Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-29 / 125. szám

MAGAZIN Vasárnap, 1977. május 29. 11 \ m'^M Egy nem létező irányzat színe és visszája A

nyugat-európai kommunista pártok politikája és tevékenysége egyre inkább világpolitikai jelentőségű kérdéssé válik. S egyben a hatalmon levő kormányok és az amerikai imperialista politika aggodalmának tárgyává is. Az alapvető ok: a nemzetközi politikai erőviszonyok változásával, a nyugateurópai munkásosztály és általaban a dolgozó tömegek érettségének fokozódásával, a makacs es megoldhatatlannak tűnő gazdasági nehézségek között számos országban a kommunista párt és altalaban a baloldal rendkívüli mértékben megerősödött. E kommunista pártok helyzete az érintett országokban különbözik egymástól és ennek megfelelően politikájuk is eltérő vonásokat mutat Franciaországban például a kommunisták egy olyan baloldali pártszövetségén belül tevékenykednek, amelyben részt vesz az erős és befolyásos szocialista és a radikális párt. A pártszövetségben a részt vevő pártok megtartják teljesen önállóságukat, de közös programot dolgoztak ki. A községi választásokon aratott nagy baloldali győzelem után most éppen ennek a programnak a korszerűsítéséről tárgyalnak kommunisták, szocialisták és radikálisok. Olaszországban, ahol a pártok erőviszonya más (a szocialista párt gyenge), másképpen vetődik fel a kommunisták politikai magatartásának kérdése ls. Az Olasz KP az adott viszonyok közfitt a „történelmi kompromisszum" politikáját dolgozta ki, amely feltételezi a kereszténydemokrata párttal létrehozandó gyakorlati együttműködés valamilyen formáját. Néhány nappal ezelőtt jutott el az olasz politikai helyzet odáig, hogy harminc év múltán első ízben hivatalos programtárgyaláson találkoztak a kereszténydemokraták és az OKP vezetői. A cél: megtalálni a két párt számára elfogadható közös akciókat, amelyek lehetővé teszik a kibontakozást az ország mély válságából. Ismét más a portugál kommunisták helyzete, akik a fasizmus évtizedei után a forradalmi folyamatban már nagyszabású monopolellenes vívmányokat harcoltak ki. Jelenleg a Portugál KP bírálja az egyedül kormányzó kisebbségi portugál szocialista pártot, ugyanakkor elvi politikája az, hogy keresi a tartós szövetségi politika kidolgozásának lehetőségét ts vele. Ez természetszerűen feltételezi az antikommunista vonásokat mutató portugál szocialista párti jobboldal visszaszorítását. Végül: a választásokra készülő Spanyolországban a legalitását csuk rövid ideje visszanyert Spanyol KP önálló politikai erőként Indul a választásokon. Széles szövetség kialakításának politikai vonalát követi a spanyol testvérpártunk: a választások után törekedni kell a baloldali erők tömörítésére, és meg kell keresni az ennek megfelelő szervezeti lehetőségeket. Az utóbbi időben a polgári sajtó és a tőkés kormányok propagandagépezete általában megkísérelte, hogy n gyengeséget „erőnek" állítsa be. Bedobták a köztudatba az „eurokommunizmus" Jelszavát. A kifejezés önmagában véve ls képtelenség. Értelme csak akkor lenne, ha az európai kommunista pártok politikáját jelölné. Azojjban Európához tartoznak a szocialista országok pártjai is. Az „eurokommunizmuson" ter' mészetesen a tókéspropaganda nem az európai pártokat érti: egyszerűen felhasználja azt a tényt, hogy u nyugat-európai kommunista pártok a megvalósult, reális szocializmus országaitól eltérő körülmények között dolgozzák ki politikájukat. Ennek megfelelően stratégiájuk és taktikájuk bizonyos vonatkozásai is mások. Előfordulhat az is, hogy egyes kérdésekben nem értenek egyet a Szovjetunió vagy az európai szocialista országok politikájának néhány vonásával. Ebben nincs semmi különleges, s ezeket a kérdéseket már az 1976. nyarán Berlinben megtartott kommunista tanácskozás tárgyalta és tisztázta. Az ott részt vett 29 testvérpárt között Jelen voltak NyugatEurópa kommunista pártjai. A testvérpártok eltérő helyzetéből és sajátos felfogásából adódó véleménykülönbségek áthidalása türelmes munkával haladt előre és az alapos vita nem gyengítette. hanem erősítette a mozgalom egységét, összeforrottságat. Az „eurokommunizmus" körüli propagandamanőverek alapvető — és átlátszó — módszere az, hogy figyelmen kívül hugyják a kommunista és munkáspártok általánosan érvényesülő szolidaritását, viszont kiragadják és abszolutizálják az esetenkénti nézetkülönbségeket, vagy a külön álláspontokat. A nyugat-európai kommunista pártok természetszerűen felismerik ezt a taktikát. Cikkekben vagy felszólalásokban előfordulhat ugyan az „eurokommunizmus" publicisztikai kifejezése, amelyet általában a tőkés körülmények között politizáló nyugat-európai kommunista pártok politikájának jelölésére használnak. Elméleti jelentőségű nyilatkozatokban azonban már a tőkés propagandakampány kezdetén, 1976-ban, a Francia, az Olasz és a Spanyol KP főtitkára egyaránt leszögezte: nem lehet szó külön „eurokommunlsta Ideológiáról". hanem arról, hogy a problémákat minden pártnak a maga feltételei alapján, saját országának viszonyait elemezve kell megoldania. Fontos és jellegzetes volt ebből a szempontból a Portugál KP főtitkárának, Alvaro Cunhalnak a felszólalása a berlini értekezleten. Annál is inkább, mert a Portugál KP-t a tőkés propaganda nem sorolja az „eurokommunista" áramlathoz. Cunhal azt mondotta: „Nincsenek kész forradalommodellek. A nyugat-európai országok számára a helyes utat nem lehet megtalálni úgy, hogy gépiesen lemásolják a már megvalósult szocialista forradalmakat. De épp oly kevéssé van közös recept, vagy valamennyi nyugat-európai ország számára kötelezően követendő út, és ilyen u jövőben sem lesz". Így hát az „eurokommunizmus" kifejezésen gyökeresen mást ért a tőkés propagandagépezet — és mást értenek Nyugat-Európa kommunista pártjai. Az utóbblak számára — amennyiben ezt a szót egyáltalán használják — egyszerűen arról van szó, hogy önállóan, saját országuk erőviszonyainak és történelmi hagyományainak megfelelően keresik az utat a szocialista társadalom felépítése felé. Ennek megfelelően esetenként egymástól ls eltérően fogalmazzák meg a célhoz vezető átmeneti, történelmi szakasz törvényszerűségeit. A tőkés propagandagépezet ezt szándékosan figyelmen kívül hagyja. Számára nem erről van szó —, hanem az antikommunizmus legújabb harci módszeréről. Arról a nyilvánvaló igyekezetről, hogy vitát provokáljon a szocialista országokban a hatalmat gyakorló kommunista pártok és Nyugat-Európában a hatalomért harcoló tejutvérpártjalk között. Ez a manőver alapvetően a gyengeség terméke. Nem kerülhetett volna rá sor, ha a társadalmi, politikai és gazdasági fejlődés realitása nem tűzte volna napirendre Nyugat-Európa számos ' országában a megerősödött; nagy tömegtámogatást élvező és nagyvonalú szövetségi politikát folytató kommunista partok aktív szerepvállalását a kormányzásban — a hatalomban. I. E. Fátyol József idézése Zöldség Rucskin felriadt álmából, nyújtózkodott egyet, és kiáltott a feleségének: — Tányuska! A felesége nem felelt. Rucskin kicsoszogott a konyhába, ott sem volt. Benézett a fürdőszobába, az is üres. Bejária az egész lakást, sehol senki. Rucskinnak nyugtalanító gondolatai támadtak. Eszébe jutott, hogy este valamin öszszeszólalkoztak. Azon tört ki a vita: egyértelműen megtagadta — életében először —, hogy lemenjen a boltba zöldségért. A heves szóváltás azzal fejeződött be. hogy Tányuska a körmeivel jól helybenhagyta Rucskin arcát. Mikor mindezeket átgondolta, futott a. szekrényhez. A felesébe fehérneműi mind egy szálig hiányoztak. „Talán csak nem hagyott itt a feleségem? — tört rá Rucskinra a gondolat. — Es csak azért, mert nem voltam hajlandó lemenni a boltba zöldségért?! Igaz, már máskor is fenyegetőzött azzal, hogy itthagy. De mindezt tréfának vettem." Rucskinnak könny tolult a szemébe. Belenézett a tükörbe: „Kinek kellek én ilyen állapotban?" Megszólalt a telefon. A barátja, Antonuskin hívta: — Hogy vagy? Mi újság nálatok? — érdeklődött Antonuskin. — Faképnél hagyott a feleségem — nyögte kétségbeesett hangon Rucskin. — H°gy te milyen szerencsés fickó vagul — mondta Antonuskin. — Tudod te. hogy milyen nagyszerű egyedül, szabadon élni? — Ne fecsegj összevissza — tiltakozott Rucskin. — Egye. dül mit sem ér az egész. — Ostoba vagy. Szabad emberré váltál. Szabaddá, érted?! Nem tartozol felelősséggel semmiért — mondta Antonuskin. — Ezután azt teszel, ami éppen jólesik. Fel tudod te fogni ennek a jelentőségét? „Ez szent igaz — lélegzett fel Rucskin. — Most már, ha nem akarok menni zöldségért a boltba, hát akkor nem megyek. A padlót sem kell ezután körömszakadtáig mosnom. A szőnyegeket sem kell rázogatnom, porszívóznom!" Rucskint ezek a gondolatok jókedvre derítették. Kiment a konyhába. Elővett egy üveg földieper lekvárt, és amit ezelőtt nem tehetett volna meg. felbontotta és nekilátott. A vajat is jó vastagon kente, nem úgy, mint ahogy a felesége szokta. „Hogy élhettem le annyi évet vele — hökkent meg . Rucskin. — Hiszen ez a nő kínzott, éheztetett engem. Nem engedett a labdarúgó-mérkőzésekre. Nem ehettem kedvenc ételemet, a szalonnát, mert mint mondta, attól elhájaso. dok. Micsoda boldogság: felébredni reggel és tudni, hogy az asszony — nincs. Szóval, hogy lelépett. Hogy tudtam eddig elszenvedni ezt az örökké zsémbes, nagyszájú, durva fehércselédet!" Es ebben a pillanatban nyílt az ajtó. A feleség toppant be csomagokkal. — A Patyolat zárva. Sehol egy vegytisztitó! — kiabált magából kikelve. Te meg mit állsz itt, mint bálám szamara. Szedd magad, és lódulj zöldségért! LEV KORSUNSZKIJ (Sigér Imre fordítása) Nagy Dezső, aki az ötveneshatvanas években több mint egy évtizedig a szegedi múzeum néprajzi kutatója volt, közleményt jelentetett meg a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum legújabb évkönyvében az 1919-ben a franciak elhurcolta 6zegedi munkásmozgalmi harcosokról. Azokról, akiket 1919. május 21-én és 22én a francia hadbíróság kémkedés és a magyar Vörös Hadsereggel — a franciák szóhasználatában: „az ellenséggel" — való egyetértés, „katonák bujtogatása, azoknak szökésre és az ellenséghez való átpártolásra biztatása, lázadók gyülekezésre való biztatása" vádjával súlyos kényszermunkára, sőt halálra ítélt. Közülük a halálra ítélt Hoffmann Ödön és Dobos Jenő még Szegeden, a húsz évre szánt Zarecsnik János — állítólag — Bulgáriában, az életfogytiglani kényszermunkára ítélt Andorka Sándor Franciaországban megszökött. A szintén húsz évvel sújtott Pollák Béla sorsáról furcsa módon semmit sem tudunk, pedig a Szegedi Napló egykori nyomdásza nagy szerepet játszott már a múlt század végén, a kilencvenes években is a szegedi munkásmozgalom kezdeteinek történetében. Három elítélt, a szegedi Kovács Péter, a kecskeméti Bodor Sándor és az algyői Fátyol József a dél-amerikai FranciaGuayana rabtelepein sínylődött. Kovács Péter, Csorba Mária fia életét Is adta forradalmi tevékenységéért: ott pusztult el 1925. július 1-én a guayanai pokolban. Róla legutóbb, születése 80. évfordulóján, terjedelmes cikkben emlékeztem meg a Délmagyarország 1974. június 23-i számában. Nagy Dezső ezt a cikket hivatkozás nélkül fölhasználja: olykor szó szerinti átvétellel, olykor átfogalmazással, olykor pedig az én írásomban — és más írásaimban — talált források bővebb idézésével. Üjat Kovács Péterről nem is ad. Ami új dolgozatában: a Párizsi Munkás című, Szegeden hozzáférhetetlen újságból a guayanai gyarmati rabtelepen szenvedők életéről, további sorsáról való híradás. Ez pedig elsősorban a szegedi munkásmozgalom történetében mindeddig alig ismert Fátyol Józsefre vonatkozóan értékes számunkra. Kovács Péterről szóló cikkemben emlegettem én is Fátyol Józsefet, s utána családjától értékes életrajzi adatokat kaptam róla. Ezeket Nagy Dezső nem ismeri. 1891-ben született Algyön. Vasúti pályamunkásként kezdett dolgozni, majd gépkocsivezető lett. 1911-ben bevonult katonának. Mire leszerelt volna, jött az első világháború. Orosz fogságba esett: részt vett a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban mint vörós kutona. A magyar őszirózsás forradalom idején sikerült hazajutnia. Akkor nősült meg, majd a 6zegedi postánál a telefonközpontban helyezkedett el. 1919 áprilisában a francia hadsereg megszállta a főpostát. Nyelvi nehézségek miatt sem érthette, mit akartak tőle a francia tisztek, de Fátyol későbbi elbeszéléséből sem világos, 6 mit akart abban a postaautóban, amelyben április 17-én a franciák letartóztatták. Szuronyok közt vitték a pirosiskolába (a mai Tömörkény gimnázium épületébe), ütötték-verték őket, miközben — magyarul — kiabálták rájuk: „Vörös, vörös!" Május 21-1 ítéletében ezt olvassuk: „Ellenséggel való egyetértés vállalkozások elősegítése céljából és kémkedésért. (Enyhítő körülmények mellett.)" Az ítélet: tízévi kényszermunka. Utána átvitték a Csillagba. Onnan Szófián át Konstantlnápolyba. Az úton megszököttek miatt rabtartóik őket verték meg Ismét. Szalonlklben rakták hajóra őket, Marseille-ben tették partra. A hajón tovább kínozták őket. Marseille-ből került Guayanába, Cayenne-ba. André Marty, a Francia Kommunista Párt vezetője, a nemzetközi munkásmozgalom kimagasló alakja 1925-ben mozgalmat kezdeményezett a három magyar rab — Kovács Péter, Bodor Sándor és Fátyol József — kiszabadításáért. Idéztem Marty cikkéből már 1964. június 24-én Kovács Péterről szólván. Számára későn jött már a segítség. Fátyol Józsefről Marty ezeket irta: „Fátyol, akit az iszonyú marseille-i St. Pierre erőd fegyházába csuktak, ezt a börtönt 1919. szeptember 12-én hagyta el egy 18 fegyencből álló szállítmánnyal (amelynek egyik tagja én voltam). Fátyol siralmas állapotban volt: voltaképpen az acélláncok tartották lábon, amelyek szomszédjához kötötték, s amikor a láncot levették a szállítmányról, Fátyol azonnal elterült a földön. Annyira gyenge volt, hogy az orvos kénytelen volt beutalni a fegyenckórházba, a halál előszobájába. Egy évig nem láttam viszont ezt a társamat." Később ezt írja: „Fátyol kikerült a kórhá^, ból, és eléggé egészségesnek látszott. Bodor, aki mindig elég erős volt, bírta a * fegyencéletet; a többit nem láthattam." Cikke írásakor, 1925. június 23-án Marty arról tudósított, hogy Fátyol ismét kórházban volt: az lles-du-Salut, az Üdvösség Szigetének (!) rabkórházában... Fátyol József és társa, Bodor Sándor, Martynak és a Francia Kommunista Pártnak közbelépésére 1926 augusztusában végre mégis kiszabadult. A Párizsi Munkás tudósításából tudjuk, hogy augusztus 25-én érkeztek a franciaországi St. Nazaire-bc, majd onnan Párizsba. A Vörös Segély párizsi titkára és az Humanité egyik munkatársa fogadta őket. „Két agyoncsigázott, nagy bajuszú munkásember, akik még a kezükben szorongatják a szalmából készült cayenne-1 fegyenckalapot — megemeltem, majd egy kiló — és polgári ruhát ls csak St. Nazalre-bart kapkodtak össze részükre" — írja a Párizsi Munkásban az Humanité munkatársa. „A nyitott kabát alól kilátszik a számmal ellátott fegyencing. Beszállnak az autóba, velük egy magyar elvtárs. Mi egy másik taxin követjük őket, föl a Vörös Segély barátságos kis házához." A nemzetközi munkássajtóban több helyütt ls megjelent Fátyol József beszámolója cayenne-i rabságukról „Hétesztendős kálváriajarás" címmel. „A gyilkos éghajlat amúgy is kivált borzalmas betegségeket, de ebben a bortönben, amely áttüzesedett falaival valósággal olyan, mint egy nagy katlan, ahol elkárhozottak fetrengenek pokoli kínok között, itt a betegségek egy-kettőre leveszik az embert a lábáról. És méghozzá nehéz munkát ls végezni — kőtürést... Amikor amnesztiát kapott, Cayenne-ben kikötőmunkásként dolgozott, hogy a hajójegy árát megkereshesse haza. Elmondotta, hogy a legtöbb szabadult rab egy új börtön építkezésén dolgozik, hogy a hazautazásához szükséges pénzt előteremtse. Végül André Marty révén a Vörös Segély küldött nekik hajójegyet. A tudósító így folytatja: „Fátyol elvtára itt Párizsban rögtön n proletárdiktatúra iránt érdeklődött. Bizony, nehezünkre esett elmondani, hogy az nem sokkal az 6 elfogatásuk után elbukott, Nagyon elszomorodott, de egyszerre reménykedő arccal kérdezte: és az oroszok? Ott áll, áll, elvtárs, a szovjet, erősebb, mint valaha... És Fátyol elvtársnak csillog a szeme, amikor mondja: Most már tudom, hogy miért." Fátyolt a Vörös Segély üdülni küldte, majd 1927-ben hazatért Magyarorszugrc, szülőfalujaba. A fölszabadulás után öt hold földet kapott. Később mezőőr lett, és alkalmanként a tolmács szerepét is betöltötte az Algyőt Állami Gazdaságban. A rabság következményei nem múltak el: egyre sűrűbben betegeskedett. Szívburokgyulladásban halt meg Algyön 1950. január 25-én. , Csodálatos, hogy mindeddig senki sem tartotta őt számon sem szülőfalujában, sem Szegeden. Hálátlanok volnánk azokkal szemben, akik annyit szenvedtek a közösségért? PÉTER LÁSZLÓ