameddig ereje-tehetsége futotta. Néhányunk hőkölését látva — néha én is félek, úgy önmagam előtt csak, hogy nehogy bennem is eltörjön valami. — Vannak válságaid? — Ügy kétévente. — Nehezen lábalsz lei belőlük? — Nem is tudom. Sokat olvasok olyankor. A régi írók is megküzdöttek a kételyeikkel. Hogyan csinálták? Az ember élete alapjában egy séma szerint megy végbe; megszületik, felnő, meghal. Fölöttem is beborul sokszor, de aztán pontosan úgy, ahogy gyerekkorunk kaleidoszkópjaiban, újból összeáll minden értelmes képpé. — Mire gondolsz, ha a neved után kimondják: író. — Amire mind-.ii szegedi. Ebben a városban a nemzet szolgáló mestereinek tartották magukat az írók. — Hosszú volt-e az utad máig, amikor már te is elmondhatod ugyanezt? — Én az elvont fogalmakkal csak igen későn kötöttem barátságot. Amikor bekerültem a nagyfülű világból, s azt hallottam: társadalom, az nekem csak egy szó volt, minden különösebb tartalom nélkül; arról pedig, hogy kvantumelmélet, fogalmam sem volt. Nekem csak a fogható, az érzékelhető dolgok voltak a valóság. Innen pedig hosszú az út az íróságig, de szép is, mert az ember a világ megismerését mindig éhezi. Az én utam azt is megadta nekem, hogy el ne tévedjek, mindig tudjam azt is, amit nem tudok. Sokszor elgondolkodom; szegény ember vagyok, nincsen nekem, csak egy biciklim, de a világból annyi az enyém, amennyit megismertem; ha ennek a megismerésnek a vágya egyszer elaludna bennem, akkor lennék igazából szegény. — Az imént Szegedről beszéltünk. Mit jelent neked ez a város? Ez műltjábam-jelenében nagyrészt még felfedezetlen város. Készülök egy Szeged könyvre; amolyan Tóth Bélá-s esszé lenne. Az .ősködtől máig. Úgy írnám meg, hogy az legyen benne, ahogy én látom Dózsa Györgyöt vagy Juhász Gyulát. Mert róluk már írtak sokan és sokat, de én mást tudok róluk. — Szegedi író vagy, szegcdi vagy-e? , — Nem itt születtem, de az őseim szegediek voltak. 1847-ben költöztek ki a városból. Dohánykertészek voltak. Én felnőttkoromban láttam meg először a várost, de mindent tudtam róla, mert az ősök mindent megőriztek magukban, és mindig meséltek nekem a városról. — Készülő . könyved első mondata: „Apai nagyapámat eszem csöpörödése óta pajtásomnak tudtam." — Az előbbiekről jutott eszedbe. így is igaz. — Nagyon fontos lehet az emléke... — Az is. Az anyag meg a szerszámok szeretetét tanultam tőle. Az arca töprengővé válik. Egy pillanatra csend lesz a szobában. Elkalandozik a szemem, végigsiklik a tárgyakon. A könyvtár igazgatójának feje fölött apró fürész és gyalu lóg a falon. Tóth Béla rámnéz: — AZ ifjabbik Tóthé volt valamikor. Neki vettem ezeket a kicsi szerszámokat. — Igaz, hogy meg akarod írni az asztalosipar történetéi? Bólint — Regény lesz! — ??? — öreginassága végéig minden titkot megismer egy asztaloslegény, nemcsak az anyag titkait, de az emberekét is. Ezekről akarok írni. Regény lesz belőle! — A készülő könyvedben írod, hogy a szerszámnak olyan varázsa van az iparosra, hogy nem lehet szabadulni tőle. A szép szerszám kívántatja magát. Tudsz-e még a régi szerszámaiddal báni? A válasz: nagy nevetés. — Tudok hát. Kézbe is fogom őket, ha csak az időm engedi. Mondd, te tudod, hogy a gyalu a legrégebbi szerszámok közül való? Mert onnan. Tízezer éve már kitalálták. Egy mai mérnöknek, lehet, hogy nem jutna eszébe ez a megoldás... A gyalu tökéletes szerszám. — A szavak között pedig olyan rend van, mint a szerszámok között — ezt is te irtod.-. — Én minden percemben hasznát vettem az asztalostudománynak. Annak, hogy amit meg akartam írni, láttam először a vázát, a szerkezetét, meg azegészét is. — És a gyalulás? — A prózaírónak is gyaltrtma kell! — Elütötted az ötven. évet. tró vagy, József Attila-dijat kaptál. Abban a székben ülsz, melyben a nagy elődök ebben a házban. Elmondtál sok mindent sokaknak okulásul; mit kell még elmondanod? * — Szeretném, ha mindenki megértené, hogy az aranybánya benne van, csak kiaknázni tudja! Az embernek ki kell szabadulnia saját gubójából. Ügy kellene, hogy mindenkinek az lenne a foglalkozása, ami a hobbija is lehetne. Mit gondolsz, mitől van mostanában ez a barkácsmozgalom? Pótcselekvések ezek. Én azt mondom, hogy minden ember tehetséges, legföljebb egész életében nem jön rá, hogy miben. Pedig az a legnagyobb öröm, ha valaki rájön arra, hogy ő azt a dolgot szépen és jól tudja csinálni! — Beszélgetésünk elején mondtad, hogy ifjabb éveidben ez a fogalom alig mondott neked valamit, hogy társadalom... — Most azt mondom: el kellene érni az egész társadalom nagykorúságát. — Mi a legfontosabb az ember életében? — Az enyémben az, hogy itthon érzem magara. — Erről jut eszembe: sohasem fordult meg a fejedben, hogy felszedd a sátorfádat a Tisza partjáról; sokan mentek el innen. — Soha. — Magyarázat? — Minek az? Érmek a városnak vonzása, levegője van; húsz éve vagyok könyvtáros, ismerek mindent és majdnem mindenkit ... Igaz viszont, hogy Szegeden a nagy elődök miatt nehéz kenyér az íróság, mert Tömörkény és Móra után már nem lehet dadogni csak a dolgokról. Néhányan úgy gondolják, hogy nem is lehet az ő útjukat folytatni. Hát tényleg nem lehet manapság tömörkényül meg mórául írni. másképpen kell, és bizony nem volna szégyen egy kicsikét jobban. — Szóval, gyalulni kell... — Ahogy mondod. Petri Ferenc / Iszkri Zoftán: Anya A portörlöt marokra fogja. Fegyverként fogja marokra; távolba néz. Ilyenkor talán az a gondja: a portörlő minek a rongya, s az hova lett? A szárnyas ifjúság ehHamt. Rúsítja. bántja, hogy eíiRant? No nem, dehogy. letörölget múlt percet és port. Az asztalra új terítőt bont, gyakorlottan. Herroy Gzefta: Villamosban Ül a villamosban a kisanya, rázkódik, tenyerével tartja nagy hasat, haja elkínzott arcáha hull, halántékán könyörögnek a kék erek, homlokáról a veríték' lassan lefolyik. Ül a villamosban a kisanya, két lágy tenyere, karja megmerevedik, rázkódik, lába elnehezül, arcán májfolt-térkép: a világ. Fáradt házak omlanak össze szemében, benzinkutak' felgyújtják magukat, foghíjas kapuk vigyorognak, lépcsőházak szédülnek, forognak körbe-körbe. erkélyek zuhannak. őrült villamos sikolt... Ül a sikoltásban a kisanya és mosolyog. Töttós Cdbor: Ráolvasó aki vak virágot lépett aki szelekkel csatázott aki tűztől mindig fázott üljön a virág szájába üljön szelek kék karmára tüzek űzött parazsára aki enyhe estre ébred akit szőlővirág fut be vérző sebét ne kötözze tó-csönd forradása szeme zöld ezüstje 4