Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-22 / 119. szám

12 Vasárnap. 1977. május 22. jm DM Munkaerő-gazdálkodás az élelmiszeriparban „Néha a géppel álmodom.. Népgazdaságunk intenzív fejlődési szakaszában mindinkább előtérbe kerül — a legfontosabb termelő erő — az eleven munka hasznosításának kérdése is. Gazdálkodásunk hatékonyságának növeléséhez az e téren meglevő tartalékok feltárásával és hasznosításával is nagy mértékben hozzájárulhatunk. A napjainkban reflektorfénybe kerülő gazdasági növekedést motiváló tényezők közül a munkaerőhelyzet több vonatkozásban történő vizsgálatának eredménye — a legfőbb hlanytényezőként jelentkező munkaerő miatt — megkülönböztetett figyelmet érdemel. Kívülről a világgazdasági helyzet, belülről a munkaerőhelyzet megváltozása teszi sajátossa gazdasági körülményeinket. Az élelmiszer-gazdaságunk — s ezen belül az élelmiszeripar — dinamikus fejlesztéséhez gazdasági és politikai érdekeink fűződnek. Napjainkban mindinkább terjed az a felismerés, hogy az élelmiszeripar, s annak legfőbb nyersanyagellátója, a mezőgazdaság a jövőben is fontos szerepet tölt be a magyar népgazdaságban. A fejlesztési források szűkössége miatt fokozott követelményként lép fel minden ágazatban a racionális gazdálkodás igénye. Míg az extenzív gazdaságfejlesztés Időszakában a növekedés tényezői közül az iparosítást nagymértékben elősegítette a keletkező munkaerő-tartalék, addig a 70-es évek kezdetétől gyökeres változás következett be. A rendelkezésűnkre álló KSHadatok és a változó ágazati rendszer korlátok közé szorítják a felszabadulás utáni élelmiszer-ipari munkaerő térbeli és időbeni alakulásának elemzését. A hozzáférhető adatok felhasználásával azonban megkíséreljük felvázolni a főbb tendenciákat, valamint a mai helyzetet jellemző képet. Bár iparunk ágazati szerkezetében az élelmiszeripar létszámaránya 1975-ben valamivel alacsonyabb volt, mint 1949-ben (az előbbi 11,3 százalék, az utóbbi pedig 14,5 százalék volt), ez a csökkenés mintegy 90 000 fős gyarapodást takar. A létszámemelkedés az ipari főcsoportokban foglalkoztatottak számát illetően megyénként igen differenciált képet mutat. Ha a rendelkezésünkre álló idősor tényadatait a felszabadulást követő bázisadatokkal összevetjük, pregnánsan tükröződik az extenzív fejlődés területegységenként eltérő dinamikája. A képzett viszonyszámok Zala, SzabolcsSzatmár, Veszprém és Fejér megyében mutatnak legmagasabb értékeket. Megjegyezzük, hogy a megyéknek ez a köre az élelmiszeripar komplex fejlettségét illetően a kevésbé fejlett kategóriába tartozik. A Dél-Alföld megyéi közül a létszámemelkedés dinamikájában Béké6é volt a legnagyobb és Csongrádé pedig a legalacsonyabb. Az élelmiezeriparban foglalkoztatottak — utóbbi évtizedben bekövetkezett megyénkénti megoszlásának változására vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy Budapest részaránya lényegesen csökkent, az iparilag fejlett megyék részaránya kisebb, az iparilag elmaradottaké pedig nagyobb mértékben nőtt. Tehát az élelmiszeriparban foglalkoztatottak száma megyei vonatkozásban a kiegyenlítődés irányába változott. Igen érdekes képet mutat az Iparilag fejlett é« elmaradott megyék, Budapest és az egész ország ipari struktúrája a foglalkoztatottak alapján. Míg Budapest ipari foglalkoztatottainak 6,7 százaléka tevékenykedik az élelmiszeripar területén, addig az iparilag fejlett megyék együttesében 9,7, az ország egeszében 10,8 és az iparilag elmaradott területeken pedig 16,9 százalék. (Ez a nagymértékű szóródás elsősorban abból adódik, hogy a gazdaságilag fejlett és — sok esetben ezzel együtt Iparilag is fejlett megyékben a mezőgazdaság és a — főleg nyersanyagorientációjú — élelmiszer-ipari ágazatok jelentősége kisebb.) Más vonatkozásban megvizsgáltuk, hogy az 1000 lakosra jutó élelmiszer-ipari foglalkoztatottak száma milyen területi eltéréseket mutat. Ennek tanulmányozása az élelmiszeripar esetében azért ts indokolt, mert annak területi differenciáltsága a helyi lakosság közvetlen ellátása miatt a többékevésbé arányosan elhelyezkedő élelmiszer-ipari ágakon túlmenően elsősorban a nyersanyagra telepitett feldolgozó kapacitás térbeli elosztásának milyenségére utal. (Érthető okok miatt a mutató értéke növekvő tendenciát mutat.) Az élelmiszer-ipari foglalkoztatottság azokban a megyékben volt a legmagasabb, amelyekben a feldolgozott mezőgazdasági termékek a hazai Bzükséglet kielégítéséhez nagymértékben hozzájárulnak, sőt jelentős mennyiségben exportra is termelnek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy még mindig nem elég ésszerű a feldolgozó kapacitás területi elhelyezkedése. és még ma is Indokolatlanul nagy a nyersanyagigényes ágazatokban is az átlagos szállítási távolság. Érdekes, és viszonylag változatos képet kapunk, ha megyénket tanulmányozzuk a nők részarányét a szocialista élelmiszeriparban foglalkoztatottakból. A szélső értékek 38 és 50 6zázalék között alakulnak. Ilyen nagy területi különbségek több tényező komplex hatásaként jöttek létre. Ezek között kell megemlíteni a lakosság foglalkoztatottsági szintjében meglévő területi eltéréseket, az adott megye gazdasága ágazati struktúrájának sajátosságait, bizonyos vonatkozásban az élelmiszeriparon belült ágazati szerkezetet, a szociális intézményekkel való ellátottságot, a telepi koncentrációt, a közlekedésföldrajzi helyzetet stb. A fenti tényezők egyenként csak laza, pozitív korrelációs kapcsolatban vannak (r= + 0,10 — r= + 0,30) a nők részarányával, azonban, ha több tényező egylrányban tolódik el valamely területen, akkor együttesen, erősítve egymást, a fenti differenciált képet eredményezik. Ha az élelmiszer-ipari munkások és alkalmazottak havi átlagbérét összevetjük a szocialista ipar egészének adataival, akkor 1960-tól napjainkig a különbség fokozatosan csökkenő mértékét tapasztaljuk. Míg 1960-ban 16 százalékkal volt magasabb a szocialista ipar egészében a havi átlagbér az élelmiszeriparénál, addig ma csupán 3—4 százalék körül ingadozik ez az érték. Ha a területi különbségeket vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy az élelmiszeripari munkások havibére — Budapest adatai nélkül — 2544 Ft-os átlag körül 23 Ft-os értékkel szóródik megyénként, ami igen alacsony szóródást jelent (1975). Ez a változás azért sem közömbös, mert az élelmiszeriparban foglalkoztatottak száma. Illetve az Ipar fő csoportonkénti részaránya erősen differenciált (5—24 százalék között alakul), s ily módon a lakossági jövedelemszint területi különbségeinek csökkenése irányába hat. Mivel a szocialista társadalom termelésének végső célja a dolgozó nép életszínvonalának szakadatlan emelése, életkörülményeinek javítása, nem lehet közömbös számunkra a különböző területeken élő lakosság jövedelemszintjének indokolatlan differenciáltsága. Társadalmunkban azt valljuk — a marxizmus—leninizmus tanításának megfelelően —, hogy a legfőbb termelőerő az eleven munka. Tehát a gazdaság fejlődésenek tényleges hordozója maga az ember, a tudásával, termelési tapasztalataival és tevékenységével. Ezért a termelőerő két momentumából a munkaerő kiragadásakor megkülönböztetett figyelmet érdemel a foglalkoztatottak képzettségének milyensége, Illetve a munkásokon belül a szakmunkások részaránya. Erre vonatkozóan mélyebb elemzéshez szükséges — nemenként és ágazatonként differenciált — területi bontású adatok nem állnak rendelkezésünkre. Ily módon csupán az országos adatokra támaszkodva az lparfőcáoport egészéről rajzolhatunk fel egy vázlatos képet. Anélkül, hogy az. egyes ipurágak szakképzett munkásigényét azonosnak vélnénk, elgondolkodtató az élelmiszeriparra és a szocialista ipar egészére vonatkozó adatok terén megnyilvánuló különbség. Az élelmiszeriparban a szakmunkások aránya 34 százalék, a szocialista iparban 46,8 százalék. Az élelmiszeriparban a betanított munkások aránya 35,3 százalék, míg a szocialista iparban 39,7 százalék. A foglalkoztatottak többi része segédmunkás. Mivel a „munkaerőbőség" korszaka lezárult, népgazdaságunk továbbfejlődésének mindinkább kulcskérdése lesz a hatékonyabb gazdálkodás érdekében — a technikai haladás mellett — a munkaerő minőségi bővítése. A tendencia, amely az élelmiszer-ipari szakmunkások és betanított munkások arányának változása terén bekövetkezett, pozitív (1964-ben csupán 25,6 százaléka volt az össz munkásoknak szakképzett), és várhatóan a továbbiakban is kedvező irányú lesz. Az élelmiszeriparnak is — a vele szemben támasztott növekvő igények kielégítése érdekében — egyre magasabb, és megfelelően differenciált szakképzettségű munkaerőre van szüksége. A technika fejlődése módosítolag hat az iparfőcsoport szakmastruktúra iránti igényére ls, és megváltozik az egyes szakmák tartalma is. Ezen a téren még nem éltünk minden lehetőséggel. Vannak tartalékaink, amelyeknek kihasználása fejlődésünk jelenlegi szakaszában — amikor a létszám további bővítése erősen korlátozott — indokolt, és előtérbe helyezi a munkaerő minőségi bővítésének kérdését. ABONYI GYULANÉ DR. kandidátus, egy. adjunktus Miről álmodhat a dróthúzó? Arról, mint általában a legtöbb ember. A fizetéskori vastagabb borítékról, a meccs utáni fröccsözésről, esetleg szépasszonyokról, a munkájáról, vagy ha nagyon elfárad, semmiről. Feczkó Péter már tíz éve álmodhatna a szakmájáról, a dróthúzásról. Miért is ne? A huszonnégy óra egyharmadát a gép mellett tölti. — Néha valójában álmodok vele — mutatja a szegedi kábelgyár dolgozója a fémműben a dróthúzó műhely gépét, a 1)M— LC típusút. — Ha reggel hazamegyek, lefekvés után is sokáig dübörög, csattog a fülembe, ilyenkor újra itt vagyok és dolgozok. Javarészt elégedetlek az emberek. Feczkó Péter sem tagadja ezt — Nem rossz itt nekem, sokmindent sikerült elérnem, de azt nem mondhatom, hogy elégedett vagyok magammal. Kiskertre vágyom, ahol műszak előtt vagy utána dolgozhatnék a sajátomban. Miért vágyódik a föld után? — Hozzászoktam már a munkához. Nem tudnék csak úgy ülni a parkban és nézgelódni. Ezt a lármát csak úgy pihenem kl, ha teszek-veszek a kertben. — Mégis van kert? — Nekem nincs, csak segítek az ismerősömnek. Ilyenkor elfelejtem, hogy egész nap mit kelepelt a fülembe a gép. Hogy mit kelepel egész nap a fülébe a gép, bizonyára csak ő érti, de a földhöz joga van. Szinte majdnem neki találták kl a hobby-kerteket. Kikapcsolódásra, hasznos időtöltésre vágyik és ez nem baj. Még azt se foghatják rá, hogy parcellájára menekül a közösség elől, hiszen szakszervezeti bizalmi, és a November 7. szocialista brigád helyettes irányítója. Amint tudjuk, ez kötelességgel ls jár. Olyan ember Feczkó Péter, aki mindezt becsülettel elvégzi. A munkájáról a Battonyáról Szegedre otthonosodott ember ezt mondja: — Van durvahúzó és finomhúzó. Én csinálom mindkettőt, most lágyítok és hűtők is egyben. Ez különben a finomhúzás. Annyit jelent dróthúzónak lenni, mint különböző vastagságú huzalokat készíteni egy érdekes gépen. Jelenleg kilenc fokozaton kilenc acélgyűrfln halad át a rézdrót, amíg a gép az ujjnyi vastagságot cérnányira vékonyítja le. A puhítás vagy más szóval lágyítás azért szükséges, mert a rézdrót nem olyan, mint a tészta, hogy kezünkkel vagy éppen a nyújtófával úgy alakítjuk, ahogy akarjuk. Képlékenyen könyebben engedelmeskedik a húzógyűrűknek. Azért, hogy állandóan tudjon mit enni a gép, végtelenítik a drótköteget. Ez abból áll, hogy az egyik drótguriga végét a másikhoz forrasztják, s így sohasem fogy le az adagolóról a huzal. Naivság lenne megkérdezni, szereti-e a szakmáját Feczkó Péter, hiszen a válasz adott. Nemcsak azért, mert egy évtizede ezt csinálja, nemcsak azért, mert ezért fizetik, hanem azért is, mert valójában értelmét látja munkájának, örül, amikor leveszi a csévéről a dobot, s örül, ha jóval műszak vége előtt megcsinálja a normát. Különben nem álmodna a gépével. MAJOROS TIBOR SONKODI ISTVÁN RAJZA