Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-15 / 113. szám

':r. *" \ •• $ lil M M % & s éh r* \ Vasárnap, 1977. május 15: K-i* •• »V9 Shvoy Kálmán önarcképéhez C

sak most olvastam el, egyvégtében, Shvoy Kálmán (1881—1971) visszaemlékezését, melyet a Délmagyarország február 8-tól március 29-ig folytatásokban közölt. Hozzászólásra az a meggyőződés ösztönöz, hogy közérdek a széles olvasóközönség tájékoztatása bizonyos tévedések és aggályok felől, hiszen sokan olvasták, sőt sokan kivágták a sorozatot, s helytelen volna őket föl nem világosítani bizonyos mozzanatokról. De erre késztet a közzétevő Perneki Mihálynak az a híradása is, mely szerint Shvoy írása könyvalakban is megjelenik; nehogy a könyv megismételje a hibás vagy félreérthető adatokat, föl kell hívnunk rájuk a figyelmet. Valószínű, hogy észrevételeimmel zsilipet nyitok föl: megszólalnák még mind a kortársak, mind a kor szakértő kutatói is, elmondják ők is véleményüket, s éppen ebből kerekedhet ki mind Shvoynak, mind a tőle jellemzett közéleti figuráknak, mind magának a korszaknak hiteles, árnyaltabb képe. S éppen ez is fő célom. A Délmagyarország, amely dicséretesen helyet adott a sorozatnak, fokozhatja szerepét a történelmi Ismeretterjesztésben, ha a hozzászólásoknak is teret enged. Hallottam hangokat, hogy Shvoy írása nem napilap hasábjaira való. Akik ezt mondják, főként a személy sérelmek lehetőségére gondolnak: hisz a kor, amelyről Shvoy írt, annyira közel van, hogy a név szerint említettek némelyike még él, leszármazottaik pedig közöttünk dolgoznak, és Shvoy minősítéséből, ypelvet elfogultságok éppúgy tápláltak, mint tárgyi tények, rájuk is hátrány háramolhat. Mégis úgy vélem, hogy ez nem lehet akadálya a közzétételnek, hiszen akkor századunk történelmével, irodalomtörténetével stb. egyáltalán nem lehetne szélesebb nyilvánosság elé állni. Valamikor 192,í-ben, éppen szegedi bíróság mondotta kl az elvet Juhász Gyula pőrében, melyet Dobay Gyula vádjára folytattak le, hogy „a közéleti szereplő tűrni tartozik a jogos kritikát." S ez így van élővel és holtakkal egyaránt. A történetírás nem veheti figyelembe az eltorzított mondást, hogy a halottakról csak jót vagy semmit; a történetíró a latin szállóige (de mortuis níl, nisi bene) pontos fordításához alkalmazkodik: a halottakról semmit, vagy csak jól, azaz hitelesen; még akkor is, ha kedvezőtlenül. A Délmagyarország tehát hivatást töltött be a Shvoy-emlékirat közzétételével, hiszen nálunk oly gyér a helyismereti publikációs lehetőség, hogy a kutatók csak hálásak lehetnek a lapnak, amikor ilyenre módot nyújt. De a szerkesztőség is tudja, mennyire érdeklik az olvasókat a helyi múlt eseményei, tehát jól fölfogott érdekből is közöl ilyen tárgyú írásokat. Mégis mi vette el az én kedvem az első folytatásoktól? Több dolog is. Az első, hogy rögtön látnom kellett, a cím nem felel meg a tartalomnak. Megtéveszti az olvasót. „Shvoy Kálmán titkos naplói" ugyanis se nem naplók, se nem titkosak. Perneki Mihály annyi és oly terjengős magyarázatot fűzött ugyanis, különösen eleinte, a közreadó Shvoyéhoz, hogy alig lehetett Shvoy szövegét zavartalanul érteni. Ez leljesseggel fölösleges is volt, hiszen egy jó bevezető megadhatta volna az értékelés helyes szempontjait; szükségtelen volt folyton megakasAani az előadást. Perneki március 30-i utószavában elmondja, amit már február 6-i előszavában el kellett volna mondania, hogy ti. Shvoy írása részben napló (22 füzet), részben visszaemlékezés, ún. kiegészítés (13 füzet). Az azonban máig sem derült ki, hogy ha a cim naplót ígért, miért visszaemlékezést kapott az olvasó? A közöltekből ugyanis világos, hogy ezeket Slivoy csekély kivétellel nem egyidejűleg rótta' papírra, hanem utóbb, a lezárás, tehát 1952 előtt közvetlenül. Az a „csekély kivétel" is inkább csali sejthető: két-három helyen olvasunk jelen időben olyan megállapításokat, amelyek nyitva hagynak később megtörtént dolgokat, s így ebből vélhetjük, hogy ezek a mondatok talán a dolgokkal egy időben születhettek. Ez azonban, mégha kiemelhető volna ís az egészből, elenyésző, tehát az írás nem napló, hanem visszaemlékezés, emlékirat. Ez pedig nem szőrszálhasogatás, hanem nagyon lényeges különbségtétel, mert az eseményekkel egyidejűleg vezetett napló hitelessége százszorosa az utóbb, különösen az ötvenes években papírra vetett visszaemlékezéseknek. Már azt sem tartanám hitelesnek, ha Shvoy a nyugdíjazása vagy kivált az 1939-i választáson való megbukása után írta volna, hiszen ezek a sérelmei is lényegesen torzították az 1919-i eseményekre vagy a húszas évekre vonatkozó nézeteit. Az ötvenes években viszont, amikor Shvoy érdemeket akart szerezni az új rendszerben, hogy feledtesse múltját, növessze kétségtelen antifasiszta érdemeit, nagyon csökkent értékű az ellenforradalomról alkotott bírálata. S éppen azért nem is titkosak az 6 vallomásai. Ellentétben a címet sugalló példákkal, Prónay Pál és Zadravecz István vallomásaival, Shvoy kifejezetten azért írta, azért helyezte el közjegyzőnél, majd levéltárban naplóit és kiegészítéseit, hogy az utókor — halála után húsz évvel — történeti forrásul használhassa. A kikötött határidő még nem tette irását titkossá; erre nem véletlenül akadtak, mint Prónayéra vagy Zadraveczéra, hanem ott volt a levéltárban, csak ki kellett várni a tilalom föloldását. A másik ok, ami kedvem szegte az első folytatások olvastán, hogy a közlő nem járt el kellő körültekintéssel a szöveg hiteles tolmácsolásában. A szövegkiadás tudomány: textológia, s ennek elvi és módszertani követelményei vannak. Legelsőbben az, hogy a kézírást jól kell tudni elolvasni. Shvoy nem írhatta pl. * azt, hogy Zadvravecz „téves, lelkesítő hazafias beszédeket" tartott, hanem heves beszédeket. A szovjet hadsereg a Donnál nem ;,rajtanításszerűen" támadott, hanem rajtaütésszerűén. / A neveket is jól kell tudni elolvasni, és össze kell vetni a történeti szakirodalommal. Akkor nem írt volna Tuch csendőr őrnagyot Tirts Béla helyett; Dundorfer alezredest Diendorfer helyett; Selitskát Belitska helyett, de Fournade tábornokot de Tournadre helyett; Couducourt generálist Gondrecourt helyett, s így tovább. A neveket — első előfordulásukkor — meg is keli magyarázni, hogy az olvasó el tudja őket helyezni a Shvoy fölvázolta képen. Ha pl. fölbukkan a 23. folytatásban Meskó vagy a 24-ben Tunkl, szerepüket, minőségüket (foglalkozásukat, helyüket a közéletben) pár szóval meg kell magyarázni, hogy az olvasó tisztán lásson. Az ilyen magyarázatokra nagyobb szükség lett volna, mint a zárójeles kommentárok többségére. Sok névről semmit sem tudunk meg. Shvoy tárgyi hibáit is ki kellett volna igazitani. Pl. kétszer is azt írta, hogy a Tanácsköztársaság augusztus 2-án bukott el, holott elsején. De néha Perneki tetézi Shvoy tárgyi tévedéseit. A franciák pl. nem a proletárdiktatúra után szállták meg Szegedet, hanem előtte. Az sem igaz, hogy új volna, amit Shvoy a fehérterror szegedi rémtetteiről ír: erről Prónay részletesebben, hitelesen, hogy ügy mondjam: első kézből szól. Shvoynak 1919-rő] szóló adatai gyér kivonatok akár Kelemen Béla valódi naplójához, akár a fölszabadulás utáni helytörténeti irodalomhoz képest. Perneki utószavában hitelt ad Shvoy állításának, hogy nem vett részt a Tanácsköztársaság leverésében. Igaz lehet, hogy polgári ruhaban nezte végig a Mars téri laktanya vöröskatonáinak május 7-i lefegyverzését, de elhallgatja, amit Kelemen naplójából hitelesen tudunk: ő juttatta a franciák kezére Zarecsnik Jánost, akit azután a francia hadbíróság húsz évi kényszermunkára ítélt, s akinek további sorsáról nem tudunk. Csak állítólagos a hír, hogy Bulgáriában sikerült megszöknie; hitelességét gyöngíti, hogy neve többé sehol nem bukkan föl, szemben pl. a hasonló sorsú Andorka Sándoréval. Zarecsnik Tabódy Zsolt ezredes mellett működött, afféle segédtisztje lehetett. Letartóztatása már előrevetette Tabódy félreállitásának, majd letartóztatásának árnyékát. Shvoy aligha emelkedett volna oly gyorsan a ranglétrán (1912: százados, 1920. július: alezredes, november: ezredes; 1926: tábornok; 1931: altábornagy), ha nem szerzett volna elég érdemet a „szegedi ellenforradalomban". Szomorú jelkép, amit a 12. folytatásban olvasunk: „Stromfeld Aurélt 3 évre ítélték el.., Engem november 6-án ezredessé neveztek ki, 3 hónapi alezredesség után, 21 szolgálati év után..." Ehhez mind a kettejüknek rá kellett szolgálniuk! Stromfeld a forradalomért, Shvoy az ellenforradalomért kapta, amit kapott. Shvoy emlékiratai a tények előadásában keveset adnak hozzá a Horthy-korszak általános és szegedi történetének a helyi hírlapokból megismerhető képéhez. Hiszen a leírt csatározások a korabeli bő tudósításokból még részletesebben föltárhatók. Pl. a Szivárvány utca kiaszfaltozása, Meskó kedvéért, bő teret kapott a közgyűlésben és a Délmagyarorszag hasábjain is. Amiben Shvoy többet ad a korabeli újságok tudósításainál: a közéleti figurák jellemzése. Ám ez a jellemzés egyszerre leplezi le azt, akiről szól, és magát Shvoyt. Figyelemre méltó: egyetlen emberről sem ír jót, még saját közvetlen küzdőtársairól sem. Mindenki hitvány és karrierista. Anélkül, hogy a Shvoy ábrázolta figurákat mentenénk, mégis azt kell mondanunk, hogy ez a szemlélet Shvoyt és emlékiratait még jobban jellemzi. Az emlékiratok jelentősége tehát nem korlátozott forrásértékükben áll, hanem abban, hogy néhány adalékkal bevilágítanak a korszak közéleti figuráinak jellemébe, indítékaiba, leleplezik az uralkodó osztályok vezetőinek hitványságát. Nem utolsósorban pedig megrajzolják — akarata ellenére — Shvoy Kálmán önarcképét. PÉTER LÁSZLÓ Böngésző A

távoli múlt mitológiai homályában Bábel meséje őrzi az emberi soknyelvüség létrejöttének aitologikus történetét. A „bábeli hangzavar", mint isteni átok megszüntetése napjaink égetően fontos kérdései közé tartozik. Szerdahelyi István könyve a Bábeltől a világnyelvig e probléma történetét és jelenét tárja olvasói elé. A soknyelvűség megszűnésére nem egy új Bábel tornya miatt, hanem egy új, gazdaságilag, polikailag is nyitottabb, rugalmasabb világrend miatt van szükség. Elgondolkoztató Szerdahelyi könyvében még avultságában Í6 az a húsz évvel ezelőtti adat, miszerint az ENSZ évente, több mint 4 millió dollárt adott ki csupán fordításra. Az egyetemes nyelv gondolata már a 15, században fölvetődött ugyan, komolyabb elterjedésre csupán a múlt század végétől, Doktoro Esperanto, vagyis Lejzer Samenhof munkájának megjelenése után számíthatott. Szerdahelyi az eszperentón kívül alapos ismertetöt ad a különféle gesztusnyelvekről, a grafikai jelrendszerekről, valamint a holt nyelvekkel folytatott felelevenítés! törekvésekről. Érdekes fejezetben számol be a zonális megoldással kísérletező interlatinid, interszláv és intergermán nyelvtervezetekről. S hogy egy kicsit a saját házunk táján is körülnézzünk, arra talán serkentőül a legjobb egy Adyidézet: „... a világnyelv probléma olyan magyar probléma, mint a pinty. Tatár-idiómánkkal ott gunnyasztunk Európa közepén, mint a gödörben a süldő nyúl. Rokontalan, kemény, nehéz a nyelvünk". (Gondolat, 1977.) Henri Perruchot kedvelt művészéletrajzainak a szerző korai halála miatt utolsó, hetedik darabját vehetjük kézbe a Seurat elete cíművel. Seurat-tól viszonylag kevés levél maradt fönn, azt a néhányat, ami mégis hozzáférhető volt, levéltárak mélyéről és a kéziratok piacáról szerezte meg a monográfus. A „pecsétviasz-festészet főpapja", avagy a pointillizmus elméletének kidolgozója és gyakorlatának sikeres megvalósítója csupán egyetlen nagyobb tanulmányt írt, (a Notes sur Delacroix-i) melyben a komplementer szín törvényét vizsgálva egy új módszer és praktikum létrehozásáig jutott el festészetben. Perruchot a primer források hiányában számo6 kortársi tanúvallomást is felhasznált Seurat nehezen ívelő pályájának, emberi, művészi küzdelmeinek felidézésére. Érzékletes képet ad az avantgardizmus társadalmi hátteréről, a művészeti élet hétköznapokig hatoló forradalmáról. Különösen hasznos, személyes és társadalmi relációkat láttató az az időrrendi táblázat, amely a modernizmus létrejöttének ponto6 eseménytörténetét írja le. A zárkózott, a6zkekus szorgalommal dolgozó „antibohém" Seurat alakját természetesen néhány általa készített festmény színes reprodukciójával hozza közelebb az életrajzíró. (Gondolat, 1977.) Devecseri Gábor életműsorozatának új kötetében kisregényeket, novellákat, visszaemlékezéseket és néhány műfajilag nehezen meghatározható írást találunk. A meztelen istennő és a vak jövendőmondó cím voltaképpen Devecseri prózájának legizgalmasabb darabjait foglalja egybe. A negyvenes években írott novellák mellett különösen megkapóak a halál közelségében papírra vetett esszéisztikus emlékezések, meditációk. Devecseri önmaga műveiről, alkotási folyamatairól készült esszéiben a belső elemzés lehetőségét látjuk megvalósítva. Világosan követhető Devecseri művein az emberiség kultúrkincsének beépüléei módja is, az egymásra rétegződő, PAPP GYÖRGY METSZETÉ egymást kiegészítő, egyetemes élmények művészetté nemesedésében. A hasfelmetszés előnyei címen már folytatásokban közolt írást is megtaláljuk itt. A Bikasirató létrejöttének, életrajzi mozzanatait, indítékait fejtegető részben, csakúgy mint Devecseri más írásaiban, egy frázisokon túllépő humanista gondolkodási és magatartásbeli modellt ismerhet föl az olvasó. (Magvető, 1977.) Lucien Goldmann a francia irodalomkritikai és filozófiatörténeti irodalom ma már marxista klasszikusnak számító alakja. A rejtőzködő isten című könyvében, melynek tíz évet késő magyar kiadása a klasszikussá válás útvesztőit jelzi, a janzenizmus történelmi erőtereinek felépítésére tesz kísérletet a nehezen értékelhető mozgalom két nagy figuráját, Pascalt és Racine-t választva elemzési tárgyul. Pascal Gondolatok című művéből azt a passzust veti vizsgálat alá, melyben az Isten elrejtőzése miatt magára maradt ember etikai kérdésére keres választ a filozófus. Goldmann egyfajta átfordítással a közösségi társadalmat felelteti meg Isten eszméjének, majd azt mutatja, hogy a közösségi társadalom „elrejtőzésének", az ahhoz való kapcsolódás megszűntének csakis a haladásra tett fogadással lehet elejét venni. Pascal és Racine is azért kerülhetett Goldmann kutatásainak fényébe, mivel ők maguk is korukból kitörni készülő, azt továbbvinni akaró gondolkozókként alkották meg műveiket. Goldmann ugyanakkor arra is rámutat, amit a kor megsejtésének, a fő kérdések megragadásának nevezünk, vagyis azt, hogy mindketten olyat mondtak ki munkájukkal, ami akkor még nem volt tudatos, „csupán lehetőség formájában lappangott az emberek tudata mélyén". Goldmann terjedelmes tanulmányát megírása óta már számos részletében korrigálták a fiatal francia marxisták. Egyediségét, egészét tekintve azonban mégis lenyűgöző szellemi teljesítmény az egyéni és a csoporttudatnak ez megnyerő vizsgálata. Almási Miklós utószava Goldmann és művének ismertetését elegáns tanulmánnyá növelve adja az olvasó elé. (Gondolat, 1977.) TEGLÁSY IMRE 4