Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-29 / 125. szám

MAGAZIN Vasárnap, 1977. május 29. írók a Tisza táján 5 Milliók a föld alá Sz. Lukács Imre — Ellenségeid szerint csak tőmondatokban tudsz fogalmazni. — Bár igazuk lenne! Szeretném, ha mindent el tudnék mondani tőmondatokkal, de most még nem tartok ott. Én ma is tanulom az íród mesterséget — Annyi irodalmi riport és három könyv után? — Az íróvá levésnek kétféle útja van. Az egyik, hogy az ember megtanulja az esztétikát, kiműveli magát, bevágja a könyvszerkesztés szabályait, aztán — keres a tudásához élményeket. Ez nem én vagyok. Én a másik utat járom, a Veres Péterét, a Szabó Pálét, a Sinka Istvánét, akiket az életanyaguk kényszerített-szorított be az irodalomba. Ismerték a valóságot Mondandójuk volt róla. Az írás művészetét később tanulták meg. — Honnan jöttél? — Kunhegyesi vagyok. Anyai ágon tizenegyen voltunk testvérek. Volt később két nevelőapám is. Róluk inkább nem beszélek. Szegénységben nőttem, de nemcsak arról a háború előtti, a ma már klasszikusnak nevezhető szegénységről van itt szó, hanem egy másik fajtájáról, ami élt negyvenöt után is. Sok volt a butaság, nehéz a szabadulás a múlt gönceitől, az öröklött betegségektől. Az én környezetemből csak nekem sikerült felverekednem magam a diplomáig. — Hosszú volt az utad? — Ha elmondom, magad is láthatod. Az iskolákkal nem volt túl nagy szerencsém. A Vörös Csillag Traktorgyárban kötöttem ki. Kitanultam a lakatosszakmát. Egy ideig brigád vezető is voltam. — Aztán? — Szakérettségi Szombathelyen. Jelessel. Akkoriban már irkáltam. — Hol jelent meg az első publikációd? — Azt hiszem, a Vas Népében, és lehet, hogy vers volt, igen, vers, úgy rémük, — Utána? — Katonaság, majd rövid idő a pesti bölcsészkar újságírói karán. — És? — Otthagytam az egyetemet. Azt mondtam magamban, tudok én már újságot írni, minek a tanulás. Szegeden kötöttem ki. Álláskeresőben. Az Idegenforgalmi Hivatalban kezdtem el dolgozni. Pár r»«ip múltán az utcáról bejöttem a Délmagyar szerkesztőségébe is. Azóta publikálok itt. — Mikor lettél újságíró? — Pár hónap múlva. A megyei lap ajánlott fel állást Kezdetben a levelezést intéztem, később a mezőgazdasági rovatba kerültem, ahonnan aztán nem tudtam megszabadulni sem ott, sem más lapnál. — Ezt most haraggal mondod? — Nem. — Két szolnoki év következett. Miért mentél el? Hazamentél? — Tudtam, hogy egyszer előhozakodsz ezzel is. Azokban az időkben igen sok bajom volt önmagammal. A környezetemmel is. A múltam nyúlt utánam? Azt hiszem, igen. Mert tudod, én bármi lehettem volna, zsivány, alkoholista is. Ittam akkoriban, és volt egy sor gondom a beilleszkedéssel. Hogy aztán melyik okozta a másikat, ezt nehéz tudni. — Mikor ittad meg az utolsó pohár bort? — Ezt pontosan tudom. Szolnokon történt. Szegedi írók voltak ott látogatóban. A könyveikről beszéltek. Akkor felemeltem még egyszer a borospoharat. Magamban, csak magamban mondtam lei: addig, amíg meg nem jelenik az első könyvem, nem iszom egy kortyot sem! — Fontos nap volt? — Aznap * szabadultam meg véglegesen a magammal cipelt batyutól. Én a gyermekkoromban — és később is még sokáig — nem tudtam, hogy mi áz: szeretet, család, melegség. Nem volt részem benne. És aznap jutottam el a felnőttkorba. Addig szélsőséges voltam, kiegyensúlyozatlan, olyan ember, aki még az önvédelem szabályaira sem tud ügyelni. Mondtam, hogy saját hibáim miatt kerültem olyan helyzetbe, hogy mennem kellett Szegedről. — Hogyan kerültél akkor viMsza? — Hívtak. Később még az ls kiderült, hogy a megye és a város vezetői nem is haragudtak rám, bár voltak jóakaróim, akik ezt annak idején el akarták hitetni velem. A DM-hez jöttem vissza. Elhatároztam, hogy jobban vigyázok az időmre, tudatosabban élek, vagyis hogy végre nekifogok megvalósítani a terveimet — Nemsokára megírtad a Délmagyarországban a Szeged bolygóit. — Ma már másképpen írnám, de fontos volt, állomás volt Innen számítom íróságom kezdetét — Beszéltél már arról a kétféle útról, ami az írósághoz vezet. Az egyik olyan, ahogy mondtad is, hogy a való élet ismeretét, a világ történései közötti állandó jelenlétet feltételezi. Azt is mondtad, hogy a te választott utad ez. Mennyiben segített neked az ilyenfajta jelenlétet biztosító riporteri munka? — Krónikása és részese voltam-lehettem a legújabbkori történelem azon szakaszának, amit így nevezünk: a falu átszervezése. Az újságíró, persze, ahány, annyiféle, aszerint, hogy ki menynyit és mit vesz észre a körötte történő dolgokból, mit keres bennük, milyen igénnyel? Nekem hasznos volt a két évtized riporterkedés ebből a szempontból. — Ezek szerint van egy másik is... — Persze. Az a legnagyobb panaszom az újságíró szakmára, hogy a magammal hozott hátrány gyors felszámolásában nem tudott nekem segíteni. Szigorú gondolkodásra, szerkesztésre, szintetizálásra nem tanított. — Odahagytad, odahagyod tehát... — Nem egészen azért írok még újságcikkeket csak nem úgy, mint régebben — minden napra egyet alapon. A kezét írógépen tartja. Néha leüt egy billentyűt oda sem nézve a klaviatúrára. Kezéhez szokott szerszám. — Én bizonyítani akarok, ez a legfontosabb. Bizonyítani magamnak, bizonyítani az irodalomban. — Ritka a csönd körülötted. — Az íróságnak, a riporterségnek nem a csend a természetes állapota. — Megtámadnak. — Sokszor. — Megvédenek. — Előfordul az is. Most például egy túl okos kritikustól védtek meg. Ügy hallottam, hogy Pesten is volt visszhangja az ügynek. — Hogyan reagálsz ezekre? — Teszem a dolgom. Tudom, mit kell csinálnom, és azt is cselekszem. Írok. — Milyen a jó irodalom? — Egyféle. Nem is lehet más: elkötelezett — Mit értesz ezen? — Realizmust Mély és igaz őszinteséget — Egy kulcsszavad van. erről szól a trilógiád, erről szól a gyerekkorod: szegénység, amit a költő Buda Ferenc csüngő vállú fűzfához hasonlított: fűzfához, viszketés gyökerekkel. — Csak a magamét mondom. A parasztság utolsó harminc évének történelmében az a legizgalmasabb, hogy ez a hátán annyi bajt-gondot, ezredéves nyűgöt hordó osztály hogyan is tudott élni a felszabaduláskor megszerzett hatalommal. Tudott élni vele. Ez a lényeg. Különben nem jutottunk volna idáig, napjainkig. — Van-e most is szegénység? — Van. De az újratermelődésnek mások az okai. Betegségek, a mai tanyai szegényeknek kevés a nyugdíjuk, vagy nincs, aki segítse őket magatehetetlenek. Társadalmi szegénységről nem lehet beszélni. Persze ezek a sorsok is izgalmasak, riportok már születtek belőlük. — A három regény legtöbb alakját itt ismerted meg Szeged környékén. Ez az élmény volt-e olyan erős, hogy idekössön? — író vagyok, aki Szegeden-él, de nem vagyok szegedi író. Azt hiszem, világos, amit mondók. — Nem egészen. — Szolnokon sokszor eszembe jutott, hogy hiányzik ez a vidék. Két évtized kötött már akkor ide. Ennyi a magyarázat — És írsz, Szegedről, Szeged környékéről... — A kiadó már elfogadta a legújabb könyvemet. Szívország lesz a címe. Tervezek egy kötetet a Magyarország felfedezése sorozatba is. Van már annyi anyagom, hogyha nem vigyázok, maga alá temet a temérdek papiros. — Ez miről szólna? — A város bolygóiról. — Egy orvosi kérdés: milyen a közérzeted? — Viharos, de jó. — És milyen a városlakoi közérzeted? — Nem bársonyszékre vágyom, hanem arra, hogy dolgozgassam, ebben pedig segített a város. — Sebeket osztó, sébeket kapó embernek ismerlek. — Nem vagyok viselkedésre idomított jellem. Szúrós természetem van, tudom, de így szoktak meg itt. — És a bor? — Azóta sem ittam egy pohárral sem. PETRI FERENC A

zon a megsárgult térképen még egyszerű volt eligazodnom, amelyet Szilléri László, a Vízmüvek és Fürdők Vállalat főmérnöke először kiterített elém. Az 1883-as árvíz utáni Szegedet láttam, s a rajzon a megépített, új csatorna vonalát' is könnyű követni. Aztán van egy bonyolultabb, ám a szakember által zseniálisnak tartott csatornázási terv, a végül háborúba fúlt 1911-es. S előkerült a legutóbbi, a MÉLYÉPTERV készítette térkép is, a mai elképzelésekkel — kísérteties hasonlóságot mutatva a századeleji szakemberek álmaival. Ök voltak a rendkívül előreláttok, vagy az utódok túl lassúk — vagy túl szegények? Ez is kiderül a beszélgetésből, melyet a főmérnökkel folytattunk Szeged csatornahálózatáról. Az árvíz után fölépült új Belváros kapott' csak csatornát, ahová a tehetősebb lakosok emeletes épületeit kötötték be. Eleinte nem hárult tehát túl nagy megterhelés erre a hálózatra, s az egyesített rendszer képes is volt együtt szállítani a csapadékos évszakokban lehullott esőt, a hóiét és a szennyvizet. Két helyen ömlött mindez a Tiszába: a vasúti hídnál és a szalámigyár előtt. Ideig-óráig voltak azonban csak gondtalanok az akkori vízügyi szakemberek: az igények növekedésével egyre több vizet használtak a háztartások és az üzemek és egyre számottevőbb lett a szennyvíz. Gondot okozott az is, hogy a varos a Tiszáttói kifelé lejt, a csatornának viszont esést kellett biztosítani. Mindez újabb nehézségeket szült: a „magasan .leieké tététt. csatolna haszontalan, nem lehet bekötni. Veszélyes is, mert közvetlenül alatta húzódik a vízvezeték. Ha meghibásodik, szennyvízben ázik el az ivóvizet szállító cső környéke... (A magas csatorna számlájára írható az 1954-es tífuszjárvány is.) Megépítették az első átemelőt Alsóvároson. Másikat is akartak létrehozni, de a háború ezt megakadályozta. Sajnos, a 30-as években épült, elavult átemelő üzemel még most is, s innen ömlik a szennyvíz a Tiszába, (S, ha belegondolunk, hogy már az 1911-es terv helytelenítette ezt, s új megoldást kínált — bizony nem lehettünk elégedettek és nyugodtak. Ez a bizonyos 1911-es elképzelés megszüntette volna a város területén levő közvetlen tiszai beömléseket.) A már elavult rendszert fejlesztették tovább az 50-es években. Sorban jelentkeztek a vésztjósló bajok: egyre terjeszkedett a város, külső területeken is építkezni akartak, csatornára ott is szükség lett volna, ám nem-et kellett mondania a vízmüveknek az említett esésviszonyok miatt. Aztán közben egyre jobban kinyílt a világ szeme a környezetvédelem fontosságára. Elhangzott a jelszó: nem szabad szennyezni az élővizeket! Nem éppen irigylésre méltó állapotokat örököltek tehát a Vízművek jelenleg dolgozó vezetői, szakemberei. A „hogyan tovább"ra a MÉLYÉPTERV mérnökeivel együtt adták meg a választ: Tarjánból induljon el a csatorna, s a város alatt haladjon Hattyastelepig, közben párhuzamosan kell összegyűjtenie a szennyvizet. Megépült, a rókus—móravárosi főgyűjtőcsatorna-rendszer, amely arra hivatott, hogy összeszedje Szeged szenny- és csapadékvizét és Szeged alá vigye. Ez a munka be is fejeződött a város teljes hosszában. Az 1911terv készítői mégsem éltek, dolgoztak hiába — igaz, csaknem egy emberöltőnyi késéssel — valami csak megvalósult elképzeléseikből. Mert az ő szellemük munkált a legutóbbi terv elkészítőiben, nem1 kétséges. Ami egyben jelzés csatornahálózatunk ódon, korszerűtlen voltára is. Mindezzel persze még nem lett egycsapásra korszerű Szeged csatornahálózata. Az elválasztott rendszert követelik meg a mai igények. Az egész belvárost ezért azonban nem túrják fel — nagyon okosan —, s mint adottságot meghagyják a korábbi csatornarendszert. A külvárosban , Dorozsmán, Tarjánban, Algyőn már elválasztott rendszert építenek. Milyen elven alapszik a kétféle szennyvíz elválasztása? Ha száraz az idő, csak szennyvíz, ha kevés csapadék hullik, akkor is csak szennyvíz folyik a csatornába. Annyi esőnek kell esnie, hogy pusztán víznek minősüljön a csatorna tartalma, hogy ötszörösére hígítsa a szennyvizet. A többi mind csapadékvíz. Ezért a csatorna végpontjához, a Pálfi-telepen osztóművet építenek, innen vezet kétféle csatorna: a nyílt nagy árok és egy zárt csatorna. Ez a zárt csatorna vezeti az úgynevezett száraz idei szennyvizet Hatytyastelep alatt Gyálarét magasságában építendő szennyvíztisztító telepen. A nyílt árok pedig Hatytvastelep megkerülésével a HoltTiszába vezeti a csapadékvizet. Hogyan működik ez az osztómű? A száraz idei szennyvíz a zárt csatornába megy. Ha a meghatározott mennyiségnél nagyobb a hígítás vagy több csapadék érkezik, nem fogadja a csatorna: egy „bukóélen" átbukik, átfolyik a nyílt árokba mint hígított, veszélytelen szennyvíz. Ez egyébként egyszerkétszer fordul elő egy évben. Jelenleg tervezik a szennyvíz, tisztító telepet. Időközben megoldotta a lejtés és a magas csatorna okozta gondokat is a 30 svéd gyártmányú szennyvíz búvárszivattyú. Milliárdokban beszélünk, s a déli főgyűjtő még nincs kész. a szennyvíz, — a város szennyvizének fele! — nyílt árokban folyik tovább, s Hattyastelep nyugati oldalán ömlik a Holt-Tiszába. A déli főgyűjtő építése tehát, amely csak szennyvizet szállít szintén nem várathat soká magáraMilyen feladatokat kell még a közelebbi jövőben megoldani a vállalatnak? Ha elkészül a szennyvíztelep, át kell kötni a tiszai bevezetéseket a főgyűjtőbe. Üjszeged külön fejtörést jelent a szakembereknek. Kérdés, mikor kifizetődőbb: ha új szennyvíztisztító telepet építenek ott, vagy ha áthozzák a csatornát a folyó alatt a szegedi oldalára. Ügy tűnik, ez az olcsóbb megoldás. Hát igen. "énz, pénz, pénz. Amit annak idején a háború akalyozott meg, annak most egyedül a pénzhiány állhatná útját. A 63 év alatt felgyülemlett tennivalótól nem riadnak vissza az utódok. A vízművek pénzének zömét » csatornaépítés viszi el, pedig hát forintokat ken áldozni arra n, hogy legyen vize és fürdője is a városnak. A tanács — tőle telhetően — segíti is anyagilag a vállalatot. Csakhogy Szeged számáa csatornahálózat fejlesztése — akár a vízszerzés lehetősége — ma már égető, napi gond. CHIKÁN ÁGNES Katona Judit Mese Halványarcú anyámmal nagyon rég nem beszéltem, álmaimban ha láttam utói sohasem értem. Sötétzöld palotában maga ül befalazva, fükirály elrabolta vigyázza, fogva tartja. Zölászálú könnye omlik, abból sző inget estig. Csaláncsípése éget, de sorsomra melegszik. Halványarcú anyám már halkan suhanó, messzi: fükirály fogva tartja, fűvárból nem ereszti. » * *