Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-22 / 119. szám

12 Vasárnap. 1977. május 22. MAGAZIN írók a Tisza táján Dér Endre Az arcmásával ül szemben. Vinkler László festményén puhábbnak, tétovábbnak tűnik az arca. A színek tennék, a fekete barett a képen? Az arca élesebb kontúrokat vetít vissza a délutáni napsütésben, fájdalmakat; szája körül a nevetőránc — mintha bicskával faragták volna. — Tudom, hogy cigarettázol, gyújts rá! — Nem zavar? — Gyújts csak rá nyugodtan! Az asztalon cigarettásdobozok; Bridge, Philip Morris. A vendégeknek szánva. Dér Endre felemeli a kezét: — Ezt foltétlenül el akarom mondani! A kezében papírlap, kalligrafikus, szépen formált betűkből a sorok rajta, meglibbenti a lapot: — A héten több szocialista brigád is vendégségbe hívott, és nagyon fontos dolgokat mondtak. Először azt hittem, csak arra kellek, hogy egy bejegyzés legyek a brigádnaplóban, de nem erről volt szó. Ezeknek a munkásoknak véleményük van az irodalomról, és, ami még fontosabb, tudják is, mit akarnak olvasni. — Tényleg nem zavar, hogy dohányzom? Legyint. Sok minden van ebben a mozdulatban; az idősebb elnéző bölcsessége, a vendégváró, vendégszerető ház szelleme. — Kezdetben verseket írtál... — Írtam én novellákat is. Volt élményem hozzájuk elég. — Ez még Csabán volt... — És Sopronban, ahol teológiát hallgattam. — Teológiát? — Apám, nagyapám ács volt, mindkettő mozgalmi ember. Am érettségi után csak Sopronban kaptam ösztöndíjat. Mentem. — És irtál! — Az első írásaimat Veres Péternek küldtem el. Hosszú levélben válaszolt. Ma is őrzöm a sorait. Talán nemsokára meg is jelentetem az Űj Aurórában. — Utána? — Pesti évek jöttek. Kollégiumi nevelőtanár Voltam. A MEFESZ-központ kulturális osztályának helyettes vezetője. Előadásokat tartottam. — Milyeneket? — Nem is hinnéd ... közgazdaságtani szemináriumokat. Este tízkor kezdődtek, éjfél utánig elhúzódtak. Sokat beszéltem az egyház és az állam viszonyáról | is. — Honnan volt hozzá kötődésed? — A felmenőim afféle messianisztikus szocialisták voltak, Áchim András hívei. — Aztán a te Varázshegyed következett, ha jól tudom ... — Hajtós, lázas évek voltak, és fiatal voltam, nem hittem el, hogy az én szívós szervezetem nem bírja... öt évet töltöttem szanatóriumokban, átestem két, több órás tüdőműtéten is, akkoriban még bordaplasztikával csinálták, ébren, de ezt te már el sem tudod képzelni. — ötvenháromban jöttél Szegedre. Az írócsoport titkára lettél. — Hívtak, jöttem. Ez akkoriban félállás volt. Ügy gondolták, hogy pontosan megfelel egy lábadozó embernek. Egy darabig a Tiszatáj felelős szerkesztője is voltam. — Szó, ami szó, nem a legkönnyebb időszaka volt ez az íróságnak, a szerkesztőségnek sem. — Tedd hozzá még azt is, hogy akkoriban nősültem. Először az írócsoport Horváth Mihály utcai .."ódájában laktunk a feleségemmel. Nem volt semmink, csak egy kihúzható ágy, meg egy sor pletyka. Rámsütötték, hogy nőket hordok fel a hivatalba. — Lakást mikor kaptál? — Először csak társbérletet, lakást tizenkét éve, itt, a Teleki utcában. — És a szó másik értelmében: mióta van lakásod Szegeden? — Nézd, az én meghatározó élményeim máshonnét valók. Békésből. Sopronból, de tudom, hogy egészséges patriótaság nélkül a világot nem lehet pontosan látni. Itthon vagyok én itt, a Tisza partján is, kezdettől fogva. — Húszesztendeje te szervezted újjá az írócsoportot. — Ha arra gondolsz, nem akartam én soha vezérkedni. Távol is áll tőlem ez a szerep, de nem sokkal előtte kaptam a József Attila-díjat, a nevem semmiféle elhajlással nem volt összefüggésbe hozható, és hittem, ahogyan ma is hiszek egy megújhodó, elkötelezett irodalomban. Azok a melósok. akik között a héten jártam, ugyanezt hiszik, és ez nem véletlen. Üjra felemeli a lapot: — Azt várják az íróktól, hogy írjanak mai témákról, bírálják, ami visszás, úgy vettem ki a szavaikból, hogy elegük van a langy, semmitmondó, sohová sem voksoló művekből! — Legutóbbi könyved évekkel ezelőtt jelent meg. Készült-e újabb? — Kisregényeket tartalmazó könyvem vár kiadásra a Szépirodalminál, egy másiknak most kellett volna megjelennie a Móránál. Dolgozom. — Legújabb írásaiddal az Üj Aurórában találkozni. Visszatértél a szülőhelyhez? — Az ember oda ad írást, ahol szívesen közlik, ahová kérnek tőle. — Illyés Gyula írja ennek a folyóiratnak ez évi első számában: „Szellemi életünk egyik nagy fogyatékossága, hogy nem elég provinciális. Nem hat ki eléggé még a szűkre szabott magyarság életére, s nem vesz abból elég hatást; illetve alig vesz tudomást, mi a föladat és szükséglet a porban, a mélységben, a fájdalmasan oly közeli végeken." Egy másik helyén a cikknek pedig: „tanulmányértékű még a novellába burkolt mélybe világító életrajz is, egy lelenc kislány lelki alakulásáról". — Ez utóbbit az én egyik írásomról jegyezte meg. — Mire készülsz? .— Az írók érdeklődése egyre jobban az erkölcsi kérdések felé fordul. Érthető. A munkások is azt kérdezték tőlem, miért nem születnek ma regények a hétköznapi hősiességről. Nos. amit én tudok tenni ebben az ügyben: átfogó családregényre készülök. A regény kétszázötven évet ölelne fel. Gyűjtöm az anyagot hozzá. Szeretném megírni az ötvenhat utáni éveket is. Ehhez a könyvhöz is gyűlik az anyag. írom. — Mikor dolgozol? — Mindig délelőtt. Nyolctól ebédig. Eközben megszületik 6—8 oldal. — Van a fiókban könyved? — Egy. Sajnos. A körösközi apostol. Szikszai Fabricius Demeter életregénye. Részletek jelentek meg már ebből az írásból folyóiratokban, de az egész nem talál kiadóra. Talán egyszer. — A közelmúltban sokat láttak Szövegen... — Azokból az ottlétekből is könyvrészlet lesz. Nemsokára megjelenik, Szőreg és népe lesz az egész kötet címe. Tóth Béla faluszociográfiát írt bele, én meg portrékat, érdekes emberekről. — Ez is várandós tehát. — Ez is. — Szoktál még rajzolgatni? — Szoktam, de csak a magam örömére. Túlságosan is realisztikusak, azt hiszem. Sokkal szivesebben nézegetem a művészbarátok rajzait. — Képek között élsz. — Szeretem a szépet. Sok képzőművész barátom van. Hívnak tárlatnyitókra, kritikákat írok a Művészetbe. — Régebben a Tiszatájban is jelentek még műkritikáid. — Diákkoromban hallgattam ilyen előadásokat is. Két évig. Egy festő-szobrász, a csodálatos Schéner Miska, máig az egyik legjobb barátom. — Az irodalmi életről szélsőségeseft a vélemények. Szerinted mire volna szükség, hogy jobban menjenek a dolgok? — Párbeszédre. — A dialógus drámai műfaj. — Gondolod? — Jó. Akkor drámai is. — Le kellene ülni egy asztal köré. — A régi idők irodalmi törzsasztalaira gondolsz? — Valami olyasfélére. A párbeszéd lehetőségére gondolok, s arra, hogy kezdje el valaki végre, mert ha nem, Don Quijoték maradunk ebben a szegedi provinciában. (Dér Endre felemeli a tekintetét. A falon Szász Endre képe a lovagról.) PETRI FERENC Pákolitz István Csillagfogat Göncölszekér aranyrúdja •nost fordul rá a Tejútra; ;zekér elé fogva párba az Oroszlán a Bikával. Gyémántküllös négy bronzken' csillagszikrát szór szerteszét; Göncölszekér billeg-ballag, réz-bakján a Kaszáscsillag Ezüstös holdsugár-kéve fölvillázva a szekérre; göndör bárányfelhö-falka esőzéskor szálazhatja. A kelő Nap korán jön föl. kertek alatt áll a Göncöl; rubint saroglyában, hátul, a Fiastyúk kotkodácsol. Babgulyás főorvos módra Szakácsvizsgán akár buktató tétel is lehetne ez a halászlé: 80 gramm ponty, 25 gramm hagyma, 20 gramm sárgarépa. 20 gramm zöldség, 5 gramm zöldpaprika. Földhöz vágná fakanalát a mesterszakács is: mivel mérje ki a hagymát, a sárgarépát, a zöldpaprikát? Ugorjon át a patikába? A legjobb háziasszony is elakadna, ha azt mondanák neki. 10 gramm tojássárgáját tehet a káposztás-burgonyás fánkba, és 5 gramm élesztőt. Könnyítésnek számít, - hogy a tojássárgájának egynegyede 10 gramm lenne, ha minden tyúk egyformát tojna, de tessék akkor is elnegyedelni egy eleven tojás sárgáját! A babgulvás receptje se egyszerűbb. Végy 100 gramm babot, 25 gramm sárgarépát, • 20 gramm hagymát, 50 gramm sovány sertéshúst. 20 gramm étolajat, főzd meg, és fogyaszd el jó étvággyal. Garantáltan jó étel lesz belőle, de nem biztatok senkit, hogy próbálja ki. Ezek az ételek diétára fogott vesebetegeknek valók, ezért kellene a patikamérleg. Ha több lenne bennük a fehérje, a nátrium. kálium, mint amennyi lehet, a betegekből az már mérgezési tüneteket válthatna ki, és állapotuk rosszabbodhatna. De ki vállalja ilyen bevezető után is, hogy mindenben hallgat az orvosi szóra, és a szilvás gombóchoz csak 5 gramm morzsát ad? Dr. Simon Pál azt mondja, hiába a szigorú előírás, a vesebetegek többsége általában azt eszik, amihez hozzájut. Kiegészíti mondtat azzal, hogy ő maga sem vállalná így a főzést, pedig a receptek egyik kitalálója ő. Erre mondhatná bárki, hogy ezeknek a recepteknek kár volt megszületniök. Hasonló sorsra jutott eddig az ebédre szánt savanyú káposzta, a rizsfelfújt, a spárga morzsával, a tökfőzelék hússal, a sárgarépafözelék hússal, a kelfőzelék, a paradicsommártás hússal, a töltött paprika, a bableves, a zöldbabfőzelék, a spenót, a paradicsomos káposzta, a káposztafőzelék, a karfiolleves hússal, és a vacsorára tervezett májas burgonya, lecsó, egresmártás, meggymártás, paradicso-. mos burgonya, gulyás, gomba burgonyával, sárgarépa-zöldborsó főzelék, almamártás, székelykáposzta, rakott karfiol, rizses gomba, spenót burgonyával és rizses borsó tudományos pontossággal összeállított receptjei is. Mindegyik grammnyi pontos-, sággal figyelembe veszi azt a követelményt, hogy a beteg kapjon meg mindent, amire szüksége van, de fölöslegesen ne terhelje magát. Arra is figyeltek a receptek összeállítói, hogy a kötött étrend ne váljon unalmassá, válogathasson a beteg ízlése, gusztusa szerint is. Eddigi ismereteinkhez tegyünk hozzá annyit, hogy az ember izomzatának proteinjét — fehérjéjét — 195 nap alatt fele részben újakkal helyettesíti, a májét pedig tíz nap alatt cseréli ki. A diéta kulcskérdése tehát, hogy a napi 20—25—30 gramm fehérjét mindenképpen kapja meg a beteg az úgy úgynevezett esszenciális aminosavakkal együtt, mert enélkül nem létezhet, de többet ne, mert az a vesét indokalatlanul és veszélyesen terheli meg. A szegedi orvosok — dr. Simon Pál szakrendelőintézeti főorvos, dr. Dudás Béla városi főorvos és dr. Oláh Ferenc kórházi főorvos, hallgatva dr. Gál György docens, a műveseállomás vezetője és dr. Sonkodi Sándor adjunktus, az I. Belklinika veserészlegének vezetője biztatására — arra az ötletre jutottak, hogy megkérik a konzervgyárat, készítse el az ételeket, zárja dobozokba, és kezdje árulni a boltokban. A betegnek majd fölírja az orvos, milyen adagokból összeállított sorozatból vegyen, bemegy a boltba, és beszerzi akár többhétre szóló ételét is. Teljesen nyugodt lehet, hogy evéssel nem árt magának. El is készült egy próbasorozat a Szegedi Konzervgyárban, a klinikán is kipróbálták 1973. tavaszán. Idézet egy szakvéleményből: „A Szegedi Konzvergyár által vesebetegek részére készített konzerveket (ebéd, uzsonna) kipróbáltuk. Mind mennyiség, mind az íz szempontjából a betegek kifogást nem emeltek, art elfogyasztották. Megjegyezni kívánom, hogy ez annál értékesebb, mert diéta szempontjából igényes, .elkényeztetett ' betegekről van szó. A további konzervgyártást szükségesnek tartjuk a vesebetegek diétás problémáinak megoldására." Megkérdeztük Gál docenst és Sonkodi adjunktust, fontosnak tartanák-e négy év után is a diétás konzervek gyártását. Dr. Gál György: — Az úgynevezett esszenciális aminosavakat — az isoleucin, leucin, lysin, phenilalanin, methionin, threonin, triptophan és valin sorolható ide — a naponta szükséges mennyiségben csak így tudnánk a szervezetbe bejuttatni. Ha ezt rendszeressé tehetnénk, kevesebb fehérjét kellene fogyasztaniok a betegeknek. Dr. Sonkodi Sándor: — Akik így egyensúlyban tarthatnák szervezetük anyagcseréjét, egy részük késbőbb szorulna művesekezelésre, más részük talán nem is jutna el addig. Nagyon fontosnak tartom azt a lehetőséget is. hogy kiránduláskor, üdüléskor is magával vihetné ételét a beteg. Most sokszor mindkettőről le kell mondania diétás gondjai miatt. Dr. Gál György: — Kórházakban. klinikákon is nagy hasznát vennénk a konzerveknek. Ha későn jön a beteg, étele akkor is készen van. Dr. Sonkodi Sándor: — Még egy lehetőséget említhetünk. A fűszerekről ritkán mondunk le, a konzervben viszont pótolható a fűszer ugyanolyan jó ízt adó más anyagokkal. Ezek nem ártalmasak. Dr. Simon Pál: — A vesebeteg általában étvágytalan. Ezek a konzervek tálalás közben kiegészíthetők lennének egyéni gusztus szerint is. Tervünk szerint természetesen sótlanul készültek volna a konzervek, de külön kis tasakban csatlakoztattuk volna grammra kimérve a sót. Annyit, amennyit fogyaszthat a beteg. Mindhárman egybehangzóan mondják, hogy külföldi útjaik alkalmával hasonló megoldást sehol sem láttak. Külföldről tehát behozni nem tudnánk, de biztatás lehet ez a tény a konzerviparnak, hiszen várhatóan külföld is érdeklődne ilyen termékei után is. Könnyítené a dolgukat, hogy az ételek az év bármely szakában elkészíthetők. Akkor gyárthatnák amikor legjobban ráérnek. Haspártiak vagyunk, jó ételekről nehezen tudunk lemondani. A vesebeteg is nehezen fanyalodik rá a diétára, vagy az adagokat lépi túl könnyen. Egy csirkecomb, vagy egy kocka sajt, egy tojás, egy zsömle — gyakorlatból tudja, egyszerre ennyit fogyaszthat. De ki tudja megállni egyetlen combnál, ha előtte az egész csirke? Vagy mi legyen a csirke többi részével? Gondoljunk azokra is, akik egyedül élnek. Dr. Gál György: — Sok ember életének a meghosszabbításához is hozzájárulhatnánk, ha elkezdenék gyártani ezeket a konzerveket. Évente 300—400 űj beteggel kell számolnunk. Négy éve elaludt Szegeden a diétás konzervek ügye. Ébreszgetni szerettük volna mostani írásunkkal ezt a gondolatot. Amit otthon grammra soha nem fog kimérni a beteg, a nagyüzemi gyártás garantált mennyiségben adhatja. Örömmel írhatjuk le azonban befejezésképpen, hogy a konzervgyáriaktól kapott legújabb tájékoztatás szerint fölvették az elejtett fonalat. A gyár új vezetői és szakemberei éppen olyan fontosnak tartják ezt a munkát, mint elődeik. HORVÁTH DEZSŐ t t l «