Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-08 / 107. szám

I Vasárnap, 1977. május 8 ' ífA-.-'v.4 t A tehetség küzdésre való A

pró gyermekünk, amikor a szellem szikrája először kiül az arttára, megkülönböztetett védettséget élvez. Űgy egyengetjük útját, hogy a szikra el ne múljon, inkább gyarapodjon, éS'ha lehet, világítson. Az óvoda már próbálgatja és erősíti képességeit, az iskola kapva kap utána. A jó iskola mindenkiben megpróbál találni valamit, ami a szürkeségből kiemelheti. Becsüli azt is, akiből mesterszakács iesz valaha, meg azt ls, akiből a kémiai tudományok doktora. A jövendő embert becsüli, aki akar lenni valamivé, aki akar tenni valamit. Annyit, amennyi, képességeiből telik. .De akaratot mindenkinek adni akar, valósággal bele sugallja az akaratot, mert biztosan tudja, lobogjon benne akár világot megváltó tűz, következetes, kemény akarat nélkül szelek játékává, saját tehetsége szánalmas árnyékává válhat. v Elég a nyolcadikos vagy az érettségi előtt álló gyerekek osztályfőnökének a munkájába belepillantani, és a végzősöket útra bocsátó pedagógusok szavaira figyelni, ha igazolást keresünk: óriási erőfeszítéssel ápoljuk tehetségeseinket, és mindent elkövetünk, hogy képességeiknek megfelelően rendezhessék el életüket. önzetlen ez az igyekezet, még köszönetet se vár ellenszolgáltatásként, de céltudatosan önző a társadalom. Azért ápolja, azért segíti a tehetséget, mert egyrészt tudja, boldog ember csak így lehet belőle, másrészt kimondhatatlanul nagy szüksége van rá. Nincs jobb befektetés a tanításnál, a sokoldalú képességek kibontakoztatásánál: holtig kamatozik. Ha el nem rontjuk valahol. Hol lehet elrontani? Szólhatnánk a „földobott" emberekről, akikről időközben kiderül, hogy jóval könnyebbek, mint az első mérés mutatta. Van, aki lezuhan, és összetöri magát, van, aki fönn marad, és lebeg. Ha jól meggondolom, ez is, az is tragédia, csak az egyik nem érzi. Vagy, ha érzi, irigy lesz, és tapos. A társadalomnak mindenképpen nagy kór. Szólhatnánk azokról, akik az első nekifutásnál kiálltak, mert az élet vásárában a tolongáshoz nem szoktak hozzá. Az iskola esernyő volt a fejük fölött, kint meg néha jégeső is éslk, és dörög is egyszer-egyszer. A mozgólépcsőt ismerték, amely egyenként odavisz mindenkit, ahová való. Kapaszkodni nem tanultak, hegyes könyökűek félre tolták őket. Kár, nagy kár. Meg kell tanulnunk, hogy erő kell az élethez. A tehetséges élethez nagyobb erő. Azokról szóljon most az ének, akiket reménységként indított útnak az iskola, el is jutottak valameddig, de az első kínálkozó jó állásba befészkelték magukat. A tehetséges középszerűekről. A veszteglő emberekről. A pedagógusvitában olvastam legutóbb ezt a kifejezést, de nem pedagógus írta le. Südi Bertalan, a jánoshalmi szövetkezet párttitkóra mondja a Kritika áprilisi számában: „...a vezetőknek egy hányada szívesebben dolgozik együtt az önálló véleményt mellőző, konformista-szervilis, kispolgári individualista életelvet követő személyekkel, mint a jobbításra kész, következésképpen az ellentmondásokkal is szembenézökkel... Ezek az emberek nem az elvekhez, hanem csakis az egzisztenciához igyekeznek húek maradni". Néhány mondattal később: '„Egy-egy vezető... az ambiciózus, a jobbításra kész erőket veszteglésre s a közélet peremén passzivitásra kárhoztatja". Nehéz lenne vitába szállni vele. valóban találunk ilyen embereket. Öriási a vezetők felelőssége. Azt könnyűszerrel belátjuk, hogy kidobott pénz az ablakon, ha egy óriás traktorral hármasekét húzatunk, pedig a nyolcast ls elbírná. Szánalmas látvány a fél gőzzel dolgozóké. Menjen el valalfi érettségi találkozóra, szedje ott számba, hány iskolatársából lett kevesebb, mint amennyi lehetett volna. Sajnálni lehet azt is, hány vitte rangban többre, mint amennyire képességeiből várni lehetett. Intelmet hallottam a napokban, egeszen föntről jött. Arra biztat bennünket, becsüljük meg értékeinket, tehetségeinket. Kimeríthetetlen érték a tehetség, népgazdasági kincs, aki ezt elherdálja, pótolhatatlan veszteségeket okoz — fűzöm tovább magamban a gondolatot. Tehetségkultuszt kellene teremtenünk a meglevő — ki tudja, honnan és miért ragadt ránk? — rangkultusz, székimádat helyébe. Az fölemeli az embert, ez megalázza azt is, aki elviseli. Beülök egy értekezletre, felelős döntésnél szavazni látom azt is, aki fél órával korábban az ellenkezőjét mondta, teljes, pontos indoklással. Nem vállalja a vitát, pedig neki van igaza. Szavazatával inkább megerősítette a nem igazat. És tekintélyével is, mert tehetségesnek ismerik. Az olajkút vizet ad! Mindent elkövet az iskola, hogy a tehetséget fölszínre hozza, és erősítse. A társadalom hasznára gondol, és az egyén boldogulására. Mert valóban tehetséges ember csak akkor lehet boldog, > ha tudja, hogy keze vagy esze munkájáért két kézzel nyúl valaki. Ámulattal nézem a különböző tehetségkutató pályázatokat, vetélkedőket. Tündéri példázatokat találok bennük arra, hogy valóban érvényesülhet, akiben érték van. A tehetség küzdés. A tehetségért is meg kell küzdeni, és a tehetség is küzdésre való. A tehetséggel küzdeni kell a tehet6égtelenség és tehetetlenség ellen, nem kiszolgálni azt. Az idézetben említett vezető valójában főnök, és a hajlongó „beosztott" alattvaló lesz. Szánalmas látvány mindkettő. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a veszteglő ember nagy veszteség, de állapotáért igen sokszor maga ls hibás. Végtelenül sajnálom, ha valaki otthagyja munkahelyét — vagy városát —, mert úgy érzi, nem becsülik meg, de neki adok igazat. Az élet értelmét addig kell keresni, amíg tart az. élet, és értelme is van. A tehetség értelme a teljes kibontakozás, a minden képesség tökéletes hasznosítása, a teljes élet. Aki lépni mer, igen sokat nyerhet. Aki viszont a tehetséget — a tehetséges embert — meg tudja tartani, aki a teljes vitorlát helyes irányba tudja kormányozni, hivatalát é6 rangját határtalan lehetőségeink kiaknázására fordítja. önteltség nélkül, jogos büszkeséggel mondhatjuk, munkában, fejben, tehetségben nagyok a tartalékaink. És ha vitatkozik a tehetség? Vitatkozzunk vele a magunk tehetségével. HORVÁTH DEZSŐ A „Montblancember" STÉHLIK JÁNOS RAJZA A

zok közül a költök közül, akik a XIX. század második felében a költői megújhodásnak előfutárai voltak, Vajda János a legkiemelkedőbb. Százötven esztendeje, 1827. május 8-án született Pesten, s nyolcvan éve, 1897. január 17-én halt meg Budapesten. Az ő életmüve Petőfi és Ady költészetét kapcsolja Ö6sze. Korán kezdett verselni, aztán Petőfi és a kor valamirevaló művészlelkei példájára vándorszínész lett, és húszéves korában úgy érkezett Pestre, úgy lett tagja a Pilvax közvéleményasztalának, mint aki nagy tettekre érez elhivatottságot. A forradalom előtti évek alakították ki gondolkodását. A forradalom és a szabadságharc lendülete magával ragadta, a fő kérdésekben mindig együtt haladt Petőfivel, akinek nemcsak költészetéért, hanem egyéniségéért rajongott. Ifjúkori költészete is Petőfi igézetében lombosodott ki. Az emberi és nemzeti haladást a zsarnok gyűlöletét, a hazafiatlan és az élősdi főurak határtalan megvetésénele gondolatát szólaltatta meg, 1848 szeptemberétől pedig a nemzeti függetlenség kérdését, amelyet fenntartás nélkül kapcsolt a köztársaság gondolatához (Éljen a köztársaság). A magyar függetlenség összeomlása után az elkeseredés és fájdalom hatalmasodott el a költőn. Mint honvédtiszt az osztrák seregbe sorozták, és Lombardiába vitték, Lírájának témaköre kibővült, bár időnként'a borúlátás lett úrrá felette (Meghasonlás), mégis töretlenül hirdette a szabadság eljövetelét (Sirámok). Ez idő tájt írt versei közül talán A virrasztók fejezi kl legjobban Vajda szabadságharc utáni lelkiállapotát. Az ötvenes évek közepén ismerkedett meg életének nagy szerelmével, Kratochwill Georginával, két szerelmes versciklusának, a Szerelem átfcúnak és a Oina emléké nek Ginájával. Georgina nem viszonozta a költő szerelmét. Ginához írt versei közül kiemelkedik a Húsz év múlva, és a Harminc év után c. költeménye. A szerelmi lírában Vajda teremti meg azt az őszinte hangot, amellyel két évtized múlva Ady Endre jelentkezett. Vajda a népnemzeti költészet leegyszerűsített gondolatait, józanságát avultnak, megköveeedettnek érezte: szárnyalóbb, szabadabb, nagyobb horizontú költészetre vágyott. Erezte, hogy a népnemzeti irányzat egyfelől elvesztette 48 előtti forradalmi tartalmát, másfelől olyan zárt nacionalizmushoz vezetett. mely gátja lett mindenfajta európaiságnak. Vajda — kl évekkel előtte maga is hajlott a kiegyezésre — 67-et már úgy fogadta, mint alávaló árulást (Luzitán dal). Nemcsak költői alakja volt magányos, senkihez sem hasonló — az ember is a modern magányosság első hordozója volt a magyar Irodalomban, első, fájdalmas átélője annak az átalakulásnak, amely a következő nemzedék világszemléletét meghatározta. Pesszimista költő volt, akit a magányosság tett bölcselővé. Vajda János politikai jelentőségét néhány nagy programadó verséből is megérthetjük. A Jubilate vagy a Credo a nyolcvanas-kilencvenes évek haladó közvéleményének hangja is egyben. Az imperialista pöffeszkedésnek, a szent eszmék klgúnyolásának hatalmas kritikája. Vörösmarty hazafi lángolása égett benne még megkésve. Polgári Magyarországról álmodozott. Ezt a megkésett6éget, a magyar ugar szomorú állapotát az utána következő költőzseni. Ady Endre fejezte kl. Vajda modern hangját diadalra víve, a XX. század első évtizedében. Ady „Montblanc-ember"-nelc nevezi, „lelke atyjának" vallja. DR. FÜR ISTVÁN A napozás Mindig az indulás esett nehezére. Idegesítette a sorban áilás, iszonyodott a tömegtől, a nyüzsgéstől, a monoton lármától, amibe azért néha belevegyült egy-egy boldog gyereksikkantás. Csak akkor nyugodott meg. amikor egymás mellett hevertek a meredek parton. Mire megszokta a strand hangulatát, mellét megpirította a délelőtti nap. — Feküdj hasra, beolajozlak — mondta a lány. Békésen engedelmeskedett. Kellemes volt az olajtól sikamlós kéz játéka, amint bőrébe masszírozta a barnított Érezte, hogy combjánál ingerkedve elidőz. Nem szólt, csak összezárta lábait, és határozatlanul hátramordult. — Kenj be te is! Élvezettel végrehajtotta a kérést. Mielőtt befejezte az olajozást, szájával megérintette a lány pihés nyakát. Haja kontyba volt felkötve, amit nem szeretett. Hosszú hajjal kedvelte, s a nyakát is úgy volt jó csókolni, ha félrehúzhatta róla a selymes haj tömeget. A lány hálás pillantással tekintett rá, és megfogta a kezét, Hasonfekve mosolyogtak egymásra. — Majd később elmegyek sörért, jó? — szólalt meg, aztán behunyta a szemét. Továbbra is arcán érezte a lány tekintetét. Lelkii6meretfurdalástól gyötrődve egy perc múlva felpillantott. Megint elmosolyodtak. Elhatározta, hogy nem fog a strand bejáratánál látott bikinis nőre gondolni többet. A kísértés erős volt, ezért nem csukta be még egyszer a szemét. Fejük fölött piro6-kékre festett, bordás szék magasodott. Arra terítették fürdőköpenyüket, fémlábaihoz támasztották a könyvekkel. újságokkal teli szatyrot és a sporttáskát, amiben a hideg ebédet hozták. Jó álcahely volt ez, a táska mögül éppen egy családot' lehetett kilesni, akik belefeledkeztek a napozás gyönyörűségébe. Az asszony és a férj söröztek, a két aranyos kislány pucéron totyogott körülöttük. — Mit gondolsz, ikrek? — kérdezte a lány, de 6 válasz helyett a homlokát ráncolva grimaszolt. A lány ábrándozva figyelte a gyerekek játszadozását, kezük egymás derekára simult. Az enyhe szél megéreztette vele a folyó illatát. Belélegezte a kagylószagú levegőt. Sárga, homokos partra vágyott, olyan homokra, ami langyos, és nem éget. Szeretett volna meztelen hemperegni a lánynyal, úgy. hogy vizes testükre ruha helyett homok tapadjon. Ezen a parton iszapos, szürke a homok, az árvíz gyakran elbánik vele. Eszébe jutott a tavalyi gondtalan nyár, a vakáció. — Nézd csak — bökdöste meg. a lány. Pillantásuk a házaspár felé Irányult. AT. apa újabb sört Ivott, *a kislányok önfeledten hancúroztak körülötte. Az asszony egy hatalmas hálóban matatott, a gyerekek holmiját kereste elő. Észre sem vette, hogy a meglazított melltartó vállpántja lecsúszott, és rövid ideig fedetlenül látszott fehér melle. Ijedten odakapott, majd lopva körülnézett. Megnyugodott, hogy senki nem láthatta. A szék mögött két szempár sunyin összevillant, AZ emberek napoztak tovább. A fiú valamivel később ismét kikukucskált a fedezékből. Látta, amint az asszony fektében meglazította melltartóját, hogy fehér bőrén né' maradjanak csíkok a pánt helyén sem. Hasa már nem volt olyan sima, mint a fiú mellett szunnyadó lányé. E Mindig az indulás esett nehezére. Idegesítette a sorban állás, iszonyodott a tömegtől, a nyüzsgéstől, a monoton lármától, amibe azért néha belevegyült egy-egy boldog gyereksikkantás. Akkor sem volt teljesen nyugodt, amikor egymás mellett feküdtek a meredek parton. Mire megszokta a strand hangulatát, mellét megpirította a délelőtti nap. — Feküdj hasra, beolajozlak — mondta a felesége. Békésen engedelmeskedett. Kellemes volt az olajtól sikamlós kéz játéka, amint bőrébe masszírozta a barnítót. — Kenj be te is! — 6ZÓlt az asszony. Automatikusan végrehajtotta kötelességét, és arra gondolt, hogy ezentúl mindig így lesz? Mielőtt befejezte az olajozást, félrehúzta selymes, rövidre vágott haját, és szájával megérintette felesége nyakát. Üvegből itták a sört. Krisztina és Zsolt pucéron totyogott körülöttük. Asszonya meglazította a melltartó vállpántját, hogy mindenütt érje a nap. Kezük egymás derekára simult. Sörivás közben lopva figyelte a két tollasteniszező bikinis lányt. Az enyhe szél megéreztette vele a folyó illatát. Sárga, langyos homok rakódott a partra. Eszébe jutottak a tavalyelőtti vagy a még régebbi gondtalan nyarak. Szeretett volna meztelen hemperegni, úgy mint a gyerekei, hogy vizes testére ruha helyett homok tapadjon. Felesége kis napozókat halászott elő a táskából. Észre sem vette, hogy egy pillanatra lecsúszott a vállpántja. Ijedten odakapott, körülnézett. Megnyugodott, hogy senki nem láthatta. Mindketten hangosan nevetni kezdtek. Krisztina és Zsolt átvették a jókedvet, s szüleiket utánozva édesen kacarásztak.' ROZSA IMRE